Egy majdani lovastengerész
(Részlet egy beszélgetőkönyvből)
A Csíkszeredában élő Márton Árpád festőművész idén október 6-án tölti a hetven évet. A közelgő eseményt megelőzve, 2007 novembere és 2008 februárja között a festő műtermében sok-sok órán át beszélgettünk életéről, s mindenek előtt iskolai-egyetemi élményeiről, iskola- és művésztársairól, mindazokról, akik életútján útravalóval ellátták és elindították. A tehetségesnek talált gyergyóalfalusi kislegény sikerrel felvételizett a marosvásárhelyi művészeti iskolába, s ezzel kikerült az otthon védőszárnyai alatt, bekerülve egy ismeretlen osztályközösségbe… (Cseke Gábor)
Műteremben * Fotó: Ádám Gyula
– Megérkezett aztán Marosvásárhelyről az értesítés, hogy sikerült a vizsgám. Az iskolában nagyon jó, kis létszámú osztályaink voltak, mi kereken tízen voltunk, három lány és hét fiú. A közösség eleinte ismeretlen volt számomra, de áldom az eget, hogy így összekerültünk, mert egy életre megtanultam, mit jelent a közösségben élni s azzal együtt dolgozni.
(Milyen hagyományai voltak akkor már az iskolátoknak?)
– Hat éve működött már a középiskola, amikor odamentem, épp abban az évben került be főiskolára Gaál Andris évjárata, az előtte lévő évfolyamon pedig Péterffy Laciék, Hunyadi Laciék jártak, ők voltak az első végzős nemzedék Marosvásárhelyen, 49-től 53-ig jártak oda… Markáns művészegyéniségek kerültek ki onnan, ezt állítom… Érdekes hangulata volt a bentlakásnak, az iskolának. A többiben, mint amilyen például az akkori Ranghet volt, vagyis a mai Bolyai, szigorúbb volt az élet, mi több helyen jártunk ugyanabba az iskolába, mert a bentlakás a Ferencesek kolostorában volt, az akkori Lázár Ödön parkban, az iskola viszont fent volt az Unireában, az a Szent István gimnázium volt valaha, az egyik fele volt a művészeti iskola, a másik fele lánylíceum. Végül a szakórákat a kultúrpalotában tartottuk, úgyhogy naponta egy jó nagy háromszöget kellett bejárnunk.
– Reggel korán keltünk, sorba álltunk, elmentünk szilenciumra, majd vissza a kultúrpalotába, ahol minden nap volt 6 gyakorlati óránk, kaptunk egy óra ebédszünetet, azalatt visszarohantunk az Unireába, fel a vár mellé, délután pedig volt 5 elméleti óránk… Furcsa, érdekes világ volt ez számunkra, majd mindenkinek, hiszen szinte mindannyian falusi iskolákból kerültünk össze a városba.
(Vegyük sorjába az osztálytársakat…)
– Volt tehát Háromszékről Plugor Sándor, Kökösről, Gergely István Csíkkozmásról, Csutak Levente Kovásznáról, Lenk Ilona Csíkszeredáról, Kákonyi Csilla Marosvásárhelyről, Bakó Antal Jobbágytelkéről, volt egy Nyisztor Miklós, azt első év után ki is rakták, Szilágyi Zoli Marosvásárhelyről, Kiss László Székelykeresztúrról, majd másodévre jött Gyenge Imre, mert felszámolták a csíkszeredai tanítóképzőt, és Lázár Lili Kacáról.
– Az elején nagyon nehezen szoktunk az egészhez, főként a rajzban elvárt pontossághoz. A fegyelemmel nem volt gond, de a precizitáshoz nehéz volt igazodni. A lányok viszont nagyon szépen tudtak satírozni, szépen rajzoltak. Mi darabosak voltunk, nehézkesek… Incze Pista bácsi tanította a festészetet, a szobrászatot Nagy József, a művészettörténetet pedig kezdetben Antalffy Endre bácsi tanította egy fél évig, nahát, azt nagyon érdekesnek találtuk, utána jött Olariu Gheorghe, mi Gyurkának hívtuk, elvégre ő is marosvásárhelyi gyerek volt, s ahogy megérkezett hozzánk, mert az egyetemet Bukarestben végezte, a művészettörténetet magyarul tanította nekünk… , A matematika tanár, Kornélia néni nagyon jó osztályfőnökünk volt, a többi elméleti tanár is – volt köztük három-négy tanárnő is – mind anyáskodóan bánt velünk. Később tudtuk csak meg, hofgy az igazgatónknak volt egy olyan felfogása, s ennek sikerült érvényt is szereznie, hogy nem kell minden áron agyontömni a művészetis gyermekek fejét matematikával, fizikával, kémiával, és inkább a szakon legyen a hangsúly… Egyszóval, segítettek bennünket.
