Drámaíró – színpad nélkül

Az urali hadifogságból hazatért fogoly nem csupán helyét keresi a számára idegen társadalomban, értelmezni is szeretné azt, amit őt körülveszi. Az ihlet csendes óráiban veti papírra azt a szatirikus költeményt – Nyissz Peti (1949) –, amely Rákországba vezeti el az olvasót. „Rákországban csudajó, / Hahó! / Rákországban meseszép / A lét!” A sorok olvastán a kibontakozó Rákosi–korszak, a fényes szellők ideje, az akkori évek hurráoptimizmusa dereng fel bennünk. A rákok – Potrohos Benő, Dumás Dani, Ollósdi Tóni, Pánczéli Pál, Nyissz Peti – vetélkedője, iszapbirkózása az akkoriban kibontakozó szocialista versenyek paródiájaként áll előttünk. A beszélő nevek, az esemény megéneklésére kész rák–poéták, az egybeterelt, ordítozó sokadalom, a bajnokavatás tirádás körmondatai a kor hangulatát idézik elénk. A versbe szedett, pergő ritmusú, a régmúlt idők vásári komédiáira emlékeztető, humorral teli, groteszk elemekkel dúsított alkotás a drámaírói tehetség első megnyilvánulása.

„Az ébren töltött éjszakák” – Domahidy Miklós szavai – gyümölcse A halottak fütyülnek ránk (1950) című drámai játék. Végső formájában, évekkel később jelent meg, Baleset címmel.(12) A történet – szerelmi háromszög – a cselekményszövés hagyományos drámai képleteként tárul elénk. Pál és Gábor egyetemi diáktársak. Az előbbi tanulmányainak élő tudósjelölt, az utóbbi az ifjúság gyönyöreit habzsoló aranyifjú. Éva ragyogóan szép lány, akit szülei gyors férjhez adással szeretnék megmenteni a rájuk váró deportálás tragédiájától. Akit kedvelne, Gábor, a fronton. Pál lett a „megmentő”. Feleségül veszi Évát. Gábor kilenc év múlva tér vissza a háborúból, hadifogságból. Egy véletlen találkozás újra egymás mellé sodorja őket. A közös autókirándulás tragikus balesettel végződik, minek következtében Éva és Gábor szörnyethal. A kocsit vezető férj életben marad s az erdő sötétjében segítségért indul. Az erdészház, ahova betér, nem csupán menedéket és segítségnyújtást jelent számára, vívódásai kibeszélésére is alkalmat ad. Pál szavaiból, a drámai építkezésből ismert „játék a játékban” cselekményszerkezet – a halott Éva és Gábor is színre lép – egy nem mindennapi társas viszonyra, „három–ismeretlenes egyenlet”–re vet fényt: „Hogy Évát szerettem vagy Gábort gyűlöltem meg – túlságosan… Mind a kettő, de nem ez a fontos” – mondja Pál. Kiderül, hogy a baleset nem a figyelmetlenség műve volt; a férj – a visszapillantó tükörben látottak révén rádöbben, hogy Gábor és Éva kapcsolata nem csupán baráti szálakra épül – szándékosan rohan a sziklának, azt remélve, hogy mindhárman ott lelik halálukat. „Nem volt más választás. Most olyan világos minden: feldobtam az egész problémát az égbe és ezt a választ hajították vissza…” Azaz ő életben maradt… Egyéni tragédiája, hogy az élet gonosz játékaiban, küzdelmeiben „mindig fegyvertelen volt”.

A kibontakozáshoz vezető, izgalmas fordulatokban gazdag cselekményszál, a tragédia lélektani hátterét kibontó párbeszédek, a végkifejletet sejtető/segítő/értelmező utalások, a színpadkép megalkotását jelző szerzői utasítások – mind–mind kiforrott alkotói erényekről, kiváló dramaturgiai ismeretekről tesznek tanúságot.

