Nem egyszerre és nem könnyen rázódtak bele a katonaéletbe. Negyvenes lábra való, vízhatlan, szurkosvászon csizmát, vagy hosszú lábszártekercsekkel — ahogy ők nevezték: „hernyókkal” — ékesített amerikai bakancsot, ormótlan katonaköpenyt kellett viselniük, hajfonataikat levágatták (ezt a veszteséget valamennyien úgy emlegették, mint a legkegyetlenebb tényt, amely élesen elhatárolta serdülőlány múltjukat katonai jelenjüktől), hozzá kellett szokniuk az egyenruhához, tisztában kellett lenniük azzal, ki milyen rendfokozatot visel, meg kellett tanulniuk megsemmisíteni a megadott célt, kozák módra kúszni, kapcát feltekerni, huszonnégy órákat átvirrasztani, másodpercek alatt felölteni a gázálarcot, futóárkot ásni… Megismerték a háborúnak azt a mindennapi világát, amiről annak idején, amikor a frontra kéredzkedtek, sejtelmük sem volt.
Az ifjúkort, a szabad életet hagyták ott, sokszor még gyerek módra viselkedtek, és most egyszerre szembetalálták magukat a katonai fegyelemmel…
A moszkvai Antonyina Grigorjevna Bondareva gárdahadnagy, pilótanő leveléből:
„Olyan fiatal lányok voltunk, mint maga, ne gondolja, hogy bármiben is különböztünk. Fegyelem, szolgálati szabályzat, rendfokozatok megkülönböztetése — mindezeket a katonai bölcsességeket nem tudtuk egyből elsajátítani. Állunk, őrizzük a repülőgépeket. A szabályzat előírja, hogy ha valaki közeledik, meg kell állítani: »Állj, ki vagy?« Barátnőm meglátta a közeledő ezredparancsnokot, odakiáltja: »Álljon meg, ki az? Bocsásson meg, kérem, de lőni fogok!«”
A légierők századosa, a szintén moszkvai Klavgyija Ivanovna Tyerehova mesélte:
„…A lányok rendes frizurával érkeztek a repülős iskolába. Jómagam is feltűzött, fejemet körbefogó hajfonatot viseltem. De hogyan fogok hajat mosni? Hol fogom szárítani? Alig fejezed be a hajmosást, riadó, szaladnod kell. Parancsnokunk, Marina Raszkova megparancsolta, hogy valamennyi hajfonatot le kell vágni. A lányok levágták és bőgtek. A későbbi híres pilótanő, Lilja Litvjak semmiképpen sem akart megválni a copfjától.
Megyek Raszkovához:
— Parancsnok elvtárs, jelentem, teljesítettük a parancsát, egyedül Litvjak tagadta meg a teljesítését.
Marina Raszkova gyengéd női természete ellenére szigorú parancsnok tudott lenni. Elzavart:
— Miféle pártszervező vagy, ha azt se tudod elérni, hogy a parancsot teljesítsék! Hátra arc, indulj!…
Női ruhák, magas sarkú cipők… Fájdalmas dolog volt ezeket zsákokba gyűrni. Nappal csizmában, de este, ha csak néhány rövid percre is, kivágott cipőinkben a tükör előtt… Raszkova meglátta – néhány nap múlva felolvasták a parancsot: minden női holmit becsomagolni és hazaküldeni.
Az új repülőtípussal viszont a békeidőben előírt két év helyett gyorsított ütemben, fél év alatt megismerkedtünk. Megkövetelték, hogy katonának érezzük magunkat. Nem volt megengedhető, hogy bármi is elvonja a figyelmünket. De vajon könnyen teljesíthető-e ez? Teherautón visznek minket a fürdőbe, a városon keresztül, látjuk az utcán a nőket könnyű cipőkben, színes kendőkben… Ezek más életet élnek, a régi életüket. Nézem: társnőim csüggedten ülnek körülöttem…”
Elvégezvén a hathónapos vagy háromhónapos „gyorstalpaló” tanfolyamokat, igazolványt kaptak, ápolónők, tüzérek, műszakiak, repülősök lettek. Volt már katonakönyvük, ám egyelőre még nem voltak katonák. Mostanig minden hasonlított ahhoz, amit jól ismertek: az iskolához, tanuláshoz, de nem a háborúhoz, nem a fronthoz, amiről csupán a könyvekből nyert, jobbára romantikus elképzeléseik voltak.
