Vaszi Mária életében a csoda, bár többször is megpróbálta „tettenérni”, nem következett be – legalább is addig nem, amíg el kellett hagynia az árvaház területét és kilépett az Életbe, amelyben sok más sorstársától eltérően végül becsületes munkára, családi életre talált; úgymond „révbe jutott”.
A könyv viszont nem a csodáról szól. Inkább egy olyan elzárt, a külső valósággal csak esetlegesen érintkező világról, amelyben – a HN-interjú szerint – „a legemlékezetesebb rossz dolog az állandó éhség, és az élelemért folytatott küzdelem volt, amit egy rendes családban élő gyermek elképzelni sem tudna.”. A legboldogabb pillanatra pedig csak ennyi a válasz: „Felhőtlen boldogságról nem tudok beszámolni, de a gyermeknapok voltak a legjobb pillanatok az otthonban.” A legnagyobb csalódás: „A rendszerváltás után következett be, olyan fiatalok személyében, akiket mi csak ‘szentfazekaknak’ hívtunk, és akik önkéntesen lelkigyakorlatot tartottak az otthonban. Ugyanis kíváncsiságtól vezérelve elhitették velünk, hogy törődnek velünk, és fontos számukra a sorsunk, de a templomból kilépve sokszor hátat fordítottak, lenéztek bennünket.” A külvilág és az árvák: „Ha az emberek azt hallják, hogy a gyermekotthonban nőtt fel valaki, nem túl sok jót feltételeznek az illetőről… Ez elég nagy hiba, mert gyermekotthonból is kerülnek ki tehetséges emberek – bizonyára sok problémás is, de ez nem az ő hibájuk…”
Az eddig elmondottak inkább amolyan előzetes eszmei-hangulati támpontok lehetnek azok számára, akiket őszintén érdekel az árvák sorsa és problematikája. Az árvaság ugyanis olyan állapot, amelyet nevezhetünk ugyan sorsszerűnek, ahogyan Vaszi Mária is tette („Nem gondolom magam szerencsétlennek, ez volt az én sorsom. A gyermekotthonnak köszönhetően sokkal kitartóbb, szívósabb lettem.”), de azon se csodálkozzon senki emberfia, ha őt magát is utoléri. Aki ma boldog családi körben él, egycsapásra felébredhet arra, hogy másnaptól kezdve apa vagy anya – esetleg mindkettő! – nélkül marad, természet adta védelem és szeretet nélkül. De tényleges „árvaságra” juthat az ember elvesztett gyermekei, hozzátartozói révén is… És akkor máris ott találja magát annak a „kisebbségi” körnek a közepében – elvégre az árvák formálisan a társadalom egy nem túl nagy hányadát jelentik még Romániában is, ahol pedig az árvaságnak nagy a „divatja”, ráadásul újabb és újabb aggasztó formái ütik fel a fejüket az utóbbi időben. A korábban ismert árvasági helyzetek mellett ugyanis megjelent az úgynevezett, jócskán tömeges „szezonális árvaság” is. Ami abból adódik, hogy pl. Romániában több mint 82 ezer gyereknek dolgozik külföldön legalább az egyik szülője (2013-as adat). A gyermekvédelmi hatóság nyilvántartása alapján 2012 végéhez képest 2000-rel nőtt azon gyerekeknek a száma, akik olyan családban élnek, ahol az apa vagy az anya, esetleg mindkét szülő külföldön dolgozik. Az említett 82 ezer gyermek mellett jelenleg 23 312 kiskorúnak tartózkodik külföldön mindkét szülője, közülük 22 100 kiskorút rokonok nevelnek, több mint ezren pedig speciális védelmi intézménybe kerültek, árvaházakba, szociális intézményekbe, vagy nem rokon családokhoz.
Ezek az adatok, akárcsak más demográfiai mutatók, hozzávetőlegesek és inkább azt jelzik: csöppet sem elhanyagolható kérdésről van szó. Ráadásul az árva gyermekek mai életmódját vizsgáló hivatalos romániai élettani kutatások rendre kimutatják, hogy a nem autentikus családi környezetben nevelkedő gyermekek mentálisan lemaradnak korosztályuktól, értelmi-érzelmi beérésük később következik be – ha bekövetkezik.
Érdekes módon, az elmondottak tényszerűen, embrionális formában vagy akár kimondatlanul is, mind-mind ott rejlenek Vaszi Mária karcsú könyvének a mélyén, a sorok között, a történések felsorolásában és az emlékidézésben, csak ki kell tudni bontani azokat.
A szerző elmesélte, hogy miközben kiadót keresett kéziratának, mindegyre el kellett harítania a „jóindulatú” megjegyzéseket, melyek szerint a szöveget ajánlatos lenne földúsítani, stilizálni, regényesíteni. Vaszi Mária határozottan meghiusított minden olyan próbálkozást, ami eltorzította volna az ő legszemélyesebb üzenetét. Azt akarta ugyanis, hogy minden úgy, éppen olyan formában és terjedelemben jelenjen meg, ahogy azt ő papírra vetette. Írás közben is ez az egy cél lebegett a szeme előtt: kiírni mindent magából, ami addig megfeküdte a lelkét, érzelemvilágát. Meg akart szabadulni múltjának a terhétől, illetve arra törekedett, hogy ne maradjanak igazságtalanságok kimondatlanul. Úgy érzi, sok-sok sorstársa nevében is sikerült tollat fognia, akik – a könyvbemutatók tanúsága szerint – általában helyeslően, lelkesen fogadták a róluk szóló könyvet, örvendtek, hogy végre, valaki helyettük is hangot adott legtitkosabb gondolataiknak. Többen azt is megjegyezték, hogy Vaszi Mária szövege, „példatára” valójában ugyancsak szelíd mindahhoz képest, ami a valóságban az intézet falai között annyi év során megtörtént. A szerző elismeri, hogy az ő „fekete listája” a gyermekotthoni életről jóval rövidebb mint amit a valóság diktálhatott volna. De mert nem botránykönyvet akart írni, nem másokat bántani kívánt, nem a bosszú vágya fűtötte, amely csak a „szemet szemért, fogat fogért” törvényét ismeri el egyedüli érvényesnek, hanem néven nevezni mindazt, amitől ő szenvedett ugyan, de aminek – az árvaház lakójaként – ő maga is részese volt, ezt a megoldást választotta.

(Folytatjuk)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1;