– Az első év után, mivel nem voltam valami kitűnő tanuló, nehezen ment a tanulás, hárman is olyan helyzetben voltunk – de ez csak jóval később, utólag derült ki -, hogy kifelé állt a szekerünk rúdja. El akartak tanácsolni. Ketten meg is járták, egyikük sajnos, színvak volt, a másik pedig más szempontból nem felelt meg s én lettem volna a harmadik, de Barabás István tanár úr valahogy kivédett, s azt mondta, hagyni kell ezt a gyermeket, lássuk, hogy mi lesz belőle… De én akkor erről semmit sem tudtam.
– Jóval később, már hatod éves egyetemista koromban, éppen a diplomamunkámon dolgoztam Kolozsváron, lent a sétatéri műcsarnokban, amikor egy délután jön a takarítónő, s azt mondja, hogy Marcika, magát keresi egy volt tanára!
– Ide tegyünk egy zárójelet, a középiskolában a Márton családnevemből ugyanis Marci lett, mivel a fölöttem járó szobrász Márton Sándort is Marcinak emlegették, s miután ő elment, engem tiszteltek meg vele, mai napig így becéznek. Vége a zárójelnek…
– Szóval a takarítónő is így szólított: Marcika, keresi egy volt tanára… Kimegyek, hát Incze István bácsi a látogató. Éppen volt valami tavaszi tárlat Kolozsváron, abban az időben a környékről mindenünnen látogatták a tárlatokat, egy kiállítás akkor nagy eseménynek számított, gondoltam, azért jött el, hogy ő is jelen lehessen, jó lehetőség volt ez arra, hogy tájékozódjanak a művészemberek, megtudják, ki mit csinál, min dolgozik… Kérdeztem, mi a probléma, tanár úr, miben segíthetek? Azt mondja erősen zavarban, hogy hát csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled… Úristen, gondoltam, de hát miért, én nem tudok semmi olyasmiről, amiért egy tanáromnak bocsánatért kellene esedeznie… Akkor mondta el, hogy a középiskolában, az első év után el akart tanácsolni, s csak Barabás István javaslatára maradhattam még egy évet… Rettentő kellemetlen nekem ez az ügy, mondta, muszáj volt ezt elmondanom neked, hogy megnyugodjék a lelkiismeretem s kérlek, bocsáss meg nekem… Tanár úr, válaszoltam, ezt most hallom először, s gondolom, utoljára is, többet ne beszéljünk róla egy szót sem.
– Most azért elárulom neked, hogy egy életre szóló tanulságot vontam le az esetből akkor, hiszen államvizsga előtt álltam, s tudtam, hogy tanár leszek, neveléssel foglalkozok, ez lesz majd a kenyerem, s egy percre sem szabad elfelednem, hogy egy helytelen döntés életeket tud elrontani.
(Te akkor éreztél valamit, hogy valami történik körülötted?)
– Akkor nem. Éreztem, hogy nem megy úgy az iskola, ahogy szerettem volna, de egy ilyen következmény álmomban sem jutott volna eszembe… Gyanútlanul mentem vissza ősszel s kezdtem el a másodévet. Akkor megjelent a tantárgyak között a grafika, a díszítő rajz, amit Nagy Pál tanár úr tanította első évben. Ő és Sövér Elek igen jó barátságban voltak, a téli vakációban ellátogatott Elekékhez Alfaluba s engem is fölkeresett. Sok jó tanácsot kaptam tőle.
