DRÁMA 3 FELVONÁSBAN

3. jelenet

(A ház szalonja. Szergej ül bent egyedül. Újságot olvas. Megjelenik Mása és Tánya, Tolsztoj lányai.)

Szergej: Á, hát itt vagytok? Merre bujkáltatok? A vacsora után nagyon eltüntetek.
Mása: Ki kellett kicsit szellőztetnem magamból azt a sok feszültséget Már egészen elfelejtettem, milyen kellemetlenek is ezek az együttes vacsorák.
Szergej: Én most inkább nagyon is békésnek éreztem a légkört. Apa kivételesen nyugodt volt.
Mása: Igen, és ez az, ami engem aggaszt. Jaj, Szerjozsenyka, ismered apát. Ez nem ő. Készül valamire. Nyilván azért is hívott minket össze a szalonban.
Szergej: Ez valószínű, de azért az túlzás, hogy már azért is aggódsz, ha nem ideges. Amúgy sem szabad magad izgatnod. Akkor mire való volt a két hét Jalta?
Tánya: Szergejnek igaza van, Mása. Túl érzékeny vagy. Szerintem sokat javult a helyzet, mialatt Jaltában voltunk.
Mása: Sajnos, én nem vagyok ilyen vak az árnyalatok iránt. Vagy jobban figyelek apára.
Tánya: Édes istenem, már megint a régi nóta. Képzeld, Szerjózsa, nap mint nap ezt hallgattam.
Szergej: De mit is?
Tánya (legyint): Á, nem érdekes. Tényleg nem az. Már beszélni is unok róla.
Mása: Csak mondd nyugodtan! Igen… tényleg sokat beszéltem apáról, mert… mert…vérzik érte a szívem. Miközben a napsütésben feküdtem az erkélyen, arra gondoltam, mit csinál ez a boldogtalan, csodálatos ember, aki az apám..
Tánya: És anya? Rá mért nem gondoltál?
Mása: Gondoltam rá is Sajnálom őt is, de nem értem. Ő a kényelmét védi, míg apa a lelkiismeretét.
Tánya: Megható ez a lelki nemesség. Csakhogy Mása, elég lenne egy napunkat Jaltán elmesélni apának, hogy teljesen elkeserítsd. Igen, ne nézz így! Mit is tettünk mi két hétig? Heverésztünk, hagytuk, hogy mindent a helyünkbe hozzanak, semmiségekről pletykáltunk ostoba, üres kisasszonyokkal, akik pofon vágták a cselédjüket, ha fésülés közben meghúzták véletlenül a hajukat. Na persze, közben buzgón sajnáltuk apát, anyát – aztán felöltöztünk, s eltöltöttünk egy tökéletesen hasztalan estét valakinek a szalonjában. Nem is értem, mért érzed úgy ezek után, hogy te érted apát?
Mása: Ott Jaltán valahogy elgyengültem… Az a sok henye ember, akiknek a ruhájából egy család több hónapig tisztességesen megélne…
Szergej: Csak lassan, Mása. Ha így nézed a dolgokat, egy pohár tejet sem ihatsz meg lelkiismeret-furdalás nélkül.
Mása: De igen. Csak neked kell megfejned a tehenet.
Szergej (feláll, rágyújt, s mosolyogva megsimogatja Mása haját): Kishúgom, te tényleg nagyon fiatal vagy…

(Mása bosszúsan hátat fordít neki.)

