Megszenvedett osztályharc
Dr. Kuna Tibor fontosnak tart bármiféle emlékmentést

2008 júliusában az Új Magyar Szó Színkép mellékletében izgalmas emlékkönyvet ismertettünk dr. Nagy Lajos ny. orvos tollából, amelyben leírja egész pályafutását, különös tekintettel a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen 1956-ban történtekre, illetve az azutáni tömeges bűnbakkeresésre, megtorlásokra. [2013-ban az intézetben végzett gyógyszerészek is kiadták hasonló jellegű emlékkönyvüket Azok a szép diákévek. Gyógyszerészek emlékeznek címmel.] Egyben jeleztük, hogy az emlékiratot a szerző egykori kollégáinak rövidebb, szubjektív beszámolói egészítik ki, köztük a dr. Kunáé is, aki tulajdonképpeni „motorja” volt a téma könyvvé válásának. A 2008 szeptemberében közölt alábbi beszélgetés eredeti szövegén nem változtattam, némi rövidítést leszámítva. (Cseke Gábor)

– Mit tudna hozzáfűzni a könyv keletkezéstörténetéhez?
– Amikor 2001-ben egyetemi évfolyamunk negyven éves találkozóját tartottuk Marosvásárhelyen, néhányan javasoltuk, s köztük magam is, hogy jó lenne, ha mindazok, akiknek kellemetlenségük volt ötvenhat miatt, vagy fontos mondanivalójuk van azokról az időkről, papírra vetnék emlékeiket, majd valaki vállalkozna rá, hogy az írásokat összegyűjtse. Nagy Katalin, aki a könyv egyik szerzője, engem javasolt mindenesnek. Próbáltam szabadkozni, de aztán rajtam maradt a koordinálás feladata. Ismertem Tófalvi Zoltán riportert, akiről tudtam, hogy hasonló problémákkal foglalkozik s kérdeztem, nem vállalná-e fel a megírását. Válasza az volt, hogy ő elsősorban a Kolozsváron történtekről kívánt írni, s talán inkább csak egy mellékletben érinthetné a kérdést. Az se baj, mondtam, a lényeg, hogy megíródjanak a vásárhelyi események is. Mivel éppen más munkán dolgozott, mintegy két éves határidőt emlegetett, de 2003-ban még mindig nem volt belőle semmi. Közben arra hivatkozott, kevés a forrásanyag, s ami van, ahhoz se lehet hozzáférni. De azt javasolta, írjunk tájékoztató jellegű visszaemlékezéseket, legyen valami kiinduló pont… Mi tehát nem vágytunk írói babérokra, a szándék a történtek és a gondolataink, benyomásaink őszinte rögzítése volt. Jobb, ha mi nevezzük néven azt, amit átéltünk, ne az utókor próbálja meg másod- vagy harmadkézből rekonstruálni. Még számunkra is gondot okoz ötven év távolából mindent precízen felidézni. Sikerült összeszednem az írásokat, s 2003-ban át is adtam Tófalvi Zoltánnak. Sajnos, kétszer is betörtek a lakásába, s másodszor elvitték azt a laptopot, amin a mi anyagunkat is őrizte. Meguntam ezt a huzavonát, elmentem Nagy Lajos barátomhoz, ő ugyanis említette, van neki egy emlékező írása, abban az orvosiról is szó van, de azt ő még a kilencvenes években kezdte papírra vetni s elsősorban a családja számára, hogy ne felejtsék, miken ment ő és a nemzedéke keresztül. Hajlandónak mutatkozott a kéziratát kiadni, s hogy abban a mi meglátásaink is mintegy mellékletként helyet kapjanak. A kiadóval aztán addig passzítottuk a dolgokat, hogy végül 2008 tavaszán kialakult a végleges forma: a Nagy Lajos visszaemlékezéseiből az a rész került bele, ami ifjúságával és egyetemi éveivel foglalkozik. Nem kimondottan az egyetemi eseményekre kívántuk helyezni a fő hangsúlyt, inkább azokra a következményekre, meghurcolásokra, szenvedésekre, amiket ki-ki a maga sajátos módján élt át…

