Gergely Tamás: Stockholmi abszurd /2.
Előzmények
Különös dolog történik a stockholmi metróban: mesélő észreveszi, hogy valaki más lépdel helyette. Sőt, hogy lába kicserélve, vagyis ő maga más lábával szállt le a metróból. De hol az övé, elvitte bizonyára a jármű, Jobbik esetben valaki hordja, rosszabbik esetben a végállomáson a kukába dobják. A lábát. Az sem szívmelengető kilátás, hogy nem adnak neki, a lábának inzulint, s akkor rövid időn belül levágják.
EUFÓRIA, MAHLER
”Háthogyha mégsem”, gondolom. Azt értem rajta: hátha mégsem dobják a kukába használatlan a lábam! Hátha csak simán elcseréltem – Mahler kilencedik szimfóniáját adták a 2-esen, azt hallgattam, belefelejtkeztem, azért nem emlékszem. S akitől a jelenlegit kaptam, vitte az enyémet…
Határtalan eufória fog el hirtelen, amitől talán még a lépcsõt is megmászni leszek képes, egy stockholmi metróállomáson vagyok, ugye, ne feledjük, egyelőre a peronon, s a mozgólépcső nem működik.
Így gondolkozom: a francia forradalom eszméje itt és most győzedelmeskedik: egyformák leszünk, szabadon csereberélhetünk végtagokat, testrészeket, olyan embert építünk fel magunkból és magunknak, amilyen akarunk!
PSZICHOANALÍZIS
De ott meg is állok a hadonászásban, s a forradalmi szellembõl visszahullok a pszihoanalízisbe: vajon az én gondolataim ezek, firtatom, vagy átvettem õket gyerekkoromban, s most szükségállapotomban, ugye, mert a lábam vadászom, előtörnek.
És álljunk meg, azaz tizenhét!
Hátha nem is én gondolom, vagyis nem a felsőtestem vagyok én?
S akkor nemcsak a lábam az idegen, hanem deréktól felfele is valaki más lennék…
Megcsípem a combom, hadd érezzem, hogy vagyok.
MENNYBEMENETEL ELMARAD
”Hogy ki lennék? – teszem fel a kérdést -, ha se deréktól lefele, se felfele nem én vagyok, talán csak léleknek mehetnék el.”
Eszembe jut, hogy Jézus mennybemenetelének napja van, ”Jézus lennék?”, próbálom a váratlan gondolatot, s éppen felszállóban?
”Igen ám, de hol itt a menny?” Nézek fel, tömény gránit, az egész ország gránitra épült, itt még a mennybemenetel is problemás.
Úgyhogy leteszek róla, rendben: Jézus nem vagyok…
KIÁLTOK
A lét és a nemlét határán vánglizva jut eszembe újra Mahler. Ott, ott, a kilencedik szimfónia negyedik tételében valaki felkiált. Mielőtt a dobok belépnének.
Nincs bekottázva, mégis egy határozott emberi hang. Egy kiáltás. Kissé szordínóban, ha az egész nagy kavalkádot vesszük. Egy hang a tömegben. Elvész és mégsem.
”Az én voltam!”
Én kiáltottam, s ha kiáltok, akkor vagyok!
Vagyis Jézus nem, s a testemről kiderül, hogy van, vagy sem, mégis létezem.
BU-BU
A filozófust bennem egy konkrét kérdés rántja vissza a földre. Illetve a stockholmi metró peronjára. A mindennapokba, abszurd helyzetembe: ”hova lett a lábam?”…
Hozzám szólnak, kérdés: ”Ez itt a Hősök tere? Merre a kijárat?”
Kínomban tréfálok, vagy már a hallásom is abszurd: ”Ősök tere? Maga viccel, én itt csak jöttment magyar vagyok, még lábam sincsen, nemhogy őseim lennének…”
Na jó, megszánom az illetõt, nem õ a hibás elcserélt jelenemért, mondok:
”Ez itt egy szocdem ország, nincsenek hõsök. Keresse azokat máshol. Bu…Bu… de mindenképpen Kelet-Európában, a legjobb lesz Skopjében…!”
A LÉPCSŐN
Már se filozófia, se egyéb gondolat, csak a hegymászás kínja van, mert mozgó mozgólépcsõ nincsen. Úgy érzem, az utcára fel sose érek, elõttem egy… hegy, hátulról már taposnak…
”Taposómalomba kerültem!”
Apadó erőmből egy lapos gondolat:
”Egy százéves”, mármint hogy egy százéves lábát kaptam, nem akar az engem felvinni a felszínre.