Tánya: Igen, Mása fiatal, és persze igaza van. De amikor olyan jó reggel aludni, míg valaki az asztalra teszi nekünk a tejet. Felkelni sötétben, kimenni a trágyaszagú istállóba… nos, szép ez, csak éppen soha nem fogjuk megtenni.
Mása: Te talán nem. De én meg fogom próbálni.
Tánya: Ám legyen… Sok szerencsét. Nem is mi vagyunk itt a fontosak. Vannak mások is, akik szenvednek ettől a helyzettől. Mi van például Levvel?
Szergej: Nem mondhatnám, hogy nagyon megférne apával. És tudod, ez egyszer nem tudom apát hibáztatni. Levet nem lehet lebeszélni az írásról, és amiket idáig olvastam tőle, szóval, talán jobb lenne, ha felhagyna vele. Végtelenül ingerli apa, aki semmibe veszi a tehetségét, amiért ő mindent odaadna. Nagyon érzékeny, úgyhogy legyetek vele kíméletesek.
Tánya: Nem tudom, mindig is az volt az érzésem, hogy nem lesz boldog ember. Már gyerekkorában is olyan örömtelen volt.
Mása: Csak a tépelődő hajlamot örökölte apától, a tartalmat nem…
Szergej: A mi kis szigorú Másánk… Húgocskám, légy egy kicsit megértőbb.
Tánya: Ez ama erények, közé tartozik, amiben Másenyka nem jeleskedik. Vagy ha igen, csupán egy emberrel kapcsolatban…
Szergej (aki az ablaknál áll): S ha jól sejtem, hogy kire célzol, akkor jelenthetem, hogy Másenyka mindjárt gyakorolhatja ritkán megcsillogtatott erényét… És Lev már megint késik… Nem értem, mért nem tud pontos lenni, mikor tudja, hogy ez mennyire ingerli apát…

(Belép Tolsztoj és Tolsztaja grónő. Tolsztoj kitárja a kezét, Mása és Tánya odamegy hozzá, és átölelik. Egy darabig így maradnak, aztán Tolsztoj kibontakozik az ölelésükből.)

Tolsztoj: Hadd nézzelek benneteket. Úgy látom, kikerekedett kicsit az arcod, Másenyka. Határozottan jobb színben vagy. Feltétlenül szeretném, ha beszámolnátok a két hetetekről, hiszen az asztalnál erről nem is volt módunk beszélni. De nem most, mert most el kell valamit intéznem, valamit, ami nekem nagyon fontos. Itt van mindenki?
Tánya (feszengve): Majdnem mindenki, apa…

(Tolsztoj körbenéz, aztán leül egy székbe:)

