George Orwell, később, saját szórakozását a párizsi, majd londoni nyomorgásban találta meg. Párizsban majdnem meghal egy influenzarohamban, míg kórházban van, szobáját kirabolják. Azzal próbálkozik, hogy halat fogjon a Szajnában és galambot a Luxemburg kertben. Körúti padokon éjszakázik a hidegben, ahol még a karfa is belevág az ember húsába. A szűkölködésben töltött évekből önbizalmat és iránymutatást kapott. Túl rövid haját a Fleet Street egyik IRA-as anarchista fodrász segítségével formálta meg. 1933-ban vette fel a George Orwell nevet, és ettől fogva írásaiból élt. Első kötete a Csavargóként Párizsban, Londonban-t több kiadó elutasította, s az író annyira elkeseredett, hogy művéből már csak a gémkapcsokat akarta megtartani, de aztán 1933-ban egyszerre jelent meg Londonban és New Yorkban, 1500 példányban, de már ugyanabban a hónapban újabb 1500 példányt kellett belőle kinyomatni. Könyvének egyik főhőse Jules, egy magyar pincér, akinek az a politikája, hogy olyan keveset dolgozik, amennyire az csak lehetséges. Ekkor vált szenvedélyévé, hogy képes legyen napi hat frankból megélni, s lyukas zokniját, ahol kilátszik a bőr: befesti. A két ország nyomorgóinak különbségét így láttatja: Anglia a teaforraló és az állami munkaközvetítő hivatal hazája, Párizs a bisztróé és a kulimunkáé.
A Montparnasse sikeréhez tartozott, hogy a főadóbérlőkről elnevezett városfalon kívül helyezkedett el, tehát igazi dorbézoló-hely lett, mert nem sújtotta a Párizsba szállított súlyos borvám. A nagyon olcsó színházak zöme itt épült fel, a jegyek ára átlagosan 9 sou volt. Fölléptek ripacsok és nyavalyatörősök is. De itt kezdte pályafutását Maurice Chevaliere és Edith Piaf is. És a szimbolizmust is itt nevezték el, a névadás 1886-ban, Jean Moréas szimbolista manifesztumában történt meg, Curnovsky jelenlétében, akihez a következő mondás fűzhető: „Nekem vasból van a gyomrom, ha vizet iszom, berozsdásodik.” Chagall tulajdonképp egy klinikában lakott, ahol az üres szobákat időnként vendégeknek adták ki, a folyosókon gyakran lehetett látni vérfoltos köpenyeket viselő sebészeket és guruló fémkocsin frissen műtött betegeket. Henry Miller avas zsír szagú, poloskás szobákban lakott itt. 1930-ban Henry Miller Párizsba költözött, maga mögött hagyva June Smith-szel kötött viharos házasságát és elkészült regényét, az akkor még Lovely Lesbians címen futó Kakasviadalt, amihez nagy reményeket fűzött. Hasonlóan Henry Miller más regényeihez, ez is erősen önéletrajzi vonatkozású. Felesége szenvedélyes viszonyba keveredett egy titokzatos nővel, Jean Kronskival és a szerelmi hármas összeköltözött. Mindhárman szélsőséges érzelműek és idegileg labilisak voltak: a hármas festett és írt, természetesen a legújabb irányzatok hatása alatt. Ekkor születtek meg a Kakasviadal és a Ráktérítő c. regények alapjául szolgáló jegyzetek. Miller első publikált regénye a Ráktérítő lett, és a Kakasviadal feledésbe merült. A híres író már nem foglalkozott ifjúkori zsengéjével, hiszen elegendő mennyiségű regénye várt kiadásra. Így a mű csak tizenegy évvel halála után, 1991-ben jelent meg. A népszerű író 1976-ban kapott francia Becsületrendet, 1990-ben Henry és June címmel film is készült róla. Miller európai évei során az Elveszett Nemzedék emigráns avantgárdjainak fejévé nőtt. Párizsi regényének se formája, se iránya, dúsan áradva hömpölyögteti a művészalvilág roncsalakjait, iszákos, semmittevő, nyomorgó, szajhákat hajhászó csavargói, akik itt eszmélnek rá az amerikai álom szertefoszlására, a modern civilizáció kultúra- és életellenes következményeire. Egymásba kapaszkodnak, egymást élik-éltetik szesszel, szerelemmel, és bár a puritán polgár szemében erkölcsi fertőben hemperegnek, ők jól tudják, hogy életük minden mocskával együtt mérhetetlenül dúsabb, mint gépként robotoló és bőségben tengődő embertársaiké. Egyiptomban kitör a szuezi válság, Henry Miller Párizsban megjelenteti a Nyugodt napok Clichyben című könyvét, és elnevezi a fotós Brassait Párizs szemé-nek. Az itteni vendéglők dominócsatáit sokan megbámulták, közéjük tartozott Trockíj is. Blaise Cendrars itt ebédelt utoljára együtt Apollinaire-rel, akit egy hét múlva elvitt a spanyolnátha. Zeng a katedrális roppant orgonája, így zenghetett 1822-ben is, mikor az akkori idők legnagyobb francia költője, Victor Hugo esküdött e falak közt örök hűséget Adele Foucher-nak. (Az „örök hűség” tizenegy évig tartott; aztán Adelka felszarvazta Victort Sainte-Beuve-vel, a „legnagyobb francia költő” meg még abban az évben újabb „örök hűséget” esküdött. Ezúttal egy színésznőnek. De arra az esküvőre már nem a Sulpice-ben került sor, az tehát már egy más történet.)

(Folytatjuk)

Előzmények: Idegen a síromban (1)