ÁRVÁK OTTHONA

2013 októberében, a csíksomlyói árvaház létesítésének centenáriumán Daczó Katalin tartalmas dokumentum-összeállításban (Lapok a csíksomlyói árvaház történetéből. Hargita Népe, 2013. október 4.) idézte fel a székelyföldi árvagondozás évszázados gyökereit és hagyományait. Ebből azt is megtudjuk, hogy 1948-tól az addig egyházi gondnokság alatt álló szeretetotthonból állami intézmény lett, amely sűrűn váltogatta elnevezését, de lényege szerint, bár hivatalosan gyermekek házának hívták, mindközönségesen gyermekmenhely maradt. Olyan elkerített, szigorúan kulcsra zárt hely, ahol a szülőknek vagy a társadalomnak fölöslegessé vált kicsinyei jól-rosszul felnőnek.
Két hónapra rá, ugyancsak a Hargita Népében, ugyanaz a szerző beszélgetést közölt Vaszi Máriával (Árvaházi kistükör. Hargita Népe, 2013. december 13.), a somlyói árvaház egykori lakójával, aki tíz éven át élte a szeretetlen gyerekek rideg sorsát. Az alkalom? A most Szegeden élő, két gyermekes fiatal asszony megírta a Somlyón töltött tíz esztendejének igaz történetét, s a magánkiadásában megjelent kötetet készült éppen bemutatni az intézmény jelenlegi és egykori lakóinak. Elmondta a riporternek, hogy a könyv bevételének egy részével a hozzá hasonló, volt árvaháziak társadalmi integrációját segítő Remény alapítványt szeretné segíteni. (Az eseményről annak idején a Káfé is beszámolt s egyúttal részletet közölt a könyvből.)

A megrendítő, bár szűkszavú interjú elgondolkoztatott azon, mekkora társadalmi dimenziója lehet jelenleg a szülői gondoskodás nélkül felnövő, jobb híján „árvá”-nak nevezett gyermekeknek? És milyen esélyei vannak a későbbi, felnőttkori társadalmi integráció szempontjából a mindenkori árvaházak lakóinak?

Annyira várták már a gyerekotthont…

Kérdéseimre Vaszi Mária könyve (Tíz év csíksomlyói gyermekotthon 1983-1993) a maga módján ad választ. Mindenek előtt azzal, hogy mindvégig nyersen szókimondó. Nem kerülgeti a forró kását, s akár a tévedés ódiumát is vállalva, kiírja magából legrosszabb emlékeit, tapasztalatait. Tényeket rögzít, benyomásokat és gondolatokat arról a létről, amire őt és sorstársait kényszerítették személyes körülményeik. Ha valamit nem élt át személyesen, jelzi, hogy mások elmondása alapján tájékozódott. Nem szépíti a történteket, de nem is vájkál a negatívumokban. Vállalja a kimondás kockázatát, amiről így írt egy nekem szóló levélben: „Attól a pillanattól, hogy ezt a könyvet elkezdtem írni, tudtam, hogy lesznek, akiknek ez nem fog tetszeni. Mégis meg kellett írnom, s tettem mindezt úgy, hogy figyeltem arra, ne sértsek másokat. Mindenkinek szíve joga eldönteni tetszik-e a könyv vagy nem.”
Vaszi Mária csíklázárfalvi cigány családban látta meg a napvilágot. Nevét korán elhalt, ugyancsak Máriának nevezett testvérétől örökölte, akinek ő lépett a helyébe. Négyen voltak testvérek, amikor édesapjukat váratlanul meggyilkolták. A családot munkájával  eltartó édesanya nehezen boldogult a négy gyerekkel, akik elhanyagoltan éltek. Végül a nagymama volt az, aki kijárta, hogy a kicsiket fölvegyék a somlyói „növeldébe”, ahogy ő az árvaházat emlegette.
Ezzel indul a szerző életének „regénye”, amely csak apróbb részletekben különbözik társaiétól; bár a valós időben valahogy mindannyian úgy érzik, hogy sorsuk egyénre szabott; hogy nem is a társadalommal, a külvilággal van a baj, hanem ővelük – akik valahogy nem méltók a szeretetre. Arra a meleg emberi érzésre, ami másoknak – a sokat irigyelt „kintieknek!” – bezzeg kijár. Vaszi Máriát szüntelenül az a – számára megfoghatatlan – kérdés kínozza, azt próbálja megfejteni könyvének lapjain: miért nincs anyja, ha van?
Mélyen megrendítő az a kettős érzés, ahogy egyfelől lázárfalvi családjához, másfelől az árvaházhoz viszonyul. Ennek egyik legtalálóbb megfogalmazását gyermekkori karácsonyjainak a leírásakor adja.