Ugyancsak az ötvenes években született az Orsolya című drámai játék(13). „Történik valahol Magyarországon egy kisvárosban a XVI. század második felében” – olvashatjuk a szerzői utasításokban. A cselekmény kettős vonalon bontakozik ki. Adott egy közösségi szál: a császári kiváltságlevél ellenére kalandozó csapatok veszélyeztetik a város polgárait, súlyos sarcot vetnek ki rájuk. Adott egy személyes sík: Orsolya küzdelme a befogott kutyája – Csakazértis – kiszabadításáért és az apjától elorzott telek visszaszerzéséért. Egyfelől az erő, az érdek, a kapzsiság, az önzés, másfelől az erőtlen város, a védtelen és gyenge árva lány igazságkeresése áll szemben egymással. Elénk tárul egy középkori magyar település társadalmi szerkezete, céhes világa; arcok és jellemek sokasága. Orsolya ebben a sokszínű és érdekközösségre épülő világban szeretné valós jogait kivívni. Társa, támogatója lett Simon, az idős gyertyagyártó mester és András, a városházi lajstromos. De közösen sem érhetnek célt. De az igazságkeresés drámája megoldhatatlan: Orsolya és András együtt menekülnek, hogy megkeressék azt a várost, ahol nem az önkény, az erő, az érdek uralkodik. Simont a várost fenyegető generális taláros bírái elé hurcolják. Mi volt a bűne? „Szembekerültem az igazsággal (…) Talán az igazság is olyan, mint egy lány, aki kéretlenül jön és kérve sem marad. Csak csodák árán, de úgy nem lehet – nem szabad!” – általánosítja, emeli a hétköznapok fölé harcának tanulságait Simon, a gyertyaöntő mester. Kiút csak kettő van: a menekülés vagy az alávetettségé, a kiszolgáltatottság vállalásáé.

Szakolczay Lajos a szerző drámakötetéhez írott tanulmányából(14) megtudhatjuk – amit az általa készített interjúban Domahidy Miklós is megerősít(15) – hogy e két színpadi műve és a Kolumbuszról írt hangjátéka 1956-ban közel állt a színpadi megjelenítéshez, a rádióbeli bemutatóhoz.

A színpad délibáb–varázsa – a kútba esett lehetőség ellenére – a nyugatra sodródása után ihlető hatással bírt. Az 1958-ban keletkezett Dobjuk, ne dobjuk? című színmű első olvasásra teljességgel az írói képzelet játékának tűnik. Ezt húzza alá a műfaji megjelölés is: Bohózat az atomkorszak előtti békevilágból. A drámához fűzött szerzői megjelölés is ezt sugallja: „Történik: egy szigeten, pár ezer évvel ezelőtt. Azt is mondhatnók, hogy a Földközi–tenger vidékén: minthogy azonban ez a sziget sosem létezett, a közelebbi meghatározásnak nincs jelentősége.”  A nevesincs sziget along és brevur lakói kibékíthetetlen, örök ellenségként élnek egymás mellett, örök félelemben, váltakozó alávetettségben, bizonytalanságban. De „az atomkorszak előtti békevilág” idő– és térbeli megjelölés nagyon is konkrét, valós történelmi helyzetet idéz elénk: az ötvenes évekbeli nagyhatalmak egymásnak feszülésére utal, amikor senki nem érezhette magát biztonságban. Artil, a szigetre sodródott hajótörött kereskedő alkudozásai, közvetítése ideig–óráig békét teremt, valamiféle megoldás reményét csillantja fel, ám a béke igen törékeny. Ő és a csinos along lány, Maiola, elmenekülhet, de a két nép sorsa változatlan marad. „Megszokjátok! Megszokjátok!” – kiáltja a szigeten maradt kétségbeesett tömegnek Artil, ami azt is jelzi, hogy maga a szerző sem lát kiutat, megoldást. Ismét a menekülés motívuma kerül előtérbe: az ifjú pár számára megoldást jelentett, de a tömegnek továbbra is a bizonytalanság légkörében kellett élnie.

Az író, az igazi író a számkivetettségben is tolla után nyúl, az idegen közegben is anyanyelve lesz az igazi otthona, éltető közege. Domahidy Miklós Svájcban is magyarul írta műveit. Talán az elsők közé tartozik A lovag meg a varga című bábjáték(16), melynek cselekménye ismét a középkorba vezet vissza. Tartalmában, drámai megoldásaiban az előbbi színpadi művel rokon alkotás: a szegény, védtelen, gyenge varga és a páncélos, nagyhatalmú lovag „párviadala”. Az előbbi a csengő hangon éneklő lánya védelméért, az utóbbi annak birtoklásáért, ágyasává tételéért küzd. A csodás elemekkel gazdagított cselekmény, akár a mesében, a gyengébb győzelmével ér véget.