– Vakációba jőve, a faluban ugye mindenütt kérdezgették tőlem, na, mi leszel, hogy leszel? Hát festő, válaszoltam… Mi az hogy festő? És mit fogsz csinálni, ezért mit adnak? Tudod, milyen a falusi ember, s főleg, hogy egyedüli fiúgyermek voltam akkor. Édesapámat meg is rótták amiatt, hogy miért engedett el a faluból… Pedig én sose uraskodtam, még iskolásan sem. Ahogy édesapám hazajött a fogságból, ’48 őszén, a mesterségét tovább nem folytathatta, mert minden mesterembert kuláknak kiáltottak ki, a maradék kevés földünkön gazdáskodtunk mindahányan, majd nekifogtunk családi házat építeni, volt egy üres telek, s minden nyáron végig dolgoztam, mint egy állat… Elpanaszoltam Nagy Pál tanár úrnak, hogy az emberek miket kérdeznek, s én erre most mit válaszoljak? Ide figyelj, azt mondta, ha még egyszer kérdezik, hogy mi leszel, te mondjad azt, hogy lovastengerész. Meglásd, hogy fognak rá bólogatni, hogy az milyen jó egy mesterség. Így is lett, édesapámmal később mentünk a szekérrel, s megint kérdik, hogy mi leszel, Árpád? Hát lovastengerész… Édesapám nevetett, fordult le a bakról, hogy mondhatok ekkora hülyeséget, de a válasz szószerint úgy hangzott, ahogy azt Nagy Pál megjósolta volt: hogy az egy jó mesterség…
– Másodévre visszamenve, a festészetről átraktak grafikára. Pedig én életemben mindig festő akartam lenni. Két vagy három hónapig tartott ez az állapot, s egy Sátán nevezetű egyén tanította a grafikát, nagyon jó reklámgrafikus volt akkoriban, az ötvenes évek vásárhelyi viszonylatában, ő csinált ott mindent, ő írt ki minden hirdetést a városban, én viszont a betűírást meg ami azzal járt, egyszerűen utáltam. Megjárta a fejemet, hogy ha itt kell maradjak, én feladom. Nem ment, az istennek sem ment, hiába erőltettem, nagyon el voltam keseredve, egy adott pillanatban meg is mondtam: elmegyek, hazamegyek, nekem nem kell a grafika, inkább csinálok akármit, de azt nem. Akkor a festészeten négyen voltak az évfolyamról: Plugor, Kákonyi, Csutak és Kiss Laci. Elmentem Barabás Pista bácsihoz, ő volt a festészet vezetőtanára, s elpanaszoltam neki, hogy én festő szeretnék lenni, de a grafikára raktak, s ha nem engednek festészetre, akkor itt se voltam. Azt mondta, rendben, megbeszéljük. Meg is beszélte az igazgatóval, s jött, hogy a következő héttől két hét próbaidőm van. Most is megvan az a csendélet, amit akkor festettem, szívemet-lelkemet beletettem abba, csakhogy a festőkhöz kerülhessek… Ettől kezdve aztán ő lett továbbra a szellemi atyám. Igaz, a beszédem és a viselkedésem folytán akkor már közkedvelt figura is lettem… Itt van, látod-e, Izsáknak a szobra, ez a gyerek, itt az asztalon, hát így néztem én ki Vásárhelyen másodéves koromban. Izsák tanár úr szobort meg ebben az alakban, ugyanabban az öltözékben, amiben megérkeztem Vásárhelyre…
– A festészeten aztán hamar kiderült, hogy igazából ez való nekem. Akkor már tanultunk kompozíciót, rajzot. Ez utóbbit Piskolti Gabi bácsi, a kompozíciót Nagy Pál tanította, aztán olyan is volt, hogy festészeti technológiai ismeretek, ezt szintén Nagy Pali tanította, s kimondhatatlan örömmel jártunk órákra, s örömmel csináltuk az egészet…
– Minden év végén beütemeztek egy hónapon át tartó nyári gyakorlatot, amikor nagybányai módra kivittek bennünket tájfestésre. Első év után Görgényszentimrén, másod- és harmadév után pedig Marosvécsen voltunk, ami abból állt, hogy testületileg kiköltöztünk konyhával, iskolával, mindennel; matracokon aludtunk s reggeltől estig festettünk. Ez egy csodálatos valamiként él azóta is bennem. Igaz, az iskolában is programszerűen festettünk, de a gyakorlaton ezen felül még szabadok is voltunk, megízlelhettük azt, hogy valójában mit is jelent a plein air festészet, mit jelent a tájban felismerni a világot, hozzászokni a távlathoz, a fa anatómiájához, a terep ábrázolásához. Év közben nem volt alkalmunk a tanárainkkal együtt dolgozni, itt viszont mindenki jött a festőállványával és a rajztömbjével, diák vagy tanár, nem számított, amikor kiültünk festeni, egyformák voltunk s láthattuk, hogy ki, hogyan, mit csinál. Ezek a festői táborozások megerősítették a táj- és közösségszeretetemet, ott az ember minden percben embernek érezhette magát. Ez egy csodavilág volt, rendkívüli kikapcsolódás, de igen-igen aktív… Mindig, amikor vége lett, s utaztam haza, a kasza s a kapa mellé, édesapám mindig azt mondta, hogy na, a nyaralásnak vége… Kezdődik a világ…
Pusztai Péter rajza
2010. szeptember 13. 09:19
Nagyon jó! Örvendek, hogy az Urszuból áttetted. Egy GYönge Imre-emlékezõt kellene összehoznod, õ sajnos öngyilkos lett, de talán a többiek mesélnek róla. Meg a munkái…
2010. szeptember 13. 09:53
Gyenge Imre, elnézst, enyhén lázas vagyok. Másszóval: gyenge.
2010. szeptember 13. 13:29
Az urszu2 mai bejegyzésében már olvashatsz Gyenge Imréről is.
http://urszu2.blogspot.com/2010/09/szinek-palettan-14.html
2010. szeptember 13. 13:59
Olvastam, köszönöm szépen! Talán Kasza Imre tudna valamit a Delmondo Angela sorsáról. Érdekes történet, írd meg regényben, Gabi!
2010. október 4. 13:52
[…] Egy majdani lovastengerész […]