– Keres valakit?
Egy barna bőrű, ösztövér ember állt előttem.
– Inkább valamit. Úgy hívják, hogy kiadó szoba, kvártély, albérlet, vagy hogy mondják itt maguknál.
– Maga hova valósi? Csak azért kérdem, mert eddig még sohasem láttam mifelénk.
– Szóval nincs. Nem számít, úgyis meggondoltam magamat.
– És ha volna, kellene?
– Attól függ, milyen, na és mennyiért adja ki, ugyebár.
– Jöjjön! – vezetett egy kamraféle odúba. – Megfelel?
– De hiszen itt az égvilágon semmi sincs! Ugyan bizony hol fogok én itt aludni?
– Hát ott, ott az ablaknál!
Odanéztem. Valóban volt ott egy szalmával tömött priccs – matrac, huzat nélkül, azzal pont.
– Egye fene, kiveszem – adtam be rövid vívódás után a derekam.
Hiába, ha nincs ló, jó a szamár is, illetve nem jó, de mi mást tehetnék? Fussak haza, és tartassam el a feleségemmel magamat? Áthoztam a bőröndöm, és nekiláttam takarítani, seperni. Ezzel sikerült legalább a nem éppen illatos kamra levegőjét felfrissíteni némiképp. Beesteledett. Most már jó lenne villanyt is gyújtani. Nyúlok a kapcsolóhoz. Híre-hamva sincs. Akkor vettem észre, hogy áram sincs a szobában.
A negyedik nap jó részét a priccsen heverve töltöttem. Beugorhattam volna ugyan a „termálba”, de Marica miatt elvetettem az ötletet. Más lehetőségem viszont nem akadt. Mozi nuku, kultúrház nuku, sportpálya nuku, barátok nuku. Körülbelül így festett akkoriban Szentmiklós, pontosabban én egy olyan közegben, melyhez úgy illettem, mint bocskorra a sarkantyú. Amíg látni lehetett, olvastam, aztán bekattintottam a rádiót, és megpróbáltam aludni. Nem sikerült: görcsölt a hasam, egész nap nem ettem, ugyanis koszt már nem járt a villához.
Az ötödik nap reggelén hasamra szorított kézzel támolyogtam az isibe.
– Mi az, rosszul van? – figyelt fel rám a direktor, akinek a figyelmét semmi sem kerülte el, ami szerény birodalmában mozgott és lélegzett.
– Á, semmiség, csak a hasam muzsikál.
– Kérem! További kellemes zenélést, és bocsásson meg, amiért zavartam.
– Tényleg érdekli? Akkor figyeljen! – pakoltam ki a főnöknek, hogy tette ki a szűrömet Marica, és milyen körülmények között lakom momentán.
– Hallatlan! – méltatlankodott az igazgató. – Maga, Nagy elvtárs, kompromittálja a tanügyet.
– Kit?
– A tanügyet. Ezek után már csak az hiányzik, hogy a tanfelügyelőség és néptanács is megtudja, milyen priccsen alszik egy hegyközszentmiklósi pedagógus. Párttag?
– Nem.
– Kár, mert szólhattam volna pár szót az érdekében a székelyhídi primárnál*. Kolléga, kolléga, maga egyre több fejtörést okoz a községnek. Azért, remélem, délig még kibírja. Addig is megpróbálok szerezni magának egy normális albérletet valahol.
– Személyzeti lakást nem lehet? – rebegtem. – Tény, hogy nem vagyok sem orvos, sem agrármérnök, de kivételesen talán nekem is… Bocsánat, jó lesz nekem az albérlet is… valahol.
A továbbiak során egy magányos öregasszonyhoz kerültem. Itt már volt villany is, asztal, szék, szekrény stb., plusz napi háromszori étkezés. Kívánhat-e ennél többet egy falusi pedagógus magának? Igaz, hogy Lilla nénivel ketten osztoztunk a szobácskán, így éjjelenként a horkolásától a pottyantásáig mindent végig kellett hallgatnom. Hangsúlyozom: egy szobácskán, nem ágyon osztoztunk, ami, ugye, nagy különbség.