– Szóval Lev… Fiatalkoromban én is mindenhonnan elkéstem. Már nem emlékszem, azért-e, mert ezt olyan elegánsnak tartottam. De most már, hogy őszinte legyek, olcsó és otromba dolognak tartom csupán. ( Hirtelen dühbe gurul.) Mintha nem mondtam volna el külön is a fiatalúrnak! Ezek az úri tempói megrémítenek. Azt már meg sem említem, hogy akkor kel, amikor mások már kétszer elfáradtak a napi munkában…(Feláll, nyújtózik egyet.) Na de valójában épp ez az, amin szent elhatározásom nem rágódni többet.
Szergej: Ez jól hangzik apa.
Tolsztoj: Nem, Szerjózsa, cseppet sem, de mit tegyek?… Na, mesélj addig Másenyka, mit csináltatok Jaltában, azon kívül, hogy remélhetőleg teljesen meggyógyultál.
Mása: Ó, apa, ne aggódj. Jól vagyok. Mindenki nagyon figyelmes volt, és vigyázott rám. Tánya szinte nem is engedett megmoccanni.
Tolsztoj: Találkoztatok ismerősökkel?
Mása: Hát persze, másképp nem is lehetett. Szinte minden délután vizitbe mentünk.
Tolsztoj: Helyes, Mása. Az is kell biztosan. Ne meressz rám ilyen aggódó szemeket! Tudom, hogy Jasznaja Poljana nem a legérdekesebb egy fiatal lány számára.
Mása. Apa, dehogyis, épp hogy csak…
Lev (belép, szinte futva): Bocsánat. Úgy belemerültem a munkába.
Tolsztoj: Ez az egyetlen mentség, ami elfogadható. A munka. Ugyanakkor, édes fiam, muszáj megjegyeznem, hogy nem találok semmi eredetit abban, ha valaki folyton elkésik.
Szofja Andrejevna: Hogy jön ide az eredetiség?
Tolsztoj: Szofja, okosabb vagy te ennél. De hagyjuk. Nem akarok veszekedni, s általában azzal a szándékkal jöttem, hogy ezt kinyilvánítsam. Szeretném, ha leülnétek, és végighallgatnátok. Tudom, milyen sokszor voltatok kénytelenek ezt megtenni, s azt is, hogy ebben a legtöbbször nem sok örömötök telt. Ígérem, ez lesz az utolsó az én „szentbeszédeim” sorában.
Szofja Andrejevna: Megijesztesz, Ljova.
Tolsztoj (szinte vidáman): Ijedelemre semmi ok, asszonyom. Szerintem a Jóistenen kívül mindenki elégedett lesz – valamennyire még én is. Szóval… tudjátok, mi a véleményem arról, ahogyan éltek. Sokszor és sokféleképpen próbáltam elmagyarázni, hogy milyen szerencsétlenné teszitek magatokat azzal a henye, pazarló élettel, amitől nem tudtok szabadulni. Annyiszor nekirugaszkodtam, de mindannyiszor azt láttam az arcotokon, hogy nem értitek meg: a munkátlan élet szégyen, miközben embertársaitok belerokkannak a munkába. Ne nézz az égre, Lev, mert oda is – csak sokkal szebben és igazabbul – ez van írva, még ha te nem is tudod kiolvasni. Ó, hányszor terveztem el, amint együtt élünk és dolgozunk a másokért való szolgálat szép, csendes ritmusában! De ti nem akartok másokat szolgálni.
Mása: Apa, mért mondod ezt? Én… én értelek, és majd megpróbálunk úgy élni…
Szergej: Másenyka, beszélj a magad nevében!
Tolsztoj: Szergej, ezt mindig szerettem benned. Messze vagy, de őszinte vagy. Tudod, Nyikolájra emlékeztetsz.
Szofja Andrejevna: Kire? Csak nem a bátyádra gondolsz?
Tolsztoj: De rá. Mért csodálkozol ezen?
Szofja Andrejevna: Tudod, az én emlékeimben egy megkeseredett és alkoholista Nyikoláj él. Ez lenne Szergej?
Tolsztoj: Te nem ismerted azelőtt. Igen, a Kaukázus tönkretette. Én is épp hogy el nem vesztem ott. Tudjátok, a Kaukázus valami döbbenetesen gyönyörű és vad világ. Ilyen intenzív szépségben könnyen összeroppan az ember. Emlékszem azokra a céltalan estékre: a tiszti garnizon, vodka, dohányfüst, részeg fecsegés, aztán kilépsz a mélykék levegőbe, nézed a csendes, nyugodt hegyeket, állsz ebben a hűvös és örökkévaló makulátlanságban a magad vodkaszagával, nyelveden a dohányíz, amitől hirtelen hányingered lesz, s annyira, de annyira gyűlölöd magadat… Igen, én időben otthagytam… Nyikoláj maradt, és végképp meggyűlölte magát. Ezért aztán idő előtt elpusztította. De azelőtt, fiatal fiúként, ilyen volt, mint most Szergej. Ha nem-et kellett mondani, ő tudta mondani. Nem tett elé egy „most”-ot, és nem bánta senki, mert az őszintesége sosem volt elszánt. … De nem erről akartam beszélni. Hol is tartottam?
Szofja Andrejevna: A pazarló életünknél. De mondhatom, Ljova, kicsi csalódott vagyok. Az előkészültekből arra következtettem, hogy most valami újjal fogsz előállni.
Tolszoj: Jön az is, Szofja, csak várd ki a végét. Üljetek le.
Szofja. Andrejevna: Olyan hivatalos vagy, mintha valami irodalmi társaságban lennél.
Tolsztoj: Miket beszélsz, Szofja. Életemben nem jártam irodalmi társaságba. Ha hasonlatot használsz – amit amúgy nem tanácsolok – legalább pontos legyen. Mért nem azt mondod: hivatalos vagy, mint egy hagyatéki tárgyaláson?…Azt bizton állíthatom, hogy ez sokkal pontosabb hasonlat lenne.
Szofja Andrejevna (nyugtalanul): Mire készülsz?
Tolsztoj: Csak arra, amit már régen meg kellett volna tennem: rátok hagyom a vagyonomat.
(Csönd, feszengés. Végül Tánya szólal meg bátortalanul.) – Apa, de hiszen még élsz.
Tolsztoj: Tévedsz, kedvesem Majd csak ezután fogok. Előbb meg kell szabadulnom a bűnömtől, amitől nem akartok önként eloldani.

