Májusi ürmös
(Részletek egy beszélgetőkönyvből)
2007 novembere és 2008 februárja között tucatnyi alkalommal ült le a szerkesztő Márton Árpád festőművésszel csíkszeredai műtermében, hogy művésszé válásának gyökereiről, indulásáról, egykori iskolájáról és leendő művésztársairól szóló emlékeit előbányássza, rögzítse. A reggeli vallomások nyomán készült beszélgetőkönyvből (Színek a palettán) a gyergyóalfalusi művész hetvenedik születésnapja alkalmából azt a részletet közöljük, amelyben a marosvásárhelyi művészeti iskolába kerülésének és a közösségi élethez idomulásának kezdeteit tárja fel.
– Megérkezett aztán Marosvásárhelyről az értesítés, hogy sikerült a vizsgám. Az iskolában nagyon jó, kis létszámú osztályaink voltak, mi kereken tízen voltunk, három lány és hét fiú. A közösség eleinte ismeretlen volt számomra, de áldom az eget, hogy így összekerültünk, mert egy életre megtanultam, mit jelent a közösségben élni s azzal együtt dolgozni.
(Milyen hagyományai voltak akkor már az iskolátoknak?)
– Hat éve működött már a középiskola, amikor odamentem, épp abban az évben került be főiskolára Gaál Andris évjárata, az előtte lévő évfolyamon pedig Péterffy Laciék, Hunyadi Laciék jártak, ők voltak az első végzős nemzedék Marosvásárhelyen, 49-től 53-ig jártak oda… Markáns művészegyéniségek kerültek ki onnan, ezt állítom… Érdekes hangulata volt a bentlakásnak, az iskolának. A többiben, mint amilyen például az akkori Ranghet volt, vagyis a mai Bolyai, szigorúbb volt az élet, mi több helyen jártunk ugyanabba az iskolába, mert a bentlakás a Ferencesek kolostorában volt, az akkori Lázár Ödön parkban, az iskola viszont fent volt az Unireában, az a Szent István gimnázium volt valaha, az egyik fele volt a művészeti iskola, a másik fele lánylíceum. Végül a szakórákat a kultúrpalotában tartottuk, úgyhogy naponta egy jó nagy háromszöget kellett bejárnunk.
Márton Árpád: Marosvásárhely (olaj, 1957)
– Reggel korán keltünk, sorba álltunk, elmentünk szilenciumra, majd vissza a Kultúrpalotába, ahol minden nap volt 6 gyakorlati óránk, kaptunk egy óra ebédszünetet, azalatt visszarohantunk az Unireába, fel a vár mellé, délután pedig volt 5 elméleti óránk… Furcsa, érdekes világ volt ez számunkra, majd mindenkinek, hiszen szinte mindannyian falusi iskolákból kerültünk össze a városba.
(A Ferencesek hajdani kolostorában laktatok. Nem szerzetesként, de mégis… Milyen volt ott az életetek?)
– Az az épület ma már nem létezik. Csak az emlékezetünkben. Lebontották, hogy a helyére kerülhessen a vásárhelyi színház és mindaz, ami körülveszi. Csak a torony áll még belőle… Festőszemmel mondhatom, szenzációs környezet volt, egyik oldalon állt a templom, a másik három oldalát pedig a klastrom zárta be, középen egy kicsi udvarral és a kerengővel, ahol nagyokat lehetett sétálni. Kicsik-nagyok mind ott laktunk, elemisták és középiskolások vegyesen, nagyon kevés volt a városbeli tanuló, aki hazulról járt be az iskolába. A templom után még volt egy ugyancsak műemléknek számító kereskedelmi épület, ami símán megmaradhatott volna, de az se menekült meg a lebontástól.
– Ahogy beléptünk az épületbe, a földszinten óriási nagy hálótermek voltak, abban a kicsik kaptak helyet, volt úgy, hogy harmincan-negyvenen is laktak egy szobában, emeletes ágyakban aludtak a boltívek alatt, az emeleten voltak aztán a nagyobbak, kisebb termekben, a hátsó traktusban pedig a legnagyobbak és a zenei próbatermek kaptak helyet, minden sarok teli volt hangszerekkel, ott alkalmunk volt a gyakorlatban mindegyiket megismerni, nem kellett könyvből tanulni. Jó nagy hangzavar volt örökké, az elején szörnyen idegesített, de aztán megszoktuk. A klastrom csak a szállást, a hálóhelyeket jelentette számunkra, tanulni és étkezni az iskolába mentünk fel, az Unireába. Velünk lakott a nevelő, Simon Feri bácsi is. Kívül az ablakon lógott egy nagy marha vaskorong, azt minden reggel megkongatták, jött Feri bácsi, dum, dum, dum, ütötte a vasat, az volt az ébresztő… Most is előttem az egésznek a hangulata, az elkopott, több száz éves lépcsők, a nagy boltívek. A falak olyan szélesek voltak, hogy az ablak és a folyosó közé berakták a szekrényeket, de hátul, a szekrény és a fal közé még mi is vígan be tudtunk állni…
– A tizenegyedik osztályban, amikor ősszel visszamentünk vakációról, már utolsó évesek voltunk, október vége, november eleje felé járhatott, s összedugtuk a fejünket, a hét fiú, s egymás között megegyeztünk, hogy veszünk egy liter bort közösen, s elosztjuk testvériesen. Annak előtte már megvettünk egy alumínium csuprot, s kimértük benne, hogyan lehet egy liter bort hét felé egyenlően elosztani. Olajfestékkel körben a csoporra ráfestettük a szintjelzőt, s hagytuk megszáradni. Összegyűjtöttük a pénzt s a nagy estén aztán megvettük a Pelin de mai, vagyis Májusi ürmös nevezetű lőrét, egyfajta ürmös bor volt, eléggé átható szaggal, de az volt akkor a legolcsóbb. Azóta se láttam… Tudtuk, hogy veszélyes, amit művelünk, mert szigorúan tilos volt akkoriban alkoholt bevinni iskolába, bentlakásba, ilyen szempontból nagy szigorúság volt nálunk, dobták ki, nyírták ki az embert az ilyesmiért, két hétre vagy akár egy hónapra is.
