Bajvívók
(Egy készülő beszélgetőkönyvből)
A Csíkszeredában élő Márton Árpád festőművész idén október 6-án tölti a hetven évet. A közelgő eseményre készülődve, 2007 novembere és 2008 februárja között a festő műtermében sok-sok órán át beszélgettünk életéről, s mindenek előtt iskolai-egyetemi élményeiről, diák- és művésztársairól, mindazokról, akik életútján útravalóval ellátták és elindították. Márton Árpád ma is úgy véli: az iskola, társai és tanárai nélkül nem lett volna az a sikeres ember, akivé lett. Az alábbi részletben a gyergyóalfalusi kislegény, aki sose járt még szülőfaluja határán túl, és vonaton se ült, egyes egyedül felvételizni indul a marosvásárhelyi művészeti iskolába, ahol már tanul egy tehetséges falubelije, Sövér Elek, akire Árpád erősen felnéz és akit irigyel… (Cseke Gábor)
*
– Elek lerajzolta volt nekem a térképet az állomástól, életemben addig vonaton nem ültem, odahaza felraktak, szerencsésen megérkeztem, s a térképpel a kezemben eljutottam a Kultúrpalotához… Egy kicsi, darócruhás, zöldkalapos gyermeknek, képzelheted, rettenetes nagy dolog volt az a Kultúrpalota! Reggel korán volt még, de sikerült bejutnom, s mindjárt szembementem a velencei tükrökkel, gondoltam, ha a benne szembe jövő fickó nem kerül ki, én nekimegyek… Így jártam a tükörképemmel… Ott aztán felmentem a második emeletre, ahol már szétváltak a lépcsők, s éppen két fürdőruhás, mezítlábas akárki üti egymást seprűnyéllel, fejükön egy-egy fonott szemétkosárral… Én akkor ott egy sarokban hirtelen megbújtam, s el nem tudtam képzelni, mi sül ki ebből az egészből… Amikor a bajvívók kifulladtak, levették a kosarat a fejükről, s megkérdezték tőlem: te gyermek, mit keresel itt?
– Egy életre szóló barátság kezdődött ezzel a harcias találkozással, egyikük éppen Román Viktor volt, akkor ő már a főiskolára járt, de még benézett az iskolába, mert Izsák tanár úrnál inaskodott, a másik pedig Márton Sándor, későbbi csíkszeredai szobrász volt… Hát ők ketten fogadtak… Kérdezték, miért jöttél, mit csinálsz? Később be kellett ülnöm abba a terembe, ahol a felvételi zajlott. A vizsgáztatók kérdezték, hogy na, mit rajzoltál, én hoztam magammal valami rajzokat, mutattam őket… Egy Nagy József nevezetű tanár volt ott, valamikor szobrászatot végzett, de Marosvásárhelyen tornatanárként dolgozott, nyolcadik osztályos korunkban ő vezette a szobrászati órákat, nagyon jó sportoló volt, teniszezett, s a vásárhelyiek úgy emlegették, hogy a tornatanárok között a legjobb szobrász, a szobrászok között pedig a legjobb tornatanár… A vizsgán kiraktak az asztalra egy görög fejet, soha életemben olyat nem láttam, nem hogy le is rajzoljam, adtak rajzszeget s rajzpapírt, fel is raktam rendesen, akkor bejött Román Viktor, s azt kérdezte, rajzoltam-e, láttam-e ilyet, mondtam, én soha életemben, na akkor, azt mondja, úgy helyezd el a papíron, jó nagyban, s amit látsz, azt mind rajzoljad le… Ez volt az első lerajzolt gipszfejem. Később jöttek s mondták, hogy valami kompozíciót kell festeni vagy rajzolni. Én azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, otthon a rajzot a matematika tanárnő tanította, kiraktak az osztály elé valamit, mindegy mit, s mi rajzoltuk, ahogy tudtuk… Jön megint Román Viktor, s kérdezem tőle, bácsi, mi az a kompozíció? Ő meg visszakérdez, hogy ti otthon mit szoktatok csinálni a mezőn? Ugye dolgoztok, többen vagytok? Hát például azt kell lerajzolni, ahogy ott dolgoztok, az a kompozíció, így aztán rajzoltam egy kompozíciót
– Megérkezett aztán Marosvásárhelyről az értesítés, hogy sikerült a vizsgám…
*
– Valahányszor csak megfordult Vásárhelyen, Viktor mindig megkeresett, kérdezte, mit csinálsz, gyermek, hogy s mint, merre, s később, amikor főiskolás koromban mi is bejártunk Bukarestbe, akkor ő ott élt, én pedig gyakran meglátogattam a műtermében, s később is, amikor már végeztem, Szeredából is leutaztam hozzá… Valahányszor Bukarestben voltam, elvitt a műtermébe, megmutatta, min dolgozik, aludtam is nála, erősen kedvelte a nőket, a műterme egy garázsban volt, aztán később meg az úri negyedben kapott egy szép műtermet, rendszerint elküldött, a közelben volt egy jó kocsma, hogy amíg ő odahaza szórakozik, ne ténferegjek az utcán. Mondta, gyere vissza ekkor és ekkor, aztán itt alszol, s aztán elmegyünk együtt reggelizni, majd elintézzük a dolgaidat…