”Hiányzik… szakadozottan tör rám a felismerés, -Hiányzik belőle a rugó”, mármint a kölcsön lábból, ”mért nem maradt ez otthon, tizenhét!”
FOHÁSZ SZENT PÉTERHEZ
Fogadkozni kezdek, hallgatná meg, hallgatná meg Szent Péter:
”Standiont építek, nyögöm ki a lépcső közepén, stadiont Alcsútra. Csak segítsen meg!”
De látom, ennyi nem elég…megtoldom egy kisvasúttal, az sem. Jó, óriásvasútat építtetek az EU pénzén, legyen ez elég!
”Halastavat, ha kell a Kékestetőre, csak a tetőre juttass fel, Szent Péter, a napvilágra.”
Figyelek, lábam, azaz a százéves lába rogyik össze. Kivágom hát:
”Hidat a Barcára, van legalább tíz méter széles, az elég abszurd, nem?!
MANÓ VÁR
Mi segít fel a felszínre, nem tudom, ám – egyszercsak megpillantok egy manófejet.
Vajon jó manó vagy rosszindulatú? Rám vár?
Megmondja, hol a lában? Visszaadja? Mindössze megérinti a jelenlegit, és ezt mondja: “ürüm-bürüm, rossz szellem, hagyd el az árvát”, s az idegen test rózsás tetoválástól, cipőstõl, cipőfűzőstől eltűnik.
És nemcsak a fejét, hanem – még két lépés – a testét is észreveszem, repülő szőnyegen ül varázspalásttal betakarózva, azaz…a mosdatlan szag árulja el, az teszi, hogy a manó átvedlik… “hiszen ez a tulcsai koldus, mondom, nem manó…”
Nyújtja a papondekli csuprát, hogy a pénzt abba tegyem.
”Neked hiányzik valami, nekem meg fölös van, dünnyögöm a bajszom alatt, neked adom inkább ezt a pár lábat! Áll az alku?”
EZEK NORVÉGOK
Jó. Haladok tovább, illetve éppen átlépem kölcsön lábbal a küszöböt, amikor éljenzést hallok, valamint zászlólengetést látok. Káromkodás is érkezik: ”sutton” (emlékeznek: tizenhét = a kurva anyját!)), vagyis ”szuttonde máj”, (május tizenhét) – akkor kapcsolok, hogy ezek nem káromkodnak, ezek norvégok.
Ezek itt a nemzeti ünnepüket gyakorolják (syttende mai), magyarázom meg magamnak.
”Tizenhét” Párdon, megijedtem.
”Nemzet…”, töprengek. Valakikhez tartozni, közösséghez, zászlót lengetni, már nyújtják, nekem is adnának, bevennének norvégnak. Hiszen én még a testem sem tudom összetartani, annyira individualizálódtam. Atomizálódtam. Légiessé váltam, csakhogy a más lába, a százévesé húz lefele…
Mit tehetnék…Kikerülöm őket, s megyek tovább. A szívem az én zászlóm, ha van szívem, illetve, ha a szív, amit hordok, az enyém… lebegtessem meg?
GRÁNÁTALMAFA
De a Mahler gerjesztette bódulatból nehéz felébredni, úgyhogy egy gránátalmafát látok a tetőre kiérve. Gránátalmafa, mint a mesében… Az utak eltérnek. ”Érezzem Árgyélusnak magam?” – kérdem, remélve, hogy minden helyrejön.
S hát nem hiba a mese erejébe vetni a bizalmam, a gránátalmafának nézett szellőztető torony valóban útválasztó. Alig hiszek a szememnek: idegen lában balra veszi az útját, s én indulok jobbra.
Hüledezek, s magyarázkodom: zsúfoltság volt, túl sokan szálltunk le egyszerre a metróból, más szóval tapostuk le egymást. Amit én a magaménak láttam, az előttem járó nőé volt. Annak telt lába, lazán hordott cipõstõl, emlékeznek: cipőfűzője lengett, mint szárnyaszegett vitorla, egyre távolodik, én meg arra gondolok, ha már visszakaptam az enyém, talán meg is csíphetem.
”Jujj!”
(Vége)
Pusztai Péter rajza
2015. június 1. 16:49
Nahát! Ilyen lenne a Mahler-szindróma ? Sohasem gondoltam volna,hogy ennyire leveszi lábáról az embert.
2015. június 2. 07:41
Le…cseréli a lábáról talán