„A karácsonyról nem igazán szeretek mesélni, mert csak rossz élményeim vannak. A karácsony Lázárfalván volt, érdekes, egy karácsonyt sem töltöttem a gyerekotthonban, pedig ott kaptak csomagot is, meg nagyon finom ételt is a többi gyerek elmondása szerint. Újabb dolog, amit a nagyok elvehetnek…
Lázárfalvi karácsonyaink úgy kezdődtek, hogy mostohaapám meghozta a lopott fenyőfát. Mi meg cérnával kötöztük a szaloncukrokat, amit előbb be kellett csomagolni az aranypapírba, mi így neveztük. A Ceausescu-időben luxus volt a csomagolt szaloncukor. Volt még figuracukor különböző formákban, a dió is kapós dolog volt, meg az alma. Ezek a díszek kerültek a fára, addig anyánk főzte a töltött káposztát. Éjfélkor szigorúan templomba kellett menni, a pásztorjátékot megnézni, meg a misét végighallgatni, ez így történt normális esetben. Sajnos a mostohaapánk általában – ha nem mindig – berúgott jó előre, és olyankor hajtotta az egész családot, anyámat néha úgy elverte karácsony tiszteletére, hogy a miséig nem jutott el. Nem emlékszem olyanra, hogy a karácsonyfa alatt bármi is lett volna, de még a fáról sem szabadott egy szem cukorkát levenni, amíg a pap meg nem szentelte január 6-án… Amikor jött a pap, rend, fegyelem, mi, gyerekek, letérdeltünk a fa alá. Először jöttek a csengettyűsök, megkérdezték, hogy fogadjuk-e a szent keresztet, persze fogadtuk, és utána jött a pap, és megszentelte a házat, mi meg megcsókoltuk a keresztet szerre. A pap mindig megkérdezte, hol van apánk, ő soha nem volt ott, mert talán félt a papoktól, mindig hátrament a kertbe. De egyszer elszámolta magát, és nem tudott hátramenni, ezért gyorsan bebújt az ágy alá, úgy, hogy a lábai kilógtak, anyánk meg rugdosta a lábait, húzza be, hogy a pap meg ne lássa…”

Ennyiből is kiolvasható egyrészt egyfajta vágyakozás az intézeti karácsony elmulasztott élménye iránt, ahol jó étel és ajándék járt volna ki az ünnepeken, de mindjárt működésbe lép a józanabbik én is, mely arra figyelmeztet, hogy ha netán részesült volna belőlük, a nagyobb gyerekek úgy is erőszakkal megfosztották volna tőlük. Ez volt a gyermekotthoni lét egyik vastörvénye. A családi karácsony viszont, bár tele volt bánattal és megalázó agresszivitással, egészében mégis csak közös, meghitt élmény marad, amire nem szívesen ugyan, de muszáj emlékeznie az embernek. Mert ebből épült fel az érzelmi élete…
És ezzel elérkeztünk a téma kulcsproblémájához: hogy mi is tulajdonképpen az árvaság. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy még mindig a legtisztább, legegyértelműbb állapot az, amikor az embernek se apja, se anyja – hiszen akkor csak a valóság tényeibe kell beletörődnie. Idővel ez legtöbbször sikerül is. A köztes állapot viszont, amelyben az árvaházra bízott kis lakó tudja (sejti), hogy léteznek ugyan felmenői, hozzátartozói, de azok valamilyen, általuk nem ismert okból eltaszítják őt maguktól, legbelül mégis táplál valamicske reményt, hogy amíg létezik esély, addig a csoda is könnyebben megtörténhet…

(Folytatjuk)