Időrendben A vőlegény és a többiek című hangjáték jelzi a drámaírói műhely újabb alkotását. Az előbbieknél szerencsésebb sorsa volt: nem maradt az asztalfiókban, német fordításban a brémai és a nyugat–berlini  rádió mutatta be. Az ’56 utáni magyar emigráció százezernyi sorsképletéből meríti tárgyát. Nem véletlen, hogy Menekültek címmel közölte az Új Látóhatár(17) A cselekmény szálait a Mesélő – narrátor – bonyolítja, műfajához hűen hangeffektusok, „közbeszólások” teszik pergőbbé, jelzéseik a cselekményszálat gazdagítják. Sándor és Tibor már megkapaszkodott az ismeretlen világban, kapcsolatokat keres. Klári is hontalan, svájci letelepedésről álmodik. Tibor segítőkész, minden követ megmozgat, hivatalból hivatalba kilincsel – miközben érzelmi szálak ébrednek benne –, küzd az áhított okmány megszerzéséért. Sikerrel. Már valóságosan is vőlegénynek képzeli magát. Csakhogy Klári más irányt szab a történet kifejletének: „Ugye most, hogy az én letelepedési engedélyem megvan, előbb–utóbb megadják a vőlegényemnek is?” Tibor számára nem marad más, minthogy Sándorral keressen egy erdőszéli fenyőfát, melyre felaggathatják a karácsonyt jelző csillagszórókat.

Az 1991-ben megjelent drámakötet tartalmazza A londoni csomag című hangjátékát.(18) Történik „egy fogolytáborban, az Urál keleti oldalán, 1947-ben” – olvashatjuk  a szerző bevezető soraiban. A fogolylét megszokott mindennapjait képtelen hír kavarja fel: egyik fogolytársuknak, Váradinak, csomagja érkezett Londonból. A világtól elzárt sztálini Gulágra a szabad világból? A tökéletes tájékozatlanság világába, ahol a boldogság nem más mint „egy jól sikerült pillantás a múltra”? A múltra, amely a lehető legapróbb részleteiben is bennük élt, formálódott, alakult a képzelet játéka szerint? Tamás – az író alteregója – mozgatja, vetíti elénk a hatást, amit egy ilyen csomag kelthet, ő beszélteti a szereplőket, szavaikból, reagálásaikból személyiségükre, jellemükre is fény derül. A kiszolgáltatottság drámája, intő jel a szabad világnak.

Domahidy Miklós drámaírói ambíciója tovább él. A családi hagyatékból előkerült egy kézirat, mely fölött saját kézírásban ez olvasható: „Amikor a Stuart Máriámmal kb. félig megvoltam, 1990. szept. 29-én.” Címe: A főszerepben: Mária /vagy:/ Marié volt a főszerep. Az indoklás sem marad el: „A darab az ismert témák egyikére keres egy új változatot. Persze: le akarja pipálni az előzőeket. Többek közt Schillerét. Pirandellóból annyira merít, hogy az új darab formálódását a színészek (és a rendező!) vitáiból próbálja megteremteni, de: itt nem a szerepek követelik meg a színpadi létüket, hanem a színészek a jogukat arra, hogy a kézhez kapott szerepeket máshogy alakítsanak.” Ekképp alakul a játszó személyek sora is: Stuart Mária – Mari, Erzsébet – Erzsók, Mortimer – Buki, Leicester lord – Robi, Knox prédikátor –Vili, Kent lord – Karesz, Okelly – Oké… A befejezetlen maradt színmű–kísérletben, váltakozó hullámban, hol a négyszáz év előtti események, hol a jelen történések viszik előre a drámai cselekmény kibontakozását. Nyelvezete is ehhez igazodik. A szerzői utasításokkal teletűzdelt szöveg egy ígéretes vállalkozás torzója maradt.

