A 130 éve született Tompa László emlékezete

(Egy korábbi közlésünk folytatása és befejezése)

3.

Valahányszor szülőfalujában járt, Tamási igyekezett felkeresni a költőt. (Az Utunk és az Igaz Szó szerkesztőinek első útja is mindig a Székely támadt vár tövébe vezetett, az Árpád – ma Tompa László – utcába.) Ezeket az élményeket sűrítette aztán 1944 elején egyetlen „röpke látogatás” történetébe, hogy a magányosként számon tartott költő „udvarhelyi udvartartását” egy átlagos „csendes nap” leírásával bemutathassa. (A Kemény Zsigmond Társaság háborús körülmények közepette is ünnepi rendezvényt szervezett Tompa László hatvanadik születésnapjára. Tamási esszéje erre az alkalomra készült. Előbb az Er­dé­lyi He­li­kon 1944-es már­ci­u­si szá­má­ban jelent meg; újrakiadása Valóságos költő címen olvasható a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1982-ben megjelent Jégtörő gondolatok második kötetében.)
Egy nyári napon Tamási beszekerezik szülőfalujából a székely anyavárosba. „Egyforma itt az élet” – ez az első gondolata, miután a városban szétnézett. „Tiszta véletlen, hogy most ilyen csend van – ezzel fogadja vendéglátója. – Mert máskor vagy a házban van zakota, vagy künn zörögnek a szekerek, mintha menekülés volna folyton; vagy ügyes-bajos emberek jőnek ide hozzám, dolgaikban útbaigazítást kérni. Mindig ez folyik, de ha történetesen írni jőne kedvem, akkor mindez együttvéve jelentkezik…
– S akkor vége az írásnak… – mondom.
– Meg se tudom kezdeni – mondja László. – Mert amikor éppen kezdeném, akkor rendesen kopogtat valaki az ajtón, s annak nem mondhatom, hogy én most verset írok.”
Ha már így áll a helyzet, Tamási indítványára indulnának is az eszmecserére alkalmasabb sétatérre, de előbb benéznek a Székely Közélet szerkesztőségbe, a Kossuth utca 11. szám alá: nem vár-e Tompára valami fontosabb tennivaló?
„Hátramegyünk egy udvaron, s ott hátul, kedves kicsi házikóban, ott van a hetilap szerkesztősége. Alkalmatos, csendes kuckó, világos ablakkal az udvar felé. S oly magosan áll az ablak, hogy aki elmegy alatta, csak a feje látszik.
Elvonuló igazi csendes hely, melyben maga a költő írja és szerkeszti a lapot.
– Itt próbálj verset írni! – mondom neki.
– Itt is próbáltam, de nem lehet! – szól a költő, és legyint. – Csak annyi kell, hogy ideüljek az íróasztal mellé, s kezdjek gondolkozni; már mindjárt megjelenik valakinek a fej az ablakban, s integet nekem, hogy gyere ki egy kicsit.”
A sétatéren megszólal Tamási:
„– Ide gyere, amikor verset akarsz írni! Itt igazi jó csend van, s nem háborgat senki.
Elneveti magát László, s így szól:
– Ezt is próbáltam, barátom! Jöttem egyedül, szép lassan, csendesen, s a fejemben forgott is a vers…”
Nyugdíjasok bukkantak elő a fák és a bokrok mögül, akik éppen egy beszélő társat kerestek.

4.