– Később ő kijutott nyugatra is, egy pályázaton Svájcban díjat kapott, amit ott vett át, vásárolt egy kocsit, azzal hazajött, majd bejött egy újabb pályázat, aminek nyomán Angliában tölthetett egy évet, de ezzel az ő pályafutása itthon be is fejeződött. Mondta már korábban is nekem, hogy te, én itthon olyasmiket csinálok, ami nem nagyon tetszik… Ha úgy vesszük, a bukaresti modern irányzatot ő teremtette meg, rengeteget dolgozott, eszméletlenül sokat…
– Szenzációs szimatja volt… Kiírták neki a nevét Bukarestben, hogy Victor. Mondta nekem, mit törődsz te vele, le van baszva az egész, én úgy is Román Viktor maradok örökké! Ő sose távolodott el attól a személyiségtől, ami volt s amit a Homoród mentéről hozott magával, de rettentően rugalmas tudott lenni, mint a labda. Miután külföldön maradt, már csak egyszer jött még haza, amikor a szülei sírjára készített síremléket, akkor találkoztam vele életében utoljára, a kollégák és főleg Gaál András, akinek évfolyamtársa volt, még ki-kijártak hozzá Párizsba, találkozgattak, s akkor Andristól érdeklődött felőlem is, ő sok mindent tudott rólunk, s mivel a marosvásárhelyi iskolának s személyesen Izsáknak egyik kiemelkedő növendéke volt, azt a vonalat nagyon tisztelte és becsülte. Hogy is ne, hiszen az Izsák keze alól kikerült tanítványok mindenike Bukarestben jó műhelyekbe került, így Viktor is… Rögtön magukhoz vették az ötvenes évek nagy szobrászai, Baraschitól kezdve mindenki, az összes nagy menők, mert tudott önteni, tudott dolgozni, mint egy állat, bivalyereje volt, s ráadásul megbízható is, nem zavarta, hogy másoknak kell dolgoznia, elvégezte a rábízott munkáját és amellett élte világát…
– Külföldön is ugyanez lett a sorsa, Hajdu Istvánnál vagy Étienne Hajdu-nál, ez neki életre szóló nagy tanulság volt, hogy egy ilyen művésznél szolgálhat, mert az elején Viktor is megcsinált két-három szobrot, s már rohant is, hogy elsüsse valamelyik galériában. Erre Hajdu azt mondta neki: Viktor, figyeljen ide, vagy a legjobb tízbe adja be, vagy ha alább akarja adni, akkor örökké csak huszad- és harmincadrendű művész marad… Ezt ő mesélte el nekünk, amikor idehaza arról faggattuk, hogy Párizsban most éppen mi a divat? Ide figyelj, ez volt a válasz, amit Párizsban akarsz, a klasszicizmustól az impresszionizmusig, a modernekig és a posztmodernekig, a fejreállásig mindent megtalálsz, és mindenki csinálja a magáét. Azt nem lehet kijelenteni, hogy most éppen ez a divat, zajlik az egész, mint az ár, ezért nem szabad a divatra figyelni. Azt kell csinálni, amit érzel és szeretsz…
– Végrendeletében román nemzetiségű feleségének meghagyta, hogy egy bizonyos összeg fejében a marosvásárhelyi iskolából öt olyan alkotót hívjon meg Párizsba, akik számára sokat jelentettek… Az öt között én is ott voltam. 2000-ben került erre sor, osztálytársai közül Simon Endre és Gaál András voltak megnevezve, s így állítottunk ki a párizsi magyar művelődési központban.
(Sajnáltad, hogy nem kerülhettél vele még közelebbi kapcsolatba? Magyarán: hogy elhúzott innen közületek, egészen távolra?)
– Sajnáltam, mert láttam, hogy ő sose tudott az otthonról hozott hagyományoktól elszakadni, viszont hihetetlen módon képes volt átlényegíteni a modernségbe, hiszen belekóstolt Moore világába, a Brâncuşi féle formabontásba, velük együtt élt és lélegzett, megkereste a saját gyökerét a Homoród-menti világban, s kivitelezte, hogyan lehet abból korszerű szobrászatot csinálni. Azt igen sajnálom, hogy ebben a fejlődésében nem tudtam őt követni, legalább logikailag, hiszen teljesen más műfajban dolgoztunk, de a szándékaink közösek voltak.