Drámaíró – színpad nélkül? Fentebb szóltunk arról, hogy 1956-ban közel állt hozzá. Párizsban még közelebb, a színpad küszöbéig is eljutott. Az ő szavait idézzük: „…a Balesetet akarták színre vinni, de amikor az adaptált francia változatot megkaptam, megdöbbenve vettem észre, hogy a darabot átírták. Háromszor is elolvastam, mert nem hittem a szememnek, s csak utána hívtam föl a színházi ügynökséget. Ők azt mondták, hogy »Kedves  uram, Franciaországban még Shakespeare–t is adaptáljuk«. Azt feleltem rá: »őt lehet, mert halott, de én még élek«. A párizsi bemutató ezzel kútba esett, s én dühömben, elkeseredésemben a készülő drámáimat regény formájában írtam meg.”(19)

A veszteségre Szakolczay Lajos, a kiváló irodalomtörténész és kritikus mutatott rá: „Domahidy drámaírása (…) komoly, fölfedezésre váró terület. Hogy a magyar irodalom mit vesztett a nyugatra került Márai Sándorral, Határ Győzővel, Domahidy Miklóssal?  (…) Sokat. Külön világokat, külön sorsokat. A színpadi megvalósításnak azt a formáját, amelytől letagadhatatlan az egyéni hang, amelyet – ez mindhármójukban közös – az erkölcs és a szenvedély mozgat. Egy jobb ügy érdekében? Ne használjunk nagy szavakat, az önmagukban őrzött tisztaság mint etikai parancs okán.”(20)

Drámák – regény formájában

A próza még a párizsi kudarcélmény előtt helyet kért és kapott az életműben. Az első közlések(21) – Ács vagyok és szamár, Hangpróba – témáját ifjúsága keserű éveiből, a szovjet munkatáborok világából merítette. Bennük – amint azt költeményeiben is sorokba öntötte – a túlélés reménye és a hazavágyás keserű kínja váltja egymást. A szabadulás álma mégis realitássá válik… „A hírre megállt a kezemben a kalapács s aztán  a földre hullott, mint őszi vadászaton a telibe talált fácán. A szög úgy maradt, félig beverten, ahogy valójában az öröm is csak félig hatolt belénk – de, ha a szög úgy is maradt, az örömet, amíg a tábor felé iparkodtunk, a kétség harapófogója apránként teljesen kihúzta.”

Később az Uralban töltött három év „élményét” felülírta a rákövetkező hét esztendő: a kommunista hatalom s az annak megdöntésére kirobbant forradalom; a személyes sorsot az egyénre, a közösségre, a társadalomra ránehezedő diktatúra.

A hatvanas években születnek meg azok a regények – A csorba csésze (1962), Tizenhat zár (1964), A lapítás iskolája (1968) –, amelyek Domahidy Miklós írói hírnevét megalapozzák. Az emigrációs írósors jellemzője, hogy megírásuk idején magyarul csak egy–egy részlet jelent meg belőlük(22), a művek egésze – trilógia formájában – csak 1988-ban, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában(23), Magyarországon pedig 1992-ben, a Magvető Kiadónál.(24) Míg a hazai magyar könyvkiadás kapui harminc évig zárva maradtak előtte, nyugaton a keletkezésük sorrendjében jelentek meg idegen nyelvű fordításai(25), ami nemzetközi hírnevet biztosított írójuk számára.

A három regény témája/tárgya/cselekménye az 1945–1956 közötti korszak realitását vetítik elénk. Ismertetésük, elemzésük során nem a megírás, hanem a kötetben közölt, témájuk időrendi sorrendjét követtük.