(Hosszú csönd, a gyerekek köhögéséinek, mocorognak, Szofja Andrejevna megkövültén ül a székén.) 

Tolsztoj (körbenéz, Lev köhint, majd Mása is. Tolsztoj végül a felesége felé fordul): Nos, te nem mondasz semmit, Szofja?

(Szofja Andrejevna nem felel.)

Tolsztoj: Na, elmondom még egyszer. Tehát, hogy mindenki értse…
Szofja Andrejevna (hirtelen feláll, arca rendkívül felindult): Értem én, Lev, nem kell, hogy elmagyarázd. Jól kigondoltad, hogy porig alázz. A nagylelkű apa és férj, aki szánakozva odadobja a pénzét a koncra éhes rokonainak, ha már nem bírnak azzal az alávaló természetükkel. „Egyétek a kenyeremet, aminek én meguntam az izét.” Enyém a szabadság – anyátoké meg a szégyen, hogy ő nem képes erre. Osztozkodjatok kedveseim, égjen a fületek közben, anyátok majd ezt is elviseli.
Tolsztoj: Miről beszélsz, Szonya? Mit kell neked elviselni?
Szofja Andrejevna: Hogy egészen konkrét legyek: téged. A te alávaló jóságodat. Ezt az emberbaráti hókuszpókuszt, amellyel bele akarsz kergetni a lelkiismeret- furdalásba. Ezt a te álságos mélységedet, amelyből már egyáltalán nem látsz ki. De nem tagadod meg magad, Lev. Hiába, tehetségesnek születtél. Az vagy mindenben. Igazán remekül kitaláltad. Most aztán színt vall majd mindenki, igaz? Akármit is teszek, könnyűnek találtatok. Te meg a kis parasztingedben átnyargalsz rajtam. A legtöbb, amit várhatok, hogy szánakozó sóhajjal lenézel rám, mielőtt megtaposol…
Tolsztoj: Szofja, azonnal hagyd abba!
Szofja Andrejevna: Soha! Érted, Lev, soha! Nem fogom szégyellni magam azért, mert ehetek és ihatok eleget! Nem fogom megengedni, hogy a gyerekeim állandóan lehajtott fejjel járjanak, mert az apjuk megveti őket. És ha arra számítottál, Lev, hogy majd a gyerekeid a karodba omolva tiltakoznak, s lelki közösségben egyesülnek veled eme csodálatos felajánlásod nagyszerűségétől megszégyenülten és meghatva, akkor jól nyisd ki azt a vaksi szemedet…
Szergej: Anya, csillapodj!
Szofja Andrejevna (szinte már rosszul van): Te engem ne utasíts rendre! Így se kapok már levegőt apádtól ebben a házban!…De hogy ezt megtette velem… ezt… ezt nem nyelem le szó nélkül. Szóval nézzen körül, tisztelt gróf úr! A gyermekei mintha nem tiltakoznának elég gyorsan a kedves papa könnyfacsaró ajánlata hallatán. Pedig mi mást is akarhatna?
Tolsztoj (fokozatosan őt is elönti az indulat): Szofja, mért kényszerítesz ilyen méltatlan jelenetre? Nem vártam semmit, nem akarok semmi, mindössze azt akartam, hogy tudjátok: titeket illet a vagyonom, s ha egyáltalán érdemes kérnem tőled valamit, az az, hogy hagyjál kedvemre szegénynek lenni!
Szofja Andrejevna: Te ostoba! Hát azt hiszed, lehetsz te valaha is szegény? Nem! Te szegényen is gazdag leszel! Fogsz te valaha hadakozni a bensődet mérgező fojtó irigységgel, ha egy gazdag emberre gondolsz? Fogsz te felébredni azzal a gyomorrángató kérdéssel, hogy nekik miért és neked miért nem? Vagy fogadod el égő arccal egy utálatos pénzeszsák mosolygó segítségét, akit legszívesebben leütnél? Fogsz te a plafont bámulva feküdni az ágyon, s azt tervezgetni, mit tennél, ha mégis sikerülne valami?…Ébredj, ébredj! Ez a szegénység. A kívül maradás bánata, nem csak szerény, csöndes vacsora és primer érzelmek. De te bent voltál, érted?!…Hogyan is érthetnéd meg azokat, akik a kerítés mögül sóvárogva lesnek be! Hogy is hiheted, hogy közéjük vegyülhetsz! Te szegény, szinte sajnállak, hogy okos ember létedre ilyen ostoba vagy.
Tolsztoj: Szofja, elég volt abból, hogy a gyerekeim előtt sértegetsz. Kérlek, vonulj egy percre félre velem.