(Játszadozzunk el a gondolattal: Viktor történetesen itthon marad. Mi történik akkor vele, a művészetével?)
– Az ő pályaíve, ha itthon marad, egészen biztosan gellert kap. Egyre inkább kényszerpályára kerül, megnyomorították volna, habár valamennyi szocialista ország közül akkor éppen Romániában volt a legszabadabb a képzőművészeti kifejezési forma, s különösen a szobrászatban értelmezték hihetetlenül tágan a normákat, az alkotóknak mindig sikerült huncutul kijátszaniuk az előírásokat… A hatvanas években itthon is menő szobrász volt, hiszen azt egy szabad korszakként tartjuk számon, de ha a nyolcvanas éveket is itthon éri meg, akkor valószínű, hogy keményen szembe is fordult volna a dolgokkal, amennyire őt ismertem, de így az itthoni előzményeivel sikerült neki európaivá válni ott, ahol megtelepedett. Az ő esetében teljes mértékben egyetértek azzal, hogy el kellett mennie. Nagyon megdolgozott, megszenvedett érte, és sajnos, a valós pályaívét is inkább csak mi értékeljük igazán, ezt kellene valahol kiadói szinten tudatosítani, egy átfogó, értékelő kiadvánnyal például, amely felmutassa, hogy az ő távozása nem bukás volt, inkább kiteljesedés, ebből a nemzedékből ugyanis keveseknek adatott meg eljutni arra a csúcsra, hogy a legjobb tíz francia szobrász között emlegessék s tartsák számon.
(Az iskolával való első találkozásod másik bajvívója Márton Sándor volt, akitől Marciságodat örökölted. Vele mi van?)
– Megvan, közöttünk él, ő az éremnek éppen a másik oldala… Elvégezte a művészeti középiskolát, utána felvételizgetett, itthon dolgozott, bekerült a kerámia szövetkezetbe, Dánfalvára, s velem felvételizett utoljára az egyetemre, 1958-ban. Sövér Elekéknek volt évfolyamtársa, a középiskolában is idősebb volt a kollégáinál, Gyergyószentmiklósról egy faipari középiskolából vitték őket el, inasiskola után került a művészetire… Nagy, bohém figuraként ismertem, állandó heccmester, jópofa, közkedvelt valaki volt, de tehetségben nem jeleskedett különösképpen. A kerámiától ment nyugdíjba, szabad idejében Benczédi féle kisplasztikákat szobort, közben fest is. Hargitafürdőn van egy nyaralója, időnként találkozunk, s akkor elmondja, hogy mit csinál, a hargitafürdői mofettában vannak kiállítva a dolgai… Nem nevezhető dilettánsnak, de azon túl se igazán lépett… Úgy látom, hogy belenyugodott a sorsába, elfogadta, hogy ennyi az övé…
Román Viktor fiatalkori szobra a homoródszentmártoni családi ház tövében * Fotó Székely Sándor
ROMÁN Viktor szobrász (Homoródszentmárton, 1937. március 12. – Saron-sur-Aube, 1995. április 12.) 1956-1960: Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola, Bukarest. 1965: UNESCO-díj a távközlés százéves évfordulójának szoborpályázatán, Genf; 1967: a londoni Royal College of Art ösztöndíja 1994: Francia lovagrend (Chevalier des Arts et Lettres). Tömör absztrahálásra, stilizáló egyszerűsítésre törekvő formaalkotása A. Bourdelle, É. Hajdu és C. Brancusi művészetének tanulságai nyomán bontakozott ki. Alkotói eredetiségére a kritika már pályája kezdetén fölfigyelt. Számottevő sikereket ért el, s a jelenkori európai szobrászat élvonalába emelkedett azután, hogy 1968-tól véglegesen Franciaországban telepedett le. Fémből és kőből készült alkotásai között egyaránt vannak kisplasztikai munkák és köztéri szobrok (Táncospár; Bagoly; Sárkány; Torzó; Húsevő növény; Kapu; Eke; Saron harangja; A trójai faló; Kárpátok kapuja). Egyéni kiállítások . 1962 • Magheru T., Bukarest 1965 • Dalles T., Bukarest 1966 • Schneider G., Róma • Leewarden Princeshof M. (NL) • Wiebenga Galerie (CH) 1995 • Párizs (emlékkiállítás a francia Grafikai és Szobrászati Alapítvány szervezésében) 1997 • Iparművészeti Múzeum, Budapest. Irodalom . Schileru, E.: ~, Bukarest, 1967 Hommage a ~ (kat., Párizs, 1995) Passuth K.: Szerszámok, csónakok, kapuk és zárak, Új Művészet, 1997/7-8-9. (artportal.hu)
Pusztai Péter rajza
2010. október 4. 13:50
[…] Bajvívók […]