Mindenütt példát kellett statuálni

– Emlékiratuk szerint, a reakció és az ellenforradalom fészkének kikiáltott, majd nemzetiségi önállóságától megfosztott felsőoktatású intézmény tulajdonképpen egész sor remek, társadalmi elkötelezettségű orvost, szakembert adott az országnak, az erdélyi magyarságnak. Önben a személyét ért igazságtalanságok dacára egy pillanatra sem ingott meg alapvetően a hivatásába, az orvosi felelősségbe vetett hit?
– Soha nem kételkedtem abban, hogy érdemes orvosnak lennem és ezért küzdenem. Gyerekkoromtól élt bennem a hivatás szeretete, s vonzalmam akkora volt, hogy a politika aljassága pillanatra se tudta azt bennem megingatni. Figyelmesen olvasva, ugyanez a tartás olvasható ki a többi volt kolléga – dr. Nagy Lajos, dr. Szentkirályi Csaga, dr. Nagy Katalin, dr. Becsky Miklós, dr. Szűcs György, dr. Kiss András, dr. Szász István Tas, Dr. Piros Ferenc, dr. Toró Árpád, dr. Bárányi László Ildikó, dr. Bárányi Ferenc – írásából is, tehát ez az egyetem jellemes, szakmájuknak elkötelezett embereket formált hallgatóiból, megérdemli az emlékállítást. Személy szerint reálisan fogtam föl a helyzetemet: be kellett látnom, hogy az ország összes egyetemeiről kitiltottak, s egy időnek el kell telnie, hogy kiderüljön a vétlenségem. Megtörténhet, hogy személyes áldozatunk egy nagyobb csapás szelét fogta ki az egyetem vitorlájából, erről megoszlanak a vélemények, mindenesetre Marosvásárhelyen távolról sem történtek olyan “súlyos” dolgok, mint Temesváron, Bukarestben vagy akár Kolozsváron is. De mindenütt példát kellett statuálni, akár nevetséges, felfújt vádakkal is.

– Ön a saját bőrén is érezte az ún. élesedő osztályharc konkrét megnyilvánulásait. Hogyan emlékszik rájuk vissza?
– Szüleim kispolgárok voltak, soha nem foglalkoztak mezőgazdasággal, állattenyésztéssel. Nonszensz volt édesanyám kuláklistára tétele 1952-ben. Amikor 1958-ban kitettek az egyetemről, eltávolításom fő okaiként az egészségtelen társadalmi származásomra, illetve a kulákságra vonatkozó, állítólagos elhallgatott személyi adataimra hivatkoztak. 1961-ben érdeklődtem az egyetem személyzeti osztályán, hogyan is áll a szénám. A fő káderes akkor türelemre intett, meg hogy jöjjek később. Egy év múlva visszamentem, akkor azzal fogadott, most adjam be a visszavételi kérést, a kollektivizálás ugyanis befejeződött, megszűnt az osztályharc. Nincs osztályellenség. Elmondta, melyek a kéréshez szükséges iratok, közöttük a legfontosabb: a községi pártbizottságtól egy olyan kedvező jellemzés, ami támogatja a kérésemet. Tíz nap alatt mindent beszereztem.

Albert Schweitzer volt a példaképe

– A pártbizottság jellemzését miként sikerült megszereznie?
– A fogyasztási szövetkezetnél voltam tisztviselő odahaza Gyergyócsomafalván, a párttitkár pedig a szövetkezet elnöke volt, akinek én sokszor javítottam, gépeltem le a beszámolóit. Szóltam neki a jellemzésről, mire azt mondta: tudja mit, ez nekem problémás, maga ezt jobban tudja, írja csak meg s én majd aláírom.

– Milyen mérleget őriz ma hosszas, majd egész életpályáját kitöltő balánbányai praxisáról?
– Igaz, hogy elhúzódott a diákéletem, de legalább egyes alaptantárgyakat kétszer is átvettem. Balánbányán pedig 1966-ban erősen belekerültem az élet sodrásába. A világhírű Albert Schweitzer volt a példaképem. Igyekeztem ennek szellemében dolgozni s megszervezni a város egészének egészségügyi ellátását. Nem minden kolléga lelkesedett ezért… Az első öt év rendkívül nehéz volt, legalább 3-4 orvosi normát láttam el. Nem volt sürgősségi szolgálat, se körzeti orvos, üzemi orvosként azt is nekem kellett ellátnom. Később a szülőotthon is rám maradt. Volt olyan év, hogy a bányánál alkalmazásra jelentkezők száma meghaladta a 6000-et, azokat is mind meg kellett vizsgálnom. Ment a szolgálat éjjel-nappal, szerencsére, lakást azonnal kaptam. Kimerültem. 1967: beindult a sürgősségi orvosi ügyelet. 1968: lett körorvosunk. 1971: jött egy orvosházaspár üzemorvosnak, a feleségem belgyógyásznak. Volt röntgenes, sebész és laborszakorvos. Megoszlott a munka. Aki Balánbányán akkoriban 3 évet lehúzott, az Romániában bármilyen területen helytállt orvosként. Szüléstől a halálos munkabalesetig mindenre fel kellett készülni. Annyi sebet varrtunk, mint egy megyei kórház sürgősségi szolgálatán. Ez mindannyiunkat rendkívülien megedzett a szakmában. Praxisunkból az idős betegek ellátása hiányzott, mert a város lakosságának 95%-a 60 évnél fiatalabb volt. Országosan élen jártunk születési arányszámmal, természetes szaporulattal. A bányaipar pénzéből bővítettük a járóbeteg rendelőt, s új, két emeletes kórházat építettünk, amire 1989-ben még két emeletet építettünk. Éveken át együttműködtem a vásárhelyi tervezőkkel az építkezés tervei elkészítésében. Sikerélmény volt.