Vera Vlagyimirovna Sevaldiseva orvos főhadnagy:
„Ősszel hívattak a katonai parancsnokságra. Kérdezi az ezredes: »Tud ejtőernyővel ugrani?« Bevallottam, hogy félek. Hosszasan agitált, lépjek be az ejtőernyősökhöz: szép egyenruha, naponta csokoládé. De nekem gyerekkorom óta tériszonyom van. Másik ajánlatot tesz: »Nos, akkor partizánosztaghoz küldjük.« »Hogy fogok tudni onnan írni a mamámnak Moszkvába?« Erre piros ceruzával ráírja a papíromra: »sztyeppi frontra. ..«
A vonaton belém szeretett egy fiatal százados. Az egész éjszakát végigállta a vagonunkban. Őt már megperzselte a háború, többször megsebesült. Nézett, nézett rám és azt mondja: »Verocska, csak arra kérem, ne hagyja el magát, ne durvuljon el. Őrizze meg a mostani finomságát… Én már sok mindent megértem…«
Egy hónapig tartott, míg barátnőmmel eljutottunk a 2. Ukrán Front 4. gárdahadtesthez. Utolértük a kórházvonatot, a fősebész kijött néhány percre, megnézett minket s bevezetett a műtőbe: »Ez itt a műtőasztaluk…« Egymás után érkeznek a vöröskeresztes autók, nagy Studebakerek; a sebesülteket hordágyakon a földre rakják. Mi csak annyit kérdeztünk: »Melyikkel kezdjük?”« »Akik hallgatnak, azokkal.« Egy óra múlva már a saját műtőasztalomnál álltam, operáltam. És megkezdődött… operálsz huszonnégy órán át, rövid szundítás, aztán megtorlód a szemed, megmosakszol — és vissza a műtőasztal mellé. Annyira kimerülsz, hogy enni se tudsz.
Zsmerinka állomáson kegyetlen bombatámadást kaptunk. A szerelvény megállt, mi szerteszét szaladtunk. Helyettes politikai tisztünknek tegnap operáltuk a vakbelét, ma itt szalad velünk. Egész éjszaka az erdőben rejtőztünk, a szerelvényt szétverték, apró forgácsokra. Kora reggel német repülőgépek jelentek meg, siklórepüléssel kezdték átfésülni az erdőt. Hova legyél? Nem bújhatsz a földbe, mint a vakondok. Átöleltem egy nyírfa törzsét, állok: »Ó, anyám-anyácskám!… Lehet, hogy meghalok? Ha túlélem, nem lesz nálam boldogabb ember a földön…« Bárkinek meséltem később, hogyan kapaszkodtam a nyírfába, kinevetett. Ott állok, teljes magasságomban, a nyírfa fehér… Akad ennél jobb célpont?…
A győzelem napját Bécsben értem meg. Az állatkertbe mentünk, nagyon kívánkoztam az állatkertbe. Elutazhattam volna megnézni a koncentrációs táborokat. Nem szerettem volna odamenni….”
… „Kényeskedő ‘turgenyevi kisasszonynak” nevezi önmagát a leningrádi Szofja Konsztantyinovna Dubnyakova egészségügyi katona arra az ellentmondásra célozva, mely a női természetet szembeállítja mindazzal, amit a nő a háborúban véghezvinni, átélni, meglátni kényszerül. Ezeknek a lányoknak a harctéren más emberré kellett válniuk, másfajta érzésvilágot, más hallást, más látást kellett megszokniuk.