(Az asszony némileg lecsillapodik, s a színpad szélére jönnek. A gyerekek tanácstalanul ülnek a széken, csak Lev lóbálja meglehetősen oda nem illően a fejét, s Szergej áll fel, hogy rágyújtson.)

Tolsztoj (a hangja remeg, láthatóan fékezi magát): Szofja, amit az imént műveltél, megbocsáthatatlan volt.
Szofja Andrejevna: Eszembe sincs a bocsánatodat kérni.
Tolsztoj: Nem is kell – anélkül is megkapod. Meglehet, elhasználódott a te idegrendszered is. De egyet jegyezz meg: amit az előbb mondtam, szent elhatározásom. Már minden előkészületet megtettem hozzá. A papírmunkát elvégezték, azok, akiknek ez a tiszte. Az aláírásotokra várnak. És Nem, érted: NEM gondoltam azt, hogy bármelyikőtök is úgy fog dönteni, hogy nem ír alá semmit. Fütyülök rá, elhiszed -e. De még valamit tudnod kell: ami a további írásaimat illeti, annak szerzői jogát az orosz államra ruházom.
Szofja Andrejevna: Mit mondasz? Ez… Lehetetlen!
Tolsztoj: Milyen nevetséges is ez, Szonya. Az előbb attól fordultál ki magadból, hogy álszent módon nagylelkűsködöm a családommal, most meg az a bajod, hogy nem teszem.

(Az asszony döbbenten áll, talán még bénultabb, mint az előző kijelentés után. Aztán sokkal bizonytalanabb hangon szólal meg:)

– Ljova, hogy értsük ezt? Csak nem adsz mindent az orosz államnak?
Tolsztoj: Csak jobb híján, Szofja, jobb híján. Merthogy a jóisten címét nem ismerem. Nyilván oda kéne postázni minden egyes kopejkát, hiszen onnan kaptam a tehetséget is, amiért megfizetnek. De talán ez is tetszeni fog neki.
Szofja Andrejevna: Hogy nekem tetszik-e, az láthatóan nem szempont.
Tosztoj: Tévedsz, Szonya. Szeretném, ha tetszene. Könnyebb lenne.
Szofja Andrejevna: És ha nem?
Tolsztoj: Akkor csak az történik, amire inkább számítottam.
Szofja Andrejevna: Neked aztán mindenre van válaszod, igaz? Hát igen, még a családi vitákban is előnyben van egy író, aki jól forgatja a szavakat. Én csak a fakanalat forgatom, mit szólok hát bele? Csak hát miből lesz az a leves, ha te elajándékozol mindent az államnak?
Tolsztoj: Úgy látom, Szofja, nem hallasz jól. Nekem viszonylag jelentős vagyonom van, amit azokkal a könyvekkel is gyűjtöttem, amelyek ifjabb koromban íródtak. Jól jövedelmeznek még azok mindig. Nem szívesen, de azt meghagyom nektek. Bizonyos értelemben az újjászületésem előtt alkottam őket, nem igazán a lelki gyermekeim, inkább hozzátok tartoznak.
Szofja Andrejevna: Igen, hozzánk… meg több millió emberhez, akiknek boldog perceket szereztél velük… De meg kell jegyeznem, hogy ha ilyen rendkívül adakozó kedvedben vagy, eszedbe juthattak volna a gyerekeid. A jóisten talán azt is jó néven vette volna.
Tolsztoj: Szofja, már mondtam: csak az ezután születendő műveim szerzői jogáról van szó. Minden más a tiétek. Habár ezt meglehetősen sértőnek érezted még az előbb. Egyébként meg a gyermekeim jó része abban a korban van, amikor már nem az apjuknak kellene eltartani őket.