A lapítás iskolája cselekménye az 1945 télutóján, a Dunántúlon bujkáló katonaszökevények kálváriás hónapjait idézi az olvasók elé. Jeleky Menyhért – Menyus – és társai: Anti, Cövek, Sili és Csaba csapattestüktől elszakadva, hamis nyíltparanccsal, „bakonyi betyárokként” „lapítanak”, az összeomlás végóráiban sodródnak maguk is a nyugat felé. Egyetlen cél lebeg előttük: „meg kell úszni élve”. De nemcsak azt, hanem azt is, ami utána, a vereség, az összeomlás után jön: „…túl kell élni ezt a lapítást. Aztán túl kell élni az átszaladó frontot. És utána az oroszokat. És talán azt az új világot is, amelyet itt egy idegen hadsereg és a belső elkeseredés rögtönözni fog”. Anti és az ugyancsak bujdosó Burján Béla vitája – a regény egyik kulminációs pontja – ez utóbbi következményt vetíti elénk: „Az a sok nyikhaj, géppisztollyal a vállán, meg a felbujtóik, a vezéreik… Mindet összeszedjük! Egy sem marad ki! Azt nézd meg majd meg, azt a leszámolást! A lábuknál fogva húzom fel őket, érted? Ezzel a két kezemmel!” A regény végkifejlete tragédiába torkollik: amikor már azt hiszik, hogy a szabadság örömével hazatérhetnek, aknára lépnek: „…úgy látszott, hogy az egyik csak a lábát vesztette el, egy másik megpróbált talpra állni és talán egy harmadikban is volt még élet.”

A csorba csésze tárgya „az ötvenes évek eleje például Budapesten”. Az író a regény elé írott soraiban segít „eligazodni” a mű értelmezésében, szándékának befogadásában,  megértésében: „A regényben szereplő nevek nem magyar nevek, nem német, cseh, spanyol, kínai, arab vagy akár orosz nevek. Nem: ezek olyan emberek nevei – egészen egyszerűen –, akik valahol, bárhol, a terror árnyékában élnek vagy éltek. És, ha pártról van szó, ez – egészen egyszerűen – az a Párt, amelyik bármilyen ideológia ürügyén a hatalom zászlója köré tömöríti a vakon álmodó, a parancsokért sóvárgó és a lelkiismeret nélküli embereket.”

A mű cselekménye egy pesti házaspár – Éva és Péter – otthonában rendszeres találkozóra összegyűlő baráti közösséghez kötődik. Az együtt töltött esték lényege/tartalma/célja: „pár órányi felejtés, szökés a gondoktól, nyújtózkodás a biztonságérzet egy ritka hegycsúcsán, ahová hetenként egyszer a barátság hegymászó–kötelével sikerült feljutniuk.” A házigazdákon kívül közéjük tartozik: Károly – Éva bátyja, Edit – Péter unokahúga, Viktor – Péter diákkori barátja, Alíz – Viktor élettársa és Imre – Edit barátja. Egyik estén a szokásos feketekávét felszolgáló háziasszony az előszobai fogason függő hét kabát alatt egy, TR Vigyázó 123 fedőnévre kiállított besúgói igazolványt talál. Kié, kinek a zsebéből esett ki? – hangzik el a kérdés. De senki sem felel. Éva eltökélt szándéka: „Meg kell tudni, hogy kié volt az igazolvány –, illetve már nem is erről van szó: biztosan kell tudni, hogy kiké nem volt (…) nem a tettest akarja ismerni, nem leszámolni, undorodni, gyűlölni akar – nem, a többit akarja újra szeretni, fenntartás nélkül, egy igazolvány szürke árnyéka nélkül, mint eddig.” Gyanúsítgatás, önigazolás, az élveboncolás láncolata megmérgezi a légkört, szétrobbantja a baráti társaságot, a házastársakat is elidegeníti egymástól. Domahidy Miklós mesteri kézzel, a lélektan eszközeinek segítségével bonyolítja a cselekményt, az olvasóban is elülteti a rettegés, a félelem mételyét. A férj világít rá arra, hogy Éva nyomozása hiába való: „Végeredményben olyan mindegy, hogy megtudod–e vagy nem tudod meg. Mire mész vele? (…) De honnan tudod, hogy harmadnap nem lesz megint valakinek igazolványa? Honnan tudod, hogy idáig is csak egynek volt? Azért, mert csak egy veszített el? Honnan tudod, hogy nincs mindenkinek?” Hisz a legfőbb Vigyázó – a fizikai és lelki terrorra épülő diktatúra – hálózata beszőtte az egész társadalmat, befészkelte magát a legkisebb közösségekbe is. Erre épül – „létrát támaszt a gyanakvásnak” –, ez tartja életben. Épp ez a célja: megmérgezni, szétrobbantani a legkisebb baráti közösségeket is, tagjait egymás iránt idegenekké, sőt, egymás ellenségeivé tegye, elejét véve a legkisebb ellenállásnak, a véleménynyilvánítás szabadságának is. A regényt záró kép: a baráti társaság újra összeül, de a régi meghitt hangulat nincs többé…

A csorba csésze Domahidy Miklós írói pályájának csúcsát jelenti. Párizsban, Németországban, Hollandiában és Spanyolországban is kiadták. „Két televízió is játszotta, rádiójáték is készült belőle, sőt Bécsben még színpadra is alkalmazták. Elmentem, megnéztem, fájt.”(26)

A trilógiává egységesült regények harmadik eleme – Tizenhat zár – a könyörtelen évek/idők, az ’56-os forradalmat követő kétszázezres nagyságrendű menekülés színhelyére, az osztrák határ közelébe vezet el bennünket. Egy decemberi éjszakán maroknyi csapat vág neki a már lezárt határnak, hogy rést találjon azon és a szabad világba meneküljön. A sötétség a rájuk leselkedő veszélyektől terhes. A rettegés óráiban felidéződik a mögöttük hagyott múlt ezernyi mozzanata: titkos búcsúzások, elhagyott lakás, az elhatározás, a tépelődés gyötrő kínjai, az Üllői út kilőtt tankjai és az utcán heverő holttestek, szeretteik és barátaik… Képzeletük vásznán – ellensúlyként – a rájuk váró idegen világ reménnyel, kérdésekkel terhes képei is helyet követelnek. Félelemkeltő árnyak és rettegésüket fokozó hangok növelik az izgalmat. Az idősíkok folytonos változása – az ingaóra karjának ide–odajárásaként – viszi előre a regény áramlását. Sodrása az olvasót is magával ragadja. Hőseivel azonosulva – rettegve és bizakodva – kísérjük őket a szabadságba vezető úton. Mivel lehet ellensúlyozni, elkergetni a félelem rémeit? Sándor – a regény főhőse – a körülményekhez és az időhöz mérten bizarr „leltárral”: a WC–ajtók lehetséges zárainak számbavételével… tizenhatig, mígnem „a csónak a túlsó partra siklott.” Személyes élmény? A tízezrek tapasztalatának sűrítménye? Megrázó alkotás.

Domahidy Miklós prózai művei sorában kiemelt helyen kell említenünk Az osztrák vádlott című történelmi regényét.(27) A regény, a hős tábornok személyiségének rejtélyét évtizedeken át érlelődött benne. „Már Pesten, az ötvenes évek elején kezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy igazában ki is volt ez az ember” – olvashatjuk a kötet fülszövegében. A zárófejezetben – Szemelvények az irattárból – ennél is tovább megy: az események és a regényhős karaktere valós, korhű, illetve költött elemeinek az egybeötvözéséről, írói műhelytitkairól tájékoztat, segít a regény befogadásában. Mint minden történelmi regény, ez sem csupán a régmúlt korok és események visszaidézése. Az ő olvasatában Pöltenberg „elkötelezett ember lett, de nem egy ügyért, hanem önmagával szemben”. Az ő morális hitvallása – „helytállni, ott, ahová kerültem” – egyetemes érvényű erkölcsi érték. Ennek súlyát növeli, hogy „a sors kényszerítette arra (…), hogy idegen földön, idegenek közt állja meg – ha tudja – becsületesen és valószínűleg jó ügyért a helyét. Kényszerítve, értelmesen, jó szándékkal, bátran és jobbára tájékozatlanul.” És ennél a pontnál találja meg az író a kötődést a maga korához: „…ilyen helyzetben ma is emberek milliói élnek. Többek közt emigráns írók, hogy a legszerényebb példák egyikével kirukkoljak.” Az erkölcsi helytállás regénye, melyben a realitás és az írói képzelet szimbiózisa, a tucatnyi forrásmunkából kiszűrt történelmi hűség és a lélekben dúló harc egymást váltó folyamata, egybefonódása révén rajzolódik ki a kép a szabadságharc utolsó heteiről és hőseiről, a végső áldozatig, az aradi bitófáig.