„Azt mondták nekünk, hogy a fej- és gyomorsebesülések a legsúlyosabbak. Bombázáskor, géppuskázáskor igyekeztünk védeni a gyomrunkat és a fejünket. Szereztünk valami roncs autóból egy üléspárnát, az alá bújtunk, fejünket a térdünk közé dugtuk…
Mindmáig emlékszem az első sebesültemre. Emlékszem az arcára… Nyílt törése volt a combcsont középső harmadán. Képzelheti, kiáll a csont, szilánkos törés, minden kifordulva. Elméletben tudtam, mit kell tennem, de amikor odakúsztam hozzá és megláttam, rosszul lettem, hányinger fogott el. Egyszer csak azt hallom: »Igyál egy kis vizet, nővérke…« Az a sebesült szólt hozzám. Mintha ma történt volna, olyan élénken él emlékezetemben ez a kép. Ahogy kimondta, magamhoz tértem. »Óh – gondolom -, a kényeskedő turgenyevi kisasszony! Ott haldoklik mellette a súlyos sebesült, ő meg, a gyengéd lelkű teremtés, ájuldozik…» Felnyitottam a mentőcsomagot, bekötöztem a sebét és megkönnyebbültem attól, hogy tettem a dolgomat, elsősegélyben részesítettem egy rászorulót.
Nézem mostanában a háborús filmeket: egészségügyi lány az első vonalban, megy, takarosán, tisztán, nem ám vattanadrágban, hanem szoknyában, katonasapkája félrecsapva a frufruján… Na nem: hazugság!… Hátracipelni a tűzvonalból a sebesülteket, ilyeneknek?!… Kúszni a földön, csinos kis szoknyácskában, mikor körös-körül csak férfiak vannak! Őszintén szólva szoknyát nekünk csak a háború végén adtak, díszegyenruhának. Akkor kaptunk először női alsóneműt is férfi alsók helyett. Azt se tudtuk, hova legyünk az örömtől. Kigomboltuk a gimnasztyorkánk felső gombját, hogy mindenki lássa…”
A 48-asok veteránjának, a minszki Anna Ivanovna Beljajnak a visszaemlékezéseiből:
„Bombázás. Mindenki rohan a vízmosásba. Én is futok. Valahonnan nyögést hallok: »Segítség…« De csak szaladok… Percek telnek el, mire ocsúdok, érzem a vállamon az elsősegély-táskát. És még valamit érzek… szégyent. Már nem törődöm az iménti rémülettel. Futok vissza: meglátom a sebesült katonát, mellé hajolok, bekötözöm. Aztán a másodikat, harmadikat…”
Olga Vasziljevna Korzs lovasszázadnál teljesített egészségügyi szolgálatot. Olyasvalami rendítette meg, ami másokat már rég nem rendített meg – a halott ember látványa. A tizenhét éves lány ezt egy életre megjegyezte:
„A háború alatt azt hittem: soha semmit se felejtek el. De az ember felejt… Erre a látványra azonban a legapróbb részletekig visszaemlékszem… Annyira fiatal volt, rokonszenves fiú. És holtan fekszik. Elképzeltem a temetését, katonai tiszteletadással. De ilyesmiről szó sincs, fogják és a cserjésbe vonszolják. Kiássák a sírt… Koporsó nélkül, minden nélkül bekaparják a földbe, rögtön be is temetik. Ragyogott a nap, nem is akárhogyan, és őrá is… Nyár volt. Köpenye se volt, semmi, úgy temették el, gimnasztyorkában, csizmanadrágban, még minden új volt rajta, láthatóan nemrég vonult be. így fektették sírba és temették be. A sír nem volt valami mély, éppen csak annyira ásták ki, hogy beleférjen. Kicsiny seb, de halálos – a halántékán érte, alig vérzett, és ott fekszik a fiú, mintha élne, csak sápadtabb a szokottnál.