Szofja Andrejevna: Ezt te mondod, aki még az egyetemet se voltál hajlandó elvégezni? Olvastam a naplódat, és nem hiszem, hogy joggal vethet bármit is a gyerekei szemére az, aki majdnem elkártyázta az anyai örökségét….
Tolsztoj: Hallgass, mert nem tudom, hogy… Tudod, Szofja, amikor a naplómat megmutattam neked, úgy hittem, itt van egy csodálatos, értékes fiatal lány, akinek tisztán kell látni engem ahhoz, hogy igaz legyen a kapcsolatunk. Én úgy nyújtottam át neked fiatalkori bűneimet, mint tükröt, amelyben megláthatod azt is belőlem, amit nem ismerhettél. Vallomás volt ez – nehéz, terhes és arról szólt, mennyire becsüllek és szeretlek. Hogy akár magam ellen is megvédlek, ha nem tudsz megbirkózni a múltammal. Undorító dolog volt ilyen aljas módon kijátszani most ellenem. Nekem szép emléke volt sajnos tökéletesen tovatűnt közös múltunknak.
Szofja Andrejevna: Jellemző rád ez a gondolkodás. Nemes lelkű leszek, még ha a másik bele is pusztul. Tudod, mit értél csak el azzal a naplóval? Hogy féltem, mert rád néztem, s láttam azt a lumpoló részeget, aki cigánylányokat fektet le, aztán Tbilisziben kezelteti a vérbaját!
Tolsztoj: Itt hagyd most abba, mert nem állok jót magamért. Milyen közönséges is tudsz te lenni! És ne hidd, hogy megcsalsz. Tudom, miért vagy ilyen izgatott. A pénz, kedvesem, az izgat – a többi mind csak hazugság. Akkor legyen bátorságod örülni neki!
Szofja Andrejevna: Igen is izgat a pénz. Legalább is az, hogy a könyvkiadóid fölözik le a hasznát a munkádnak.
Tolsztoj: Szeretnélek felvilágosítani arról, hogy az én munkám hasznát – ha van ilyen – csakis az olvasóim fölözik le. A többi nem érdekel és undorít.
Szofja Andrejevna: Akkor – ha mindegy – add nekünk inkább! (Hirtelen elhallgat, rájön, hogy valami árulkodó csúszott ki a száján.)
Tolsztoj (keserűen elmosolyodik:): Hát ezt magyaráztam az előbb, Szofja. Csak őszintén. Ez már egyenes beszéd. És most – hogy szépen sikerült kikerekítetted a lényeget, menj vissza a gyerekekhez, s beszélj velük. Én megyek, végtelenül kimerített ez a beszélgetés.
Szofja Andrejevna: Szóval győztél megint, ugye?… S ahogy az lenni szokott, elvonulsz. Hadd őrüljek meg itt magamban.
Tolsztoj: Más dolgod van most – beszélj a gyerekekkel. Holnap reggel jön az ügyvéd, addigra szedd össze magad. Én is megpróbálom, s nem tudom, sikerül-e.

(Majdnem kivánszorog a szobából.)

Szofja Andrejevna: Csak azt ne hidd, hogy…(Csapódik az ajtó. Az asszony kétségbeesetten áll, aztán megrázkódik, s visszafordul a színpad belseje felé, majd elindul a gyerekek irányába.)

(Folytatjuk)

Előzmények: A szerző bemutatása (interjú) * Fényes tisztás (1. rész)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