– Este, miután tíz óra elmúlt, s Feri bácsi is behúzódott a szobájába, mi szépen beálltunk az ablakmélyedésbe, két szekrény mögé, a holdvilág szépen sütött be az ablakon, elég jól láttunk, ünnepélyesen kidugtuk az üveget s éppen az első adagot próbáltuk kicentizni, amikor hirtelen nyílt a pedagógusi szoba ajtaja, s benne Feri bácsi! Beleszagolt a levegőbe, mint a jó vizsla, s az ürmös szagát megérezve, egyenesen hozzánk jött, benézett a szekrény mögé. “Maguk mit csinálnak itt?” – döbbent a látványunkra az öreg, s mi is annyira meg voltunk szorongatva, hogy az őszintét mondtuk: „Hát mi iszunk.” „S mit isznak?” „Tessék Feri bácsi, kóstolja meg…” Az öreg belekóstolt, majd keményen ránkszólt: “Fiúk, maguk tudják, ugye, hogy az ilyen dolog mivel jár… Kérem, fogadják meg, hogy többet ilyet nem isznak… Ez tisztára méreg!” Behívott minket magához, ott megkínált finom borral, s huncut egyezséget ajánlott, ami így hangzott: “Inkább gyűjtsék össze azt a pénzt, adják ide nekem, s én veszek maguknak egy korsóval, maguk szombaton este bejönnek hozzám, csöndben, amikor már mindenki lefeküdt, s ott szépen elkóstoljuk a jó küküllőmentit, ebből baj nem lesz, mert én kínálom meg magukat a saját borukkal…” Ezzel a huncutsággal történt meg a mi tulajdonképpeni felnőtté avatásunk. Azokon a szombat estéken pedig annyi hasznos dolgot, tanulságot kaptunk Feri bácsitól, mint még soha… Így tudtunk meg egy csomó mindent az életről, Csíkról, ahonnan Feri bácsi jött, Gáll Feri bácsiról, meg Nagy Imréről, s olyan nevelői fogás volt ez a részéről, amit nem lehet eléggé becsülni. Ahelyett, hogy megbélyegzett volna bennünket, vigyázott ránk és óvott. Ha akkor elvisz az igazgató elé s kiverik a hisztit ellenünk, csak a nagy ellenszenv alakult volna ki köztünk s az iskola között. Lehet, még a karrierünk is bánta volna. Így viszont szépen meghunyászkodtunk…
– A klastromi életünkben volt valami az egykori szerzetesi szellemből is. Mindenkinek volt egy számja, én mindvégig a 137-es voltam, s minden szombat este összegyűjtötték tőlünk a szennyest, a számok szerint, betették a ruhákat egy nagy kosárba, s aztán a számok szerint kimosva visszakaptuk. Ételt nem igen lehetett tartani, ki volt adva, hogy ha csomagot kap valaki, azt gyorsan el kell osztani, hogy ne romoljon meg semmi. A kosztolás az iskolában, az Unireában történt, rengeteg marmaládét meg teát adtak reggelente, főzni viszont jól főztek, ügyes korondi szakácsnék voltak a konyhán. Otthonról jőve eleve nem voltam válogatós, mindent megettem, de nem is lehetett panaszunk semmire. A reggelik voltak néha soványak, nem sokat tartottak, hamar megéheztünk utánuk. De délben és este mindig meleg étel járta. Pénzünk nem volt, így pótolni se volt honnan, odahaza gyengén ment nekünk, akkor építkeztünk, folyt a kollektivizálás, én sokat dolgoztam a tanárainknál odahaza, kertet ástam, autót mostam náluk. Otthonról én úgy jöttem el, hogy örökké meg kell fogni a dolog végét, azon nincs mit szégyelni…
Szerkesztette: Cseke Gábor
Korábbi részletek a könyvből:
Pusztai Péter rajza