Iskola. Egyik kutya, másik eb, más szóval mindenütt ugyanazok a körülmények: lerobbant tantermek, foghíjas szemléltető eszközök, nem létező tornaterem, túlterhelt tanárok… Lehet-e ezek után furcsállni, hogy az iskola egyetlen tanuló pályaválasztási listáján sem szerepelt? Ki ügyvéd akart lenni, ki állatorvos, focista, párttitkár.
– No fene – vettem szemügyre a pártitkári ambíciókat tápláló diákot. – Miért éppen párttitkár?
– Mert előtte még a CAP** elnöke is leveszi a süvegét.
– Szép, és te, Benedek? – puhatolóztam egy másiknál.
– Még nem tudom. Majd csak lesz belőlem is valami – tekintett révedezve a távolba.
– Mégis mi: autószerelő, informatikus, tanító?
– Tanító? Isten őrizz! Hogy ugyanoda jussak, ahova a tanár bácsi érkezett?
No comment. Visszatérve a mámira, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egyik este, lámpaoltás után elkezdett mesélni, és azontúl minden este gyerek-, ifjúkori és egyéb emlékeit hallgatva merültem álomba.
– Nem untatom, tanár úr? – aggodalmaskodott néha a nénike. – Régi dolgok ám ezek.
– De igazak, és szegény édesanyámra emlékeztetnek, aki ugyanígy szokott mesélni, mint Lilla néni esténként.
– Akkor jó, és ha gondolja, meséljen, lelkecském, maga is. Biztosan a tanár úrnak is jólesne mesélni egy-két dolgot magáról.
Megtettem. Csak nem zárkózom el egy ilyen áldott jó anyótól, aki, és ez nem mese, azzal lepett meg egy szép napon, hogy mától fogva tekintsem otthonomnak a hajlékát, lakbér nincs, és a kosztért sem kell többé fizetni.
– Egy banit sem?
– Egy banit sem.
Elképesztő! Ilyet még a nagyanyám sem ajánlott fel az anyámnak, amikor a „najma” kiadó szobáinak egyikébe költöztünk.
– Köszönöm – öleltem magamhoz a pöttöm, keszeg, anyókát. – Ezt sosem felejtem el Lilla néninek.
– Nincs mit. Legalább mi, szegények, tartsunk össze, nem igaz?
No comment 2. Sajnos az ördög nem alszik, sietett is kupán vágni néhány patkánnyal. Magyarán, ellepték a házat a rágcsálók. Szegény öregasszony alig győzte őket fogdosni. Hasztalan: annyian voltak és olyan éhesek, hogy még a néni kiscicáját is megették. Mit volt mit tenni, ki kellett hívni a Sanepidet*** sürgősen, így aztán megint csak szállás nélkül maradtam.
– A kiskésit! Most mit csináljak magával? – vakarta meg a fejét az igazgató.
– Semmit, feladom. Visszamegyek Váradra.
– Kérem, ahogy óhajtja. De előbb tartsa meg az óráit!
Miután nem volt pénzem autóbuszra, csak úgy gyalogosan vágtam neki a mintegy 40 km-es útszakasznak. Valószínűleg el is tévedtem, mindenesetre fogalmam sem volt hol vagyok, amíg le nem stoppoltam egy éppen Várad felé tartó gépkocsit.
– Jé, Pali, nem hiszek a szememnek! Hogy kerülsz te Váradra? – csapta össze kezét a feleségem, amint fáradtan, porosan beestem a szobába.
– Majdhogynem négykézláb – roskadtam egy fotelbe, és elmeséltem neki, hogy jártam.
– Ilyen az élet, fiatalúr – vigasztalt meg az apósom. – De csöppet se búsulj, míg engem látsz! Majd szólok a mérnöknek, vegyen fel segédmunkásnak hozzánk az üzembe.

* Polgármesternél
** Téesz
***Népegészségügyi szolgálat Romániában

Előzmények: A novella első része

Előzmény: