Ágneszka elment (2)

Juhász gondolkozva ment le a lépcsőn, aztán belépett az orvosi szobába.
Mindenki ott volt, az állomásfőnök, Pietrovits főhadnagy, az állomás katonai parancsnoka, két sebesüléséből már felgyógyult átutazó tiszt, a doktor mellé beosztott két medikus és a szép Korcsinszki Adalbert, a sebesült legionárista, az állomás kedvence, a legszebb szőke fiú, a gazdag Loengrin.
Az inspekciós hadnagy sem feküdt még le, ébren tartotta a kíváncsiság. Örömmel fogadta a doktort.
– Na, drága doktor úr, én felfedeztem és te elraboltad a leányzót, ez, igazán nem járja.
– Ne bántsad a doktor urat, – mondta Pietrovits főhadnagy – olyan kedvesen vezette kezénfogva a kis ismeretlent, mintha holmi egész pici gyermek lenne és nem egy viruló hajadon. Te doktor úr, hány éves?
– Tizennyolcadikban van.
– És most hova rejtetted ?
– Fenn van az üres szobában, átöltözik.
– Ah úgy! ilyen szép szomszédságot kapunk, csinos a kicsike – mondta könnyen megérthető hangsúlyozással az egyik beteg tiszt.
Juhász komolyan nézett rá, aztán egy csésze teát kért a szolgájától.
– Na és most mi lesz? – kérdezte a főhadnagy, mikor látta, hogy a doktor nyugodtan lát neki reggelijének és nem szándékozik mesélni.
A doktor felemelte fejét és megszólalt melodikus hangján. Bármit mondott is, folyékonyan, kiformáltan mondta, előadásra készen és így a leglényegtelenebb dolog is fontos, komoly lett az ő szájában.
– Először is – kezdte – gondunk lesz arra, hogy a holttestet elszállítsák. A fiatal leány délutánig itt marad, velünk is fog ebédelni, ha a gyászára való tekintettel nem óhajt inkább egyedül lenni. Abban az esetben, ha velünk tartana, reménylem, tisztelni fogjátok bánatát és úgy bántok vele, mint egy gondjainkra bízott, ártatlan, fiatal leánnyal illik, kinek van ugyan valami zárdai neveltsége és tanultsága, de azért mégis egy falusi kereskedő félművelt leánya. Úgy-e számíthatok rátok ? A délutáni vonattal tovább utazik Bielitzbe, ami eredetileg is utazásának végcélja volt. A nővére valami üzletben alkalmazott, ott bizonyosan kap foglalkozást Ágneszka is. Én elkísérem, egyedül nem bocsáthatom útjára, ha már egyszer idehozta a sors.
Az egyik tiszt közben valamit súgott a másik fülébe, az nevetett is rá, de a többiek nagy tisztelettel hallgatták végig a doktort.
– Én azt hiszem, legjobb, ha az egészre alszom egyet – mondta a vörös hadnagy és ment, hogy kipihenje az átvirrasztott éjszaka fáradalmait, miután végre kíváncsisága ki volt elégítve.
– A holttest-ügyet majd elintézem, – ajánlkozott Pietrovits főhadnagy – te meg, doktor úr, gondolj a kisleánnyal, igazán kedves, mikor a te korodban úgy beszél az ember egy majdnem tizennyolc éves leányról, mint egy öreg bölcs, vagy egy fiatal nagyapa.
– Nem úgy, hanem mint egy nagyon nemesszívű, igazán jó ember – szólalt meg Korcsinszki, a legionárista.
Korcsinszki négy hét óta volt az állomáson. Kórházból jövet, egy üdülőhely felé utaztában állt meg pihenni, de aztán úgy megszerette az állomást és ott úgy megszerették őt, hogy ottragadt egész gyógyulása idejére. Már csak alig-alig bicegett és nagy buzgalommal segédkezett Juhásznak. Korcsinszki gazdag fiú volt, de passzióból orvosnak készült, Lembergben végezte az egyetemet és most boldogan állt be tanítványnak Juhászhoz. A doktorra különben is mint minden tekintetben követendő eszményképre nézett és éppen olyan szeretett volna lenni, mint ő. Harmincnégy éves korában neves orvos, férje egy gyönyörű fiatal asszonynak és apja két fiúnak, ennél többet nem kívánt magának Korcsinszki, az idealista lengyel.
Juhász befejezte reggelijét és kiment az állomás elé. Korcsinszki követte. A perronon a reggel érkezett legionáristák álltak indulni készülő vonatjuk előtt és a doktor észrevette, hogy kettő a tisztek közül igen jól mulat és nevetve néz fel az emeletre.
Ágneszka! – jutott rögtön eszébe és nem kis elkeseredéssel eltelve a férfiak ellen, kik az ilyen ártatlan kis teremtéstől sem tudnak nyugodni, indult a lépcső felé, hogy védence után nézzen, mikor üdén, frissen megjelent Ágneszka. Átöltözött, nyilván díszbe, mert most egy lehetetlen zöld bársonyruha volt rajta, arany csipkékkel. A haját kislányosan fonatba fonta, de a füle mellé egy hatalmas szalagcsokrot kötött és elől az apró hajakat mind a homlokába sütötte. Kicsit naiv volt, kicsit kihívó, kacér vagy gyerekes, ki milyen szemmel nézte. A doktort kellemetlenül érintette és emberbaráti szívének egész melegére szüksége volt, hogy elnyomja ezt az érzést.
Korcsinszki nevetségesnek találta a látványt, elmosolyodott, de aztán eszébe jutott a leány helyzete és meghatódva mutatkozott be neki.
Ágneszka mosolyogva nézett rá, aztán lopva, huncutul a perronon álló tisztekre, végül pedig kereken, tisztán, ártatlanul a doktorra.
– Legionáristák, úgy-e, legionáristák? Még sohasem láttam legionáristákat – mondta lelkesedve és a tisztekre mutatott.
– Én is legionárista vagyok, kisasszony – fordult hozzá Korcsinszki.
– A legionáristák mind hősök, a szegény papa mondta – lelkesedett a leány.
Korcsinszkit mulattatta a dolog, a tiszteket is, kik minden szót hallottak.
– Én – jelentette ki Ágneszka – igen szeretem a legionáristákat. – Félig lehunyt pillája alól körüljártatta szemét az idegen tiszteken, aztán bámulattal eltelve megpihentette Korcsinszkin, végül pedig szelíden kérdezte a doktortól:
– Úgy-e nem tetszik haragudni, amiért nem aludtam és lejöttem? Fenn olyan egyedül voltam.
Délután elutazott Ágneszka a doktorral és este nagyban folyt a tarokk a kis orvosi szobában. A hadnagy játszott, az állomásfőnök, Pietrovits főhadnagy és az egyik orvosnövendék. A többiek kibiceltek és közbe-közbe, a galíciai szokásokhoz híven, vudkit kértek a tisztiszolgáktól. Korcsinszki a vaságy szélén ült, gitárját pengette és néha dalolt hozzá. Kicsit idegenszerű és előkelő volt ebben a társaságban, de azért ő volt a közkedvenc, mindenki vágyott barátságára, hiszen független volt és nagyon gazdag.
Félnyolcra járt az idő, a szolgák vacsorához kezdtek teríteni, Pietrovits főhadnagy általános derültség, kiabálás, asztalcsapkodás közben elfogta az állomásfőnök huszonegyesét és Korcsinszki éppen győzelmi indulót vert ki a gitárján, mikor egyszerre autótülkölést hallottak, aztán kinyílt az ajtó és beléptek Ágneszka meg a doktor.
A tarokk abbanmaradt, a huszonegyfogás elvesztette minden varázsát, Korcsinszki letette a gitárt és mindenki várakozásteljesen nézett a doktorra.
Juhász elsősorban is arra felelt, amit egyik kíváncsian rászegzett szempár sem kérdezett tőle:
– Az őrnagy autójával találkoztunk a városban, az hozott haza, így jöhettünk ilyen korán.
– Na és aztán? – kérdezte a főhadnagy.
– Majd későbben beszélünk róla – mondta Juhász és Ágneszkához fordult, aki szerényen állt az ajtóban.
– Most menjen fel szépen a szobájába, Ágneszka. A szakácsné visz magának vacsorát, aztán feküdjék le azonnal. Bizonyosan nagyon fáradt.
– Dobre noc – kívánt engedelmesen jóéjszakát Ágneszka, körülnézett a szobában, Korcsinszkira rá is mosolygott, aztán ment.
– Drága doktor úr, beszélj már – mondta türelmetlenül a főhadnagy, mikor Ágneszka betette maga mögött az ajtót. – Mi történt? Megöl a kíváncsiság.
– Rögtön, rögtön, a dolog sem nem olyan örvendetes, sem nem olyan mulatságos, mint hiszitek.
Juhász levetette köpönyegét, megkérdezte, hogy a délutáni posta nem hozott-e neki levelet, aztán leült az asztal mellé, ujjait hajába mélyesztette és elgondolkozva húzta őket keresztül egynéhányszor selymes sörényén.
A szobában már óriási volt a feszültség és mindenki őt nézte.
– Na tudod, doktor úr, ami sok, az sok, – szólalt meg Pietrovits – ez már emberkínzás, ha meg akarsz ölni, ölj meg egyszerre, de ne apró részletekben. Nem találtátok meg az állítólagos nővért?…
– Aki üzletben van – vihogta az egyik tiszt.
– Mondtam már, hogy ami történt, egyáltalán nem mulatságos – szólalt meg végre a doktor. Halkan beszélt, gyorsan, mint aki túl akar esni minél előbb kellemetlen mondanivalóján.
– Ágneszka testvérét megtaláltuk, a kislány pontosan meg tudta mondani címét. Ágneszka mindjárt meg is ismerte a nővérét, aki előbb nagyon megijedt, mert egyáltalán nem volt elkészülve erre a látogatásra, aztán sírni kezdett, később pedig igen örült a kis hugának. Jó leány lehet szegény !… Na és végül bevallotta, hogy egyáltalán nem olyan az életmódja, hogy magánál tarthatná a nővérét.
– Üzletben van szóval – jegyezte meg ismét halkan a tiszt.
A vörös hadnagy nevetett, a másik beteg tiszt is. Korcsinszki belecsapott a gitárjába és különösen nézett rájuk.
Juhász úgy tett, mintha nem hallotta volna és folytatta mondanivalóit:
– A leány sírt és könyörgött, hogy mentsem meg Ágneszkát. Nehezére eshetett a vallomás és talán nehezen vált meg a húgától is. Ez az egész történet, amint már megjegyeztem volt, egyáltalán nem olyan mulatságos, mint az urak hiszik, sokkal közönségesebb annál, hogysem mulatságos lehetne. Én pedig mit tehettem volna egyebet, visszahoztam Ágneszkát.
– És a kislány tudja, miről van szó ? – kérdezte a főhadnagy.
– Azt hiszem, igen, mert egyáltalán nem kérdezősködött.
– Nagyon el volt keseredve szegényke, mikor el kellett válnia a nénjétől? – érdeklődött Korcsinszki.
– Tulajdonképpen nem, nagyon sírt ugyan, de aztán hamar megvigasztalódott. Egyáltalán különös szenvedélyes és mégis hideg, kis szíve lehet. Olyan odaadással tud zokogni, beleveti mását a bánatába, aztán hirtelenül és váratlanul eltűnik szomorúsága, Végre az apja csak ma halt meg és már talán rá sem gondol többé. Különben ki tudja, ki tud belátni egy szívbe ? Különösen egy fiatal leány szívébe, akit kiismerni sohasem lehet. No de ez nem tartozik ide, én visszahoztam, mert nem tehettem egyebet és most egyelőre itt is kell maradnia. Okos kis teremtés, azt hiszem, alkalmazkodó és jó is. Ha módomban lesz, majd elhelyezem valahol, hogy tanuljon még valami hasznos dolgot. Amíg azonban itt kell maradnia, nagyon kérlek mindnyájatokat, bánjatok vele úgy, mint egy fiatal leánnyal, kinek jövője, sorsa szent előttetek, mint a nővéretekkel, mint egy boldogtalan és elhagyatott kisleánnyal.
– Ő lesz a mi leányunk ! – lelkesedett a főhadnagy. – Az állomás leánya! – Aztán lassan, szégyenlősen belenyúlt a zsebébe, kivette tárcáját és húsz koronát tett le a doktor elé.
– Tessék, itt van a leányunknak. Azt hiszem, mindenekelőtt arról kell gondoskodnunk, hogy valami más ruhát kapjon lehetetlen öltözékei helyett, amelyeken nagyon meglátszik, hogy nővérétől örökölte őket. Szóval az új ruhára!
– Éljen – mondta Korcsinszki és ő is a tárcája után nyúlt.
A vörös hadnagy is elővette a pénzét, aztán látszott, hogy soká tanakodik az adomány nagyságáról, egy ötkoronás, meg egy tízkoronás papírpénz feküdt egymás mellett, de végül nagylelkűen a tízkoronásra határozta el magát.
Az állomásfőnök meg a két medikus is hozzájárultak a gyűjtéshez,
A. két tiszt egymásra nézett, az egyik igent intett, a másik helyeslőleg’ bólintott hozzá és mindketten a zsebükbe nyúltak.
Csend volt ismét a szobában, az urak szó nélkül, restelkedve adtak, amint a férfiak szoktak. Juhász meghatottan nézte őket, aztán tréfálkozva mondta:
– Üdvözlöm az Ágneszka hét új papáját.
– Éljen – szólott a vörös hadnagy.
– Mi meg téged, a főatyát – mondta Pietrovits. Majd kiszólt a szolgájuknak : – Vino, vudki, – parancsolta. – Hogy igyunk is valamit.
– Éljen, éljen – és összekoccantak a poharak.
Stachak Jacentit eltemették és Ágneszka ott maradt az állomáson. Megkapta új ruháját, sötétkéket fehér gallérral és egyszerű kis kabátkát hozzá.
Senkinek sem jutott eszébe, hogy feketét kellene viselnie és Ágneszka nem kérte a gyászruhát.
Stachak Jacentit elföldelték és elfeledték az új apák és sohasem jutott eszükbe, hogy számonkérjék Ágneszkától azt a természetes bánatot, amely sohasem csillant meg a szemében. Ők nem csodálkoztak azon, hogy a kislány nem szomorú! Miért is lett volna az? Nekik Stachak Jacenti semmit sem jelentett, miért siratná hát ez a viruló teremtés, az állomás leánya, az ő gyermekük? Ezek az egészséges, fiatal egoizmussal teli férfiak, kiket a sors már hónapok óta elszakított családjuktól, szerelmüktől, otthonuktól, szerették Ágneszka üde szépségét és hálások voltak minden derűs, csengő kacagásáért.
Mindannyian természetesnek találták, hogy Ágneszka nem szomorú !… De a doktor, a mélyrelátó emberbarát?… Ó a doktorral másként állt a dolog’. A doktor, de csak a doktor, gyakran találta Ágneszkát egy sarokban gubbasztva, búsan, egyedül.
Juhász olyankor megsimogatta fejét és gyengéden kérdezte, hogy mi baja?— A szegény papára gondoltam – felelte sírva Ágneszka, mert ő tudta, hogyan kell viselkednie, és sokkal okosabb volt és sokkal kevésbé gyermek, mint a papái gondolták.
Szerették Ágneszkát nagyon, kényeztették és. dédelgették.
– Ő a mi árva, csicsergő kis vadmadarunk, hozzánk sodorta a háború vihara, most a mienk és nem adjuk senkinek – így mondta Pietrovits Miklós tartalékos főhadnagy úr.
Nagyon kedves volt, mikor egy este, a városból jövet, az állomásfőnök egy nagy dobozzal hóna alatt jelent meg az orvosi szobában és aztán sok selyempapir közül, a doboz mélyéből egy fehér blúzt halásztak ki kövér ujjai. Talán ez volt az első női ruhadarab, amelyet életében vett.
Ügyetlenül tartotta magasra, valami diadalmas félszegséggel, aztán büszkén nézett végig az urakon és odaadta Ágneszkának.
– Nesze, aranyos galambom, neked hoztam.
Ágneszka ujjongva szaladt el, hogy megpróbálj az urak az ajtóban álltak és úgy kiabáltak utána :
– Gyorsan jöjjön vissza !
– Biztosan jó lesz !
– Siessen, Ágneszka !
Egyikük sem hallotta, hogy kocsi állt meg az állomás előtt és néhány pillanat múlva a szomszéd lengyel földbirtokost meg a feleségét vezette Juhász az orvosi szoba felé, kik a félóra múlva induló vonattal akartak Bielitzbe utazni.
– Mi történt ? – kérdezte a gróf, mikor meglátta a kiabáló és gesztikuláló urakat.
– Semmi, – nevetett a doktor – csak a leányunk kapott új ruhát.
– A leányuk?
Benn a szobában tea mellett Juhász elmondta Ágneszka történetét. Kisvártatva aztán nyílott az ajtó, Ágneszka bedugta a fejét és azt mondta:
– Kukk, papák, itt vagyok.
Az urak felugráltak és elébe szaladtak, a leány ismét becsukta az ajtót, de az urak felrántották és behúzták a szobába a nevető Ágneszkát.
– Olyanok, mint a gyerekek – jegyezte meg mosolyogva a doktor.
A vörös hadnagy fogta a leány két kezét és úgy hintáztatta maga előtt.
– Jaj, be csinos valaki ! – mondta.
– Úgy-e ? De azért ne szorítsa tönkre a csuklómat, meg sem engedi, hogy megköszönjem a blúzomat. Ahelyett hogy dicséri, jobb lenne, ha venne egyet maga is. Világoskéket! Jó? ígérje meg! – kacérkodott Ágneszka. – Aztán ráütött a hadnagy kezére. – Menjen már, ha mondom! Viktor papát kell megjutalmaznom!
Egyet perdült és ott állt az állomásfőnök előtt:
– Viktor papa, köszönöm a blúzt, maga aranyos. Most kap egy puszit.
– No de ilyet, ezért igazán érdemes ruházni a mezők liliomát! – mondta a hadnagy.
Ágneszka megcirógatta a főnök úr nem éppen frissen borotvált állát és lábujjhegyre állt, hogy megadja az ígért csókot, de ezt már a doktor is sokalta és közbeszólt:
– Jöjjön, Ágneszka, hadd mutassam be.
Ágneszka csak most látta meg az idegeneket, egyszerre elkomolyodott és zavartan, elpirulva pukkenizett a grófné előtt.
A grófné lorgnonján át vizsgálta a leányt, néhány kérdést intézett hozzá, keztyűs kezével megveregette arcát, aztán németül azt mondta a doktornak, hogy gyönyörű, nemes szívre valló cselekedet, amit a leánnyal tesznek, de Lieber Freund, talán mégis jobb lenne elhelyezni valami intézetben, vagy árvaházban. Bielitzben például van egy menhely szegény leányok számára, ahol kitűnő szobalányokat nevelnek belőlük, a meine Pepi is onnan került ki.
Az urak összenéztek és egyszerre utálták a grófnét ezért a kijelentéséért.
— Talán mégis kár lenne érte – jegyezte meg a doktor és megsimogatta szemével Ágneszkát, aki halkan, kipirulva beszélgetett Korosinszkival.
A grófné is odanézett, aztán gőgösen és tartózkodón mondta:
– Wie sie denken!
A vonat jött, tovább indult a téli alkonyatban és a gróf szemben ült a feleségével egy elsőosztályú fülkében.
– Mit szól ahhoz a bűbájos kis vadvirághoz? – kérdezte a feleségétől. – Igazi lengyel szépség. Szőke, kékszemű, karcsú, hajlékony… az ajka milyen piros, mint a cseresznye, igen, éppen mint a cseresznye, kicsit duzzogó a szája, ha nem nevet. Csak a lengyel nőknek van ingerlő, édes szájuk. Gyönyörű teremtés lesz belőle. És milyen huncut, élettel teli kis boszorka.
– Affektált és kacér, minden komédia nála – mondta a gróf né. – Milyen érdekes, hogy a férfiak ezt sohasem veszik észre, mindig figyelmeztetni kell őket rá és akkor sem hiszik el. Maga egészen szerelmes bele, Leonard. Nem szégyenli, hogy minden raffinált kis fruska befonja öt perc alatt!
– Na hallja, édesem, ez igazán sok. Affektált, kacér, raffinált, mondja maga. Gyermek, ártatlan, naiv kis teremtés, higyje el nekem.
– Engedje meg barátom, én ehhez jobban értek. Az a lány nagyon kitanult. Persze, ezt maga nem veszi észre és azok az urak sem. Én megfigyeltem, mikor bejött, mikor ráütött annak a vörös embernek a kezére, aki a karját ráncigálta, mikor csókot kínált annak a kövér nem tudom kinek és közben azt a csinos fiút nézte, azt az izé… hogy is hívják?… valami Adalbert. Az különben szép fiú, igazi úr, nekem van szemem.
— A legionárista tetszik magának? Az egy felfujt, elbizakodott majom. Ami pedig a kislányt illeti, ma chére, magát az befolyásolja, amit a nővéréről hallott és ez nem szép.
— Igazán nem érdemli meg az egész dolog, hogy ennyit tárgyaljuk — mondta a grófné és beleburkolódzott a bundájába.
A férje azt gondolta, hogvy az asszonyok mind irigyek és tovább utaztak Bielitz felé.

(Folytatjuk)

Ágneszka elment (1)