Az ágyúzás után megkezdődött a bombázás. Találat érte a lőszeres ládát, a töltények felrobbantak, szétcsapódtak a négy égtáj felé… Fejünk fölött köröztek a repülőgépek. Legalább a halottainkat tudnánk tisztességesen a földbe tenni. Hogyan temettük a bekerítésben az embereket? Közvetlenül a fedezék mellett, ahol bújtunk, elkapartuk őket, és kész. Apró halom maradt a sír helyén. Ha utánunk németek, vagy gépkocsik tévednek erre, egykettőré letapossák. Jeltelen, lapos föld marad utánuk. Sokszor az erdőbe, fák tövébe temettük elesett bajtársainkat… Ott mindjárt, a tölgyek, a nyírfák alá…
Azóta nem járok erdőbe. Különösen oda nem, ahol öreg tölgyek vagy nyírfák nőnek… Nem tudok leülni a tövükbe…”
Ez a kegyetlen emlék úgy él bennük, mint egy fájdalomkiáltás. Ha beszélni kezdenek róla, szép csendesen kezdik, és a végén már szinte üvöltenek. Aztán csak ülnek, letörten, zavartan. Te pedig bűnösnek érzed magad, tudod, hogy amint kiteszed a lábad, nyugtatót vesznek be. A kislányuk vagy a fiuk könyörögve néz rád, jeleket ad: „Nem lehetne abbahagyni? Árt neki, ha felizgatja magát…” Egyetlen mentséged van, hogy a magnószalag megőrzi eleven hangjukat, s legyen bár gyenge, törékeny ez a hang, mégis maradandóbb a legerőteljesebb emberi emlékezetnél, vagy a papírra írt soroknál. Nehéz ülni és hallgatni ezeket a történeteket, de elmondani őket még nehezebb.
Marija Petrovna Szmirnova (Kuharszkaja) egészségügyi katona, a Nemzetközi Vöröskereszt legmagasabb kitüntetésének — a Florence Nightingale aranyéremnek — a tulajdonosa a Leningradszkij nevű szűzföldi településről küldött levelet:
„Amikor először láttam sebesültet, elájultam. Aztán ez elmúlt. Amikor először kúsztam golyózáporban sebesült harcosért, olyan kétségbeesetten kiabáltam, hogy szinte túlharsogtam a harci zajt. Később ezt is megszoktam…
Negyvenkettő december huszonötödikén csapattestem, az ötvenhatodik hadsereg háromszáznegyvenhármas hadosztálya elfoglalt Sztálingrád közelében egy magaslatot. A németek elhatározták, hogy bármibe kerüljön is, visszaszerzik. Megkezdődött az ütközet. Jöttek ránk a német tankok, de tüzérségünk megállította őket. A németek visszahúzódtak, a senki földjén azonban ottmaradt sebesülten Kosztya Hudov tüzérhadnagy. Az egészségügyi katonák megpróbálták kihozni, de megölték őket. Akkor két sebesült felkutató farkaskutya (akkor láttam őket először) kúszott a sebesültért, de őket is megölték. Felálltam, kiegyenesedtem, levettem a fülessapkámat, előbb halkan, aztán egyre hangosabban énekelni kezdtem a mi kedves, régi dalunkat. Elkísértelek a hadba… Egyszerre mindkét oldalon csend lett — a mienkén is, a németekén is. Odamentem Kosztyához, lehajoltam, rátettem a szánkóra, és megindultam vele, vissza a mieinkhez. Megyek és arra gondolok: »Csak ne a hátamba, inkább a fejembe lőjenek.« De egyetlen lövés sem esett, amíg el nem értem újból a mieinket…
Nem győztek bennünket egyenruhával, mindig véres volt. Az első sebesültem Belov főhadnagy, az utolsó Szergej Petrovics Trofimov, aknavetős szakaszvezető volt. Ezerkilencszázhetvenben eljött hozzám vendégségbe, megmutattam a lányaimnak a fejét, ahol sebesülése helyén még most is jókora forradás látható. Összesen négyszáznyolcvanegy sebesültet hoztam ki a tűzvonalból. Egy újságíró egyszer összeszámolta: egy egész lövészzászlóalj…”
(…)
Vera Szafronovna Davidova közvetlenül a háború előtt fejezte be tanulmányait a Moszkvai Történész- és Levéltárosképző Főiskolán. Negyvenegy július hatodikán kapta kézhez a diplomáját. Rögtön jelentkezett a frontra. Diverziós csoporttal az ellenség háta mögé küldték, végigjárta Belorusszia összes partizánútvonalát. A háború után az SZKP KB Párttörténeti Intézetében dolgozott.