Az alkotóműhelyt tápláló ihlet–forrás a későbbiekben sem apadt ki. Az Új Látóhatárban és a budapesti Kortárs lapjain közzé tett részletek(28) jelezték egy  újabb mű készültét. Tárgyáról, cselekményéről szólnak a szerző bevezető, ajánló sorai: „A regény – még lényegében címe sincs; én zsoldos–regényként emlegetem – lényegében két ember emlékiratait adja köze (vagy keveri össze): egy parancsnok–katonáét és az írnokáét. A feljegyzések a XVII. században készültek a 17. században készültek. Ami a két forrás megbízhatóságát illeti, ahhoz elsősorban azt kellene eldöntenünk, hogy lehet–e hiteles valami pusztán attól, hogy elképzelhető. Énnekem igen.” A történelmi téma szabadjára engedi képzeletét. Nyílván nem öncélú játék formájában. 1989-ben így nyilatkozik róla: „A zsoldos–regény (…) engem nem azért vonz, mert szememben (például a XVIII. században) idegen »munkavállalókról« van szó, külföldre szegődött földönfutókról, akiket a sors vagy a generálisok állítanak idegen földön, ismeretlen feladatok elé. Nem kegyetlenségüket akarom hangsúlyozni, hanem az életforma kegyetlenségét, és közéjük szőni olyanokat, akik tisztességesek és hazátlanok voltak.”(29) Ebből máris kicseng a párhuzam a középkori történet és az emigrációba kényszerültek élete közt. Sajnálhatjuk, hogy a regény, a maga teljességében, sosem készült el.

A helytállás heroizmusa nemcsak történelmi példákkal szemléltethető, analóg példa a huszadik századból is meríthető. A diktatúra és az egyén szembenállása, feloldhatatlan ellentéte is kicsihol magából olyan hősöket, kiknek életpéldája, erkölcsi szilárdsága szimbólummá magasodhat. Erre egy dokumentumkötet nyújtott az író számára lehetőséget.(30) A Domahidy Miklós által válogatott és összeállított könyv vádirat arról a rendszerről, amelyik a kiváló orvosprofesszort, Haynal Imrét sem tudta megbecsülni, az ő életét is megkeserítette, ellehetetlenítette, akinek Kádár János személyes levélben azt írta: (Önnek) „nem volt joga ahhoz, hogy tanítványai lelkét mérgezze”.(31) Ki is volt Haynal Imre? Arcképe a kötetben egybeszerkesztett írásokból bontakozik ki. Domahidy András a családi hátteret, az erdélyi származást tárja fel, amely karakterét, jellemét formálta: „…az elesettek, a sors csapásai miatt szenvedők, az elnyomottak kereszteslovagja volt egész életében. Legendák szólnak bátorságáról az erősödő hitleri befolyás alatt, a zsidótörvények idején, a Rákosi és a Rákosit követő korszakban.” A orvosprofesszor szakmai pályáját bemutató írásában Szemere Pál tesz említést arról, hogy mindig és mindenben a gyengébb pártjára állt: „1944 szörnyű, zivataros napjaiban zsidókat bujtatott (…) a háború befejezése után az akkori legelesettebbeket, az arisztokratákat támogatta. 1956 után az akkori bukott rendszer néhány képviselője érezhette támogatását.” Miként is tűrhette meg a hazugságra, képmutatásra épülő rendszer őt, aki „…morálisan volt egyedülállóan nagy. Gyűlölte és üldözte a hazugságot, a képmutatást minden vonatkozásban.” Balogh László a nyugdíjba kényszerített professzor időskori éveinek tanújaként ír róla, mutatja be azt a miliőt, amely körülvette, azt a hatalmas intellektust, sokirányú műveltséget, melynek birtokában volt. Domahidy Miklós dokumentumok – jegyzőkönyvek, hadinapló–részletek, levelek, idézetek, beszédek, róla írt jelentések – közlésével világít be az életút rejtekeibe, teszi árnyaltabbá a róla alkotott képet. Láng Istvánnak az elhunyt ravatalánál mondott beszéde méltó főhajtás Haynal Imre előtt. Portréját a kötet a zárófejezetében közölt életrajzi adatok, tudományos munkásságának bibliográfiája, az öt generációra visszavezető családfa közlése, családi fotók teljesítik ki.