– Ha párhuzamot vonna a mai Hargita megye, illetve a huszadik század utolsó évtizedeinek egészségügyi helyzete között, milyen különbözőségekre hívná fel a figyelmet? Mi volt a jó és a rossz egyikben is, másikban is?
– Vidékenként és helységenként más volt a helyzet. 40-50 évvel ezelőtt országosan igen gyenge volt a sürgősségi ellátás, a mentőszolgálat gyerekcipőben járt. Az intézmények műszaki felszereltsége alacsony volt. A hiányokat az orvosok és nővérek hozzáállása pótolta. 1966-ban például a környéken nem volt intenzív terápiás osztály, se szakorvos. Ez mára gyökeresen megváltozott. Az egészségügyi személyzet hozzáállásán folyamatos javítanivaló akad. A fejlett civilizált országok betegellátásához képest sok a tennivaló. Az ország iparosításával és az életviteli változásokkal megszaporodtak az egészségkárosító tényezők – rengeteg az új vegyi anyag és eluralkodott a negatív stressz -, mindez gyakoribbá tette a megbetegedéseket, mindenek előtt a szív és érrendszer megbetegedései terén. Sok a szívinfarktus, a cukorbetegség, daganatos megbetegedések, közlekedési balesetek, allergiák…

– Önt szinte mindig ott lehet látni élettársával Csíkszereda, a vidék művelődési eseményein, rendezvényein. Milyen élettani-lelki pluszt nyújtanak önnek ezek?
– Jó néhány olyan professzorunk volt, akinek az egész életvitele azt sugallta, hogy az orvosokra felnéz a társadalom. Dóczy Pál professzor például, ha nem vigyáztunk, a diáknak előre köszönt. Ilyen példát adott tisztességből… Elfoglalt ember dacára mindenütt jelen volt. Kótay Pál urológus professzor a tétel után mindig feltett egy műveltségi kérdést is. A válaszra nem adott jegyet, de próbálta vele befolyásolni a hozzáállásunkat. Hogy ne legyünk szakbarbárok. Ezt a példát követtem én és még sok kolléga. Professzoraink belénk plántálták a művelődés iránti igényt.

Dr. Kuna Tibor (1935, Gyergyócsomafalva) nyugalmazott orvos.
Középiskoláit a gyergyószentmiklósi Magyar Vegyes Líceumban végezte 1953-ban. 1955-ben sikeresen felvételizett a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, ahonnan politikai okokból 1958-ban kizárták, majd hosszas várakozás után 1962-ben visszavették, végül 1966-ban leállamvizsgázhatott. Balánbányára kérte kihelyezését, itt dolgozott több mint 23 éven át mint üzemorvos. Fizetést csak ezért kapott, miközben a helyi poliklinika, majd kórház igazgatói tisztségét is ellátta. Egy évtizeden át volt a Megyei Egészségügyi Igazgatóság Vezetőtanácsának tagja. Sokáig az egyetlen orvos volt Romániában, aki hivatalos jogosítvánnyal rendelkezett bányamentésben való részvételre. 1990-ben megbízták a Hargita Megyei Igazgatóság Statisztikai Laboratóriumának vezetésével, 1997-es nyugdíjazásáig.

1. Gergely:
   2013. november 6. 16:45

   Hadd emlékeztessek Bárányi László Oldikónak Sokaknak világítottunk címû könyvére, amelyikben a végzettek további sorsáról esik szó. Bõvebb információ itt:
   https://ujkafe.website/?p=18083

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