Olvasónapló 1848 csillagairól

Mit tudunk – „ma már”?
Szedegessük csak össze, apránként, az idővel felduzzadt Görgey-irodalomból.

A tábornok dédunokája, Görgey Gábor író (a keresztségben amúgy maga is Artúr, ám íróvá válásakor, a Gábor nevet felvéve, így érvelt: „Keresztnevemet a nyilvánosság előtt a nagy előd iránt érzett tisztelet, a történelmi foglalt névnek szóló tapintat parancsára változtattam meg.”) egy jegyzetében elmondja, hogy a személyének címzett „áruló” szitokszó végigkísérte ifjú éveit, „amikor még nem tudtam, csupán ösztönösen éreztem (én is reflexszerűen), hogy itt valami nincs rendjén e váddal… Mindenek előtt az érdekelt: miért volt nekünk, magyaroknak, annyi árulónk? És rá kellett döbbennem, hogy a mi nemzetárulóink nem kis része valójában kinevezett áruló”. (A hazaárulásról. Magyar Nemzet, 1994. március 5.)
A történészek zöme jó ideje már részleteiben is tisztázta a kérdést, miszerint Görgey Artúrral kapcsolatban sajnálatos történelmi félreértés (félremagyarázás?) történt, de a köztudatban az „átok” tovább munkál, s még vannak, akik ma is hiszik az olyan koholt meséket, amik jó ideje szanaszét terjedtek az országban a szabadságharcról és annak hőseiről.
Ilyen az alábbi „történet” is, bár elsősorban a szintén legendákkal éltetett Petőfi Sándorról szól, de Görgeyhez is jócskán köze van, s gyermetegségén túl a reá szórt rágalmak mélységét jellemzi: „Nem halt meg Petőfi a csatában. Kijött a csatából. Csabára ment, ott hallotta, hogy Görgei lepaktázott az ellenséggel. Gyorsan kocsira ült Petőfi, hogy elmenjen Világosra, agyon akarta ütni Görgeit. Mentek kocsival, eltört a kocsi alatta. Kovácsot hívtak, megcsinálták, mentek tovább. Megint eltört alatta a kocsi, megint megcsinálták, harmadszor is eltört a kocsi. Szidta Petőfi a kovácsokat, hogy miattuk nem tud elmenni Világosra, de csak eljutott. Mikor odaért, hallotta hogy Görgei már eladta a magyar sereget és a tizenhárom tábornokot. Petőfi mikor meghallotta, vett egy kocsi diót, éppen dióverés ideje volt, megfúrta a diókat, minden dióba tett egy cédulát. Vers volt a cédulákon, le volt írva minden, hogy árulta el Görgei Magyarországot és a tizenhárom tábornokot. Akkor elment bujdosni az országba Petőfi, felöltözött svábnak, mint aki diót árul, járt a szekérrel, árulta a diót. Az emberek megvették a diót, eltették, és amikor jött karácsonykor diót törtek, akkor tudta meg az egész ország, kicsoda Görgei, milyen nagy áruló. Gondolkoztak az emberek, hogy jött a cédula a dióba, eszükbe jutott a sváb, aki árulta, tudták már, hogy Petőfi volt. De Petőfi sehun se volt már, többet se látták.” (Ifjúsági Magazin, 1985; a Dienes András Petőfi-kutató által gyűjtött népi legendákból. Adatközlő: Virág János, Csigapuszta)
Móricz, lemondván ugyan tervezett Görgey-művéről, még hosszasan érdeklődött az agg tábornok sorsa iránt. Móricz Virág emlékszik rá, hogy a Visegrádon megtelepedett Görgey család számos alkalommal megfordult Gyulai Pálék leányfalusi birtokán, s jellemző epizódot is rögzít: Móriczot „érdekelte a leányfalusi parasztok minden Görgeyre vonatkozó szava. A kocsis, aki elmesélte, hogy Visegrádon járt fáért. Ahogy elhajt a Görgey kertje előtt, látja odabe az árulót. Bekiált neki: dögölj meg, kutya, eladtad a hazát! – Görgey beszaladt a házba puskáért, de mire előhozta, ő már messze járt… Apám azt is tudta, hogy nem puskáért szaladt be Görgey, hanem azért, mert megijedt. Elmondta azt neki egy ember, aki soká kerti napszámos volt Görgeynél, hogy bújt az emberek elől, s milyen nehéz volt a kertjébe embernek bejutni.” (Apám regénye, Szépirodalmi könyvkiadó, 1979).
Ilyen és ehhez hasonló konfliktusokban nem szűkölködött a volt tábornok 1849 utáni élete. Igaz, Világos után több mint egy évtizedet töltött klagenfurti kényszerlakhelyen, de a Vörösmarty-féle átok megannyi jele ott is utolérte. Sokáig nem kaphatott képesítésének megfelelő hivatalt, s később is csak polgári munkát vállalhatott különböző ipari létesítményeknél – így került a Lánchídhoz, majd később kétkezi munkásként a Torda melletti vasúthoz s a segesvári alagút építéséhez, mialatt szembe kellett néznie környezete személyének szóló gyűlöletével is. Katona Tamás történész, aki előszót írt Görgey Artúr 48-as memoárjához, felemlíti: egyszer az egyik állomáson fáradtan lefeküdt egy padra szundítani, mire a helyiek nekibuzdulva mindjárt agyon akarták verni, de annyira nyugodtan aludt, hogy elszégyellték magukat a hirtelen felbátorodott hazafiak. Hasonló atrocitás érte Pozsony környékén, ahol szintén vasút- és alagútépítéssel kereste a megélhetését az utászként is képzett volt katonatiszt: egy felheccelt munkás ásójával sújtott felé, megbüntetni szándékozva az „árulót”, ám Görgey kivédte a csapást és csak ennyit jegyzett meg: „Megbocsájtok, mert nem tudja, mit csinál.”
De ezek amolyan „egyszerű” népi reakciók, indulatok megnyilvánulásai voltak.
Az első súlyos „követ”– egy, a vidini száműzetésből küldött levele formájában –, az egykori harcostárs, Kossuth Lajos dobta feléje. (Hogy miért, ma már, másfél évszázaddal a történtek után senki se tudja pontosan megmagyarázni…) A további „kőhajítások” pedig ennek a következményei.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

Forrás: maszol.ro / Kisebbségben

Előzmények: 1. rész /