A jobb érthetőség kedvéért: az 1915-es keltezésű bombavetős cikkben a ’mi hadseregünk’ az osztrák-magyar haderőre vonatkozott – de 1849-ben ennek az ’osztrák’ fele bombázta az észak-itáliai Velencét (csak azért pontosítok, mert nekünk is van Velencénk, ha csak kis tó formájában is, de Pákozd lassan elfeledett ütközete annak partján zajlott – akkoriban mi a másik, nagy Velencénél nem voltunk jelen). Az osztrák Franz von Uchatius, az ős drón feltalálója, tehát nem a MI tüzértisztünk volt, hanem az ÖVÉK… A mieink akkor nem Itáliával voltak elfoglalva: a magyar honvédség 1849. június 24-én, egy hónappal Buda visszavétele után, már az oroszokra figyelt: Paskievics főerői már magyar területeken vonultak Erdély felé… Igaz, Erdélyben még nyomták a „Honvéd” című katonalapot, Bem aznapi engedélyével mindennap megjelent, felerészben magyarul (a seregben sokan csak németül tudtak). A léghajó Uchatiust jóval később kitüntették a Szent István – rend lovagkeresztjével, de nem MI, hanem ŐK (az osztrákok), akik Windisch-Graetzet, Metternichet – de utóbb Andrássy Gyulát és Tisza Istvánt is érdemesítették erre. (Arany János a császári látogatáskor, 1856-ban még visszautasította a fölkínált kiskeresztet, sőt: megírta a Walesi bárdokat; később azonban ő is nyakába vette.) A ’mieink’ fogalma tehát a Nagy Háború alatt még bőven kiterjedt a Monarchia egészére, bár – saját tapasztalataim alapján – a ’honvéd’ alakulatokban szolgáltak csak magukra értették ezt, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. A gyerekkoromban hallott világháborús mesékben mindenki a ’mieink’ volt: a ’közös’ seregben szolgáltak is magyar honvédnak mondták magukat. Nagyapám is, aki fehérvári huszárként indult, és lovon harcolta végig a Nagy Háborút (kivéve Doberdót, ahol lóról szállt huszárként dagonyázott vagy mászott sziklát a többi jánosvitézzel), ő is honvédnak mondta magát, – de lagzik után, borközi álmában németül jelentette, hogy ‘cukszfűrer Nagy meldege horzám’…

A Monarchia haderejében a magyaroknak kitüntetett hely jutott: a félszáz (49) gyalogos hadosztályból 8, a tíz lovas hadosztályból 2 a ’magyar királyi’ kötelékekben szolgált, vagyis összesen tíz honvéd hadosztály harcolta végig a háborút. A ’közös’ hadsereg jó egynegyede is magyar (ilyen az arányuk az osztrák-németeknek is), a többiek csehek, lengyelek, horvátok, románok, szerbek, ruténok, tótok, szlovénok, sőt: olaszok voltak. Nyelvileg ’tiszta’ ezredek (amelyekben egyetlen nemzetiség alkotta a legénységi állománynak legalább a 90%-át) ritkán akadtak, hiszen a ’magyar’ alakulatokban, a honvédek között is a történelmi magyar királyság Bábele uralkodott. A gyulai 2. honvéd gyalogezrednek például, – ahol nagykunsági bakák is szolgáltak – a fele (54%) román volt és csak egyharmada, 28%-a volt magyar. ’Tiszta’ magyar gyalogezred a ’közösben’ is akadt 7; a 12 közös huszárezred többsége – 10 regiment – viszont ilyen volt. Ez azért volt lényeges, mert a vezénylet nyelvét (melyen elhangzottak a szabályzatnak megfelelő vezényszavak, kb. 80 darab), és a szolgálati nyelvet (melyen érintkezni kellett az alá- és fölérendelt szolgálati helyekkel) a ’”tisztaság’ szempontjai alapján határozták meg. Az egyértelmű parancskiadás érdekében a vezénylésnek egységesnek kellett lennie, ez mindig az adott véderő nyelve volt (a ’közösben’ a német, a honvédségnél a magyar). A legénységgel való személyes érintkezésben az ezred nyelvét kellett használni, s ez az a nyelv volt, amelyet a legénységnek legalább 20%-a beszélte. Emiatt gondolom, hogy az álmában tovább szolgáló nagyapám – aki semmilyen idegen nyelvet nem tanult meg soha – a háborúban valamelyik ’közös’ alakulatnál szolgálhatott.

Szentgyörgyi N. József