„Történészként sokáig foglalkoztam a háborúval — mesélte Vera Szafronovna. — Természetesen azt a kérdést is feltettem magamnak: mi késztette arra a nőket, hogy elmenjenek a háborúba. Azt hiszem, ez nemzeti jellemvonásunk. Képtelen egy anya gyereket fürdetni, ebédet készíteni, amikor látja, hogy pusztul az országa, pusztul a népe. Másodszor pedig, a háború kezdetének idején már nagy szerepet játszott nálunk az emancipáció, a nők egyenjogúsítása a férfiakkal.
Mi, például, a háború második napján elszaladtunk a főiskoláról a katonai parancsnokságra: »Vigyenek minket a frontra!« Közben el sem tudtuk képzelni, milyen a front, eszik-e vagy isszák? Természetesen elzavartak minket: »Menjetek, tegyétek le az államvizsgátokat.«
Levizsgáztunk és megint elmentünk jelentkezni a frontra. Fiatal lányok voltunk, menni akartunk. Holott, magától értetődik – a háború nem női »mesterség«. A férfi változtatta azzá. A nő azonban sohasem tudott alkalmazkodni ehhez a »mesterséghez«. Pedig sok tekintetben kitartóbb a férfinál. Hajlékonyabb, jobb alkalmazkodó képességgel rendelkezik. Ennek az az oka, hogy a nő – anya. Meg kell védenie, fel kell nevelnie gyermekét. Erre tanította a természet. Mindezek ellenére sem tudott hozzászokni a háborúhoz.
Negyvenkettőben átmentünk a frontvonalon, s megálltunk valami temetőnél. Tudtuk, hogy a németek öt kilométerre vannak tőlünk. Éjszaka volt, szünet nélkül lövöldözték föl világító és ejtőernyős rakétáikat. Ezek a rakéták sokáig égnek, messze bevilágítják a környéket. Szakaszparancsnokom a temető széléhez vezetett, megmutatta, honnan eregetik a rakétákat, merre van a cserjés, amelyik mögül előbújhatnak a németek. Nem félek a halottaktól, gyerekkorom óta nem riaszt a temető, de huszonkét éves voltam, először álltam őrségben, és ez alatt a két óra alatt megőszültem. Reggel fedeztem fel első ősz hajszálaimat, egy egész csíkot. Álltam és meredten néztem a cserjést, hajlongott, mozgott, úgy látszott, mintha jönnének a németek…
A férfi, természeténél fogva másként nézi a dolgokat. A barátnőm lánya, például, nemrég megsértődött a férjére: »Elfelejtette, hogy tíz évvel ezelőtt ezen a napon házasodtunk össze. Már nem szeret…« Valójában csupán nem tulajdonít neki jelentőséget: ez volt, ez elmúlt, ez már számára magától értetődő dolog. A férfi érzelmi átélési szintje eltér a nőétől. Amikor a nők háborúbeli magatartásáról beszélünk, ezt feltétlenül figyelembe kell venni, meg kell érteni női pszichológiánkat…
Mégis, szélsőséges helyzetekben, ez a gyengéd, érzelmes teremtés erősebbnek, kitartóbbnak bizonyult a férfinál. Harminc-negyven kilométeres utat teszünk meg… A lovak kidőlnek, a férfiak kidőlnek, de a nő vonul tovább és énekel. Fiatal lányok vonszolták, cipelték hátra a csatatérről a megtermett férfiakat, akik sebesülten még nehezebbek lettek. Nehéz ezt ma elhinni…”
…Nyina Vlagyimir óvna Koveljonova őrmester, egészségügyis egy lövészszázadnál, így emlékezik:
„Nem tartottak alkalmasnak frontszolgálatra: túlságosan fiatal voltam, alig töltöttem be a tizenhatot, még messze a tizenhéttől. De behívták tőlünk a felcsernőnket. Amikor megkapta a behívóját, nagyon sírt, kicsi gyerekét kellett volna otthon hagynia. Elmentem a katonai parancsnokságra: »Vigyenek engem helyette…«
A katonák mindig félretettek nekem valamit — ki egy kétszersültet, ki egy darabka cukrot. Sajnáltak. Nem tudtam, hogy »katyusánk« is van, letakarva állt mögöttünk. Egyszerre tüzelni kezdett. Körös-körül dübörgés, csatazaj, minden ég… Annyira megrémültem, úgy féltem a robbanásoktól, a tűztől, a lármától, hogy elterültem a pocsolyában, a tábori sapkámat is elvesztettem. A fiúk hahotáznak: »Mi van, Nyinocska? Mi van veled, kedves?«
Gyalogsági roham… Mire emlékszem leginkább? A ropogásra… Kezdődik a kézitusa: és egyszerre recsegést, ropogást hallok, emberi csontok roppannak, törnek. A harcosokkal együtt indulsz rohamra, csak egy kicsit hátrább, de nyugodtan mondhatod: az oldalukon. Látod magad előtt valamennyiüket…
Nem egészen egy évet töltöttem a harctéren; hazaérkeztem Tulába, és folyton csak kiabáltam. Éjjel anyám és a nővérem ülnek az ágyam mellett és zokognak…” Sajnálták és óvták őket, már amennyire sajnálni és óvni lehetett valakit abban a helyzetben. Ám a körülmények hatására olykor az érzelmek is oly mértékben megváltoztak, hogy a sajnálat helyébe a kíméletlenség lépett. Mint például abban az esetben, amelyikre Jekatyerina Mihajlovna Rabcsajeva egészségügyi közkatona emlékszik vissza:
„Az első sebesültemet vittem hátra, rogyadozott a lábam. Vonszolom és suttogok: »Csak meg ne haljon… Csak meg ne haljon…« Bekötözöm és sírok, valamit motyogok neki, sajnálom őt. A parancsnok megy él mellettünk. Rám kiabált, sőt haragjában olyasmit mondott, szóval, ahogy a férfiak ilyen esetekben beszélnek…
— Miért kiabált magával?
— Mert nem volt szabad sajnálkozni, siránkozni. Az ember elgyengül tőle, és ott a sok sebesült…”
Natalja Ivanovna Szergejeva ápolónő szintén erről beszél:
„Egyenesen a csatatérről hozták be hozzánk a sebesülteket. Magam voltam kétszáz sebesülttel egy csűrben. Már nem emlékszem, hogy hol történt… Melyik faluban… Annyi év eltelt… Emlékszem, négy napja nem aludtam, nem ültem le, mindegyik kiabált: »Nővér… nővérke… kedveském, segíts!…« Egyiktől a másikhoz futottam, s egyszerre megbotlottam, elestem, és ott helyben elszunnyadtam. Kiabálásra riadtam. A parancsnok, egy fiatal hadnagy, szintén sebesült, felemelkedett, ép oldalára támaszkodva kiabált: »Csend legyen! Parancsolom, hogy csend legyen!« Látta, hogy kimerültem, azok meg egyre csak szólongatnak, hogy »Nővér, … nővérke…« Felugrottam, futottam — magam se tudom, hova, hogyan. Es először, mióta a fronton vagyok, sírva fakadtam…”
(Folytatjuk)

MARKOS MIKLÓS forditása

Előzmények: Első rész, Második rész

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz.* Volt egy Szovjet Irodalom )