Tompa László 1919 januárjában vette át a Székely Közélet című „politikai, közgazdasági és társadalmi újság” szerkesztését Szini Lajostól. Pályájának ezt az – 1943-ig tartó – korszakát ekképp jellemezte Tamási 1947. december 5-én: „vidéki lapszerkesztő korában is költő volt”. Ennek köszönhető, hogy – a lap alcímével ellentétben – szépirodalmi alkotások, könyvkritikák és könyvismertetések is megjelentek a vidéki kiadvány hasábjain. Mihály László (1902–1977) első versét Tom­pa László adta közre 1920. szept. 12-én. Mindvégig nyilvánossághoz juttatta a kisvárosi életnek görbe tükröt tartó Tomcsa Sándor (1897–1963) karikatúráit, szatíráit, jeleneteit. A városhoz kötődő írók, tudományos érdeklődésű tanárok (Biró Lajos, Csanády György, Embery Árpád, Khell István, Muzsnayné Cs. Gabi, Sipos Géza, Tömöry Ödön) éppúgy számíthattak szerkesztői figyelmére, mint az Udvarhely vonzáskörében élő népi írástudók.
Magához közelállónak, testvérének érezte például a bencédi gazdálkodó Izsák Domokost, akinek 1935 nyarán megjelent Dalok erdőn, mezőn című verseskötetéhez magvas előszót írt.
Keddi napokon, amikor lovas szekerével behajtott a székelyudvarhelyi hetivásárra, Izsák Domokos rendszerint a Csiszár fogadó udvarára állt be, a hajdani Rákóczi út 25. szám alá (ma tömbházak sorjáznak azon a városrészen), majd szőttes tarisznyájával az oldalán felgyalogolt a Kossuth utcai szerkesztőségbe. „Együtt beszéltük meg a világ sorsát, szidtuk az úri politikát, s azon tanakodtunk, hogy mit lehetne tenni a falusi nép előmenetele érdekében” – ezt rögzítette jegyzetfüzetem 1976 tavaszán, amikor Bencéden felkerestem a Nyikó mentén akkoriban is tekintélynek örvendő hajdani néptribunt. „Egész életemben lázongtam a sors ellen – axiomatikus érvényű vallomása ma is élénken él emlékezetemben. – Sosem tudtam belenyugodni abba, ami van. Mert éreztem, hogy az ember többre lenne képes, többet érdemelne…”
Nem voltam hát meglepődve, amikor Domokos bácsi kezembe adta Tompa László féltve őrzött elemzését/jellemzését:
„Mikor néha, nagy időközökben, bejön a »városba« és meglátogat: sötét tüzű szeme barna arcából komoly derűvel villan felém; egyszerű, értelmes beszéde, közepes magasságú, szívós alakjának egész tartása csupa szerénység és öntudatos határozottság. Elbeszélgetünk a világ dolgairól, újabb verseiről, s el – természetesen – gondjainkról is. Ilyenkor az imént még nyájas, sötét tüzű szempár el-elborul, tekintete csupa elzárkózó hidegséggé, keménységgé változik.”
Majd miután a versek keletkezéséről, a mögöttük rejlő élményrétegekről is szót ejtett, ekképpen folytatta:
„Könyve ilyenformán az ő életnaplója, egy jellegzetes munkás székely gazda életnaplója is. Talán nem is mindig költő (a szó legmagasabb értelme szerint) Izsák Domokos e kis könyv minden részletében, de mindenesetre lelkes és becsületes vallomástevő, akinek minden sorában éreznünk kell őszinteségét, s így csupa eleven és érdekes adalékot nyújt a székely lélek, a székely falu bensőbb megismeréséhez. Akik tehát »falumunkával« foglalkoznak, azok e tekintetben is sok okulást meríthetnek e könyvecskéből.
Izsák Domokos versei, mint versek is többnyire megállják a helyüket. Sőt, olvasván őket, sokszor meglepően finom szépségekre bukkanunk tartalomban és verszenében, máskor – a kötet nem egy helyén – harsány erő riad. Olykor pedig különös naplementét lát a szerző, ami szinte arra teszi hajlandóvá az embert, hogy benne is »dekadenciát« keressen, holott ez a léleknek az a kifinomult fogékonysága, érzékenysége, ami nélkül valaki igazán költő nem is lehet. A magam számára külön varázsa volt néhány olyan verse olvasásának, amelyből valami sajátságos, sajgó kielégületlenség csapott felém, valami helyet nem találó nyugtalanság fojtott dallamát hallottam volna búgva megrezdülni… Ilyenkor magamhoz még közelebbi testvéremnek éreztem a székely falusi gazda Izsák Domokost!” (Székely Közélet, 1935. augusztus 24.)
Izsák Domokos eleinte a Magyar Nép szerkesztőségéhez fordult verseivel. A bencédi rokonságból kiemelkedett főszerkesztő, Gyallay Domokos könyveket küldött cserébe: stilisztikát, poétikát. Amikor nagy ritkán falujukban találkoztak, életre szólóan megjegyezte Gyallay szavait: „Nem elég az, hogy született tehetség valaki, tanulnia is kell ám.” Szeretett volna tanulni, de a sors másképp határozott.
Hogy mégis Tompa Lászlóra figyelt inkább?
Gyallay a Bencédtől távoli Kolozsváron élt, Tompa pedig lovas szekérrel is elérhető távolságban.

5.

A Magyar Rádió 1947. március 29-én elhangzott műsorában Tamási négy erdélyi költőt mutatott be: a költőtriászt és Dsidát. A visszatérő kisebbségi helyzetben Tompát továbbra is azon a szellemi magaslaton láttatja, amelyre a költő 1944 előtt felküzdötte magát:
„Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. Ő a szikla a magyarság egének keleti nyúlványa alatt, melyről ő úgy emlékezik meg, hogy ott áll, mint egy szellemi őr, a »csillagtalan ég alatt«. Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről.”
Jó ideig Tompa László nem is gondolhatott arra, hogy valaha még viszontláthatja méltatóját. A sors 1956-ban tette lehetővé, hogy október 11-én a „ro­mol­ha­tat­lan ba­rát­ság sza­va­i­val” (Nagy Pál) köszönthesse a hazatérőt és a hazatelepedésre vágyót. A Marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében rendezett írószövetségi ünnepségen emelkedett lélekkel kimondhatta: „Ta­má­si Áront hos­­szas tá­vol­lé­te alatt is min­dig a ma­gun­ké­nak érez­tük. Ró­lunk és ne­künk is szó­lott min­den so­rá­val.” (Utunk, 1956. október 19.)