(Folytatjuk)

Jegyzetek:

12. Domahidy Miklós: Baleset  Drámai játék  Új Látóhatár  1960/3. szám 211–247. old.; 1960/4. szám. 328–345. old.

13. Domahidy Miklós: Orsolya  Drámai játék öt képben  Új Látóhatár 1963/1. szám 49–81. old.; 1963/2. szám 116–139. old.

14. Domahidy Miklós: Patkolni kell a Bársonyt… Szakolczay Lajos: A kiállás öröme és kockázata (Utószó helyett)  269-276. old.

15.  Szakolczay Lajos: Kötőjel helyett új bekezdés…

16. Domahidy Miklós: A lovag meg a varga  Bábjáték  Új Látóhatár  1959. szeptember–december 2–3. szám  107–114. old.

17. Domahidy Miklós: Menekültek  Új Látóhatár 1961. szeptember–október  5. szám  444–459. old.

18. Domahidy Miklós: A londoni csomag  (1964) Francia fordításban a nyugatsvájci rádió mutatta be 1972-ben. Nyomtatásban a Kapuban jelent meg Budapesten, 1988 őszén.

19. Szakolczay Lajos:  Kötőjel helyett új bekezdés…

20. Szakolczay Lajos: A kiállás öröme és kockázata  Tiszatáj 1991. 9. szám 78. old.

21. Domahidy Miklós: Ács vagyok és szamár  Új Látóhatár 1959 1. szám 25–28. old.; Hangpróba  Új Látóhatár 1959. 3. szám  282–290. old.

22. Domahidy Miklós: A csorba csésze  Új Látóhatár 1961. 3. szám 221–232. old.; Tizenhat zár  Új Látóhatár 1963. 5. szám 417–424. old.; A lapítás iskolája Új Látóhatár 1967. 3. szám 209–220. old.

23. Domahidy Miklós: Könyörtelen évek  Bern, 1988

24. Domahidy Miklós Könyörtelen idők  Budapest 1992

25. A csorba csésze – németül: Die Tasse mit dem Sprung (Ford. Sebestyén György) Paul Zsolnay Verlag, Wien–Hamburg, 1962; franciául: Carte sous table (Ford. Gara László és Morvay Theodóra) Editions Albin Michel, Paris, 1964; holland nyelven: De Verrader is onder ons (Ford. Cath van Eijsden) AD. M.C. Stok Zuid. Holl. Vitgevers Mj. Den Haag, 1964; spanyolul: La Taza agrietada (Ford. Del Carmen Pascual) Plaza&Janes S.A. Editores, Barcelona, 1966; Tizenhat zár – németül: Sechzehn Schlösser (Ford. Harry Lux) Paul Zsolnay Verlag, Wien–Hamburg, 1964; franciául: Les seize verrous (Ford. Gara László és Anne–Marie de Backer) Editions Albin Michel, Paris, 1966; A lapítás iskolája – németül:  Die Schule des Kneifens (Ford. Eva Czjzek) Paul Zsolnay Verlag, Wien–Hamburg, 1968

26. Szakolczay Lajos: Kötőjel helyett új bekezdés…

27. Domahidy Miklós: Az osztrák vádlott Regény egy tárgyalásról, amelyen nem derült ki, hogy a vádlottat Pöltenberg Ernőnek vagy Ernest Pölt Ritter von Pöltenbergnek hívják Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1985; Magvető Kiadó, Budapest, 1990

28. Domahidy Miklós: Zsoldos–regény  Új Látóhatár 1987/3. szám 334–342. old.; Megy a gyűrű  Kortárs 1996/11. szám 1996/11. szám 19–33. old.

29.  Szakolczay Lajos: Kötőjel helyett új bekezdés…

30. Ilyen volt Haynal Imre  Az emlékeket összegyűjtötte Domahidy Miklós Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem  Bern, 1989

31. I.m.: 150. old.

A tanulmány első részét lásd – itt

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