A hazai forrásmunkák szerzésén, megvásárlásán túl, azon voltam, hogy az anyaországból is szerezzek be szakkönyveket. Előbb néhány egyetemi jegyzet jelentette a folyamat kezdetét, aztán, utazásaim során már magam választottam, vásároltam meg azokat. Elsőként, 1963 telén, a Benedek Marcell szerkesztette Magyar Irodalmi Lexikon három kötetét, amelyet valóságos kincsként hoztam haza. A következő nagy „falat” a spenót néven elhíresült,1966-ban megjelent hat kötetes A Magyar Irodalom Története, 1968-ban. Kicsit előresietve az időben, itt említem a későbbi szerzeményként, a határ szellemőrségét kijátszva meghozott, A Magyar Irodalom Története 1945–1975 (1986) négy kötetét, a három kötetes Új Magyar Irodalmi Lexikont (1994). Velük egy sorban kell említenem Szerb Antal: Magyar Irodalom Történet című munkájának 11. kiadású példányát, amelyhez az Országos Széchenyi Könyvtár adományaként jutottam, különös örömmel, hisz tudtam, hogy az erdélyi ösztönzésre született. Mindenik haszonnal forgatható alapmunka volt, kiindulópont a tájékozódásban, az újabb elmélyülésben.
Az elkövetkező esztendők hozadéka volt – sajnos, kihagyásokkal – a Móra Könyvkiadó által megjelentetett Így élt… sorozat, az Akadémiai Kiadó által megjelentetett Kortársaink…, a Gondolat Kiadó Nagy Magyar Írók…, a Szépirodalmi Könyvkiadó Arcok és vallomások nagy szériát megélt könyvei. Megannyi út, megannyi szélesre tár kapu a megismerés folyamatában. Megannyi győzelem azok fölött, akik e köteteket elzárni kívánkoztak előlünk.
Az előbbiek méltó folytatójának bizonyult a Nap Kiadó által, Domokos Mátyás szerkesztésében útra bocsátott In memoriam és Emlékezet sorozata. Szolgálatát, szándékát folytatja – más–más formában – a kiadó Egy vers és Költők a Költőről című sorozata.
Figyelmet érdemlő vállalkozásba kezdett a budapesti Magyar Napló folyóirat: időszakos kiadványként, rendkívül igényes, míves nyomdai kivitelezésben bocsátotta útjára 2013-ban az Irodalmi Magazin című mellékletét, rendkívül hasznos segédeszközt adva az irodalomtanárok kezébe. A sorozat céljáról a Beköszöntő sorokból nyerhetünk hasznos információt: a Magyar Napló negyedévenként megjelenő Irodalmi Magazinja „nem tanítani akar, mégis hasznos mulatság lesz, útba igazítani sem kíván, csupán felkínál egy utat, nem tolakodik a történeteivel, csak jólnevelten felajánlja a társaságát az utazás óráira. Hogy ez fényűzés? Persze, de kevesebbért elindulni sem lett volna érdemes. »Walter, hallod-e a magyarok énekét, miképpen zeng?« – hangzottak Szent Gellért püspök szavai a legenda szerint. Az archaikus népköltészettől Weöres Sándor Rongyszőnyegéig és a kortárs irodalomig mindez él és alakul a közös emlékezetben, önkéntelen szavainkban, borús és derűs kedvünk rejtekútjain.” Kivel is kezdhették volna, mint Illyés Gyulával, születése 110. évfordulója apropóján. Őt követte a Márai Sándor, Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Zrínyi Miklós, Nagy László életét és életművét bemutató kötet, s közbevetőleg, egy–egy antológia – Írók és alkotók a Nagy Háborúról, annak kitörése 100. évfordulója alkalmából, illetve a Balatonhoz kötődő irodalmi emlékeket elősorakoztató alkotások csokrával.
A sorozat köteteit odaillesztem virtuális katedrám hátországát jelentő polcaim eszköztárába, ahova vissza-visszanyúlok, hogy – írásaim megalapozandó – ismereteim frissítsem, hogy egy-egy irodalmi jelenséget szélesebb körűen megismerhessek, értelmezhessek. Ugyanakkor, akaratlanul is elindítottak bennem egy gondolatsort azokból az időkből, amikor a kolozsvári egyetem reményteli és lelkes tanárjelöltjeként magam is színes tanórákról álmodtam, amikor kezdő tanárként – jobb napokon – óráimat vonzóbbá, szemléletesebbé szerettem tenni. Felébresztette továbbá bennem a lelkiismeret-furdalást az elhagyott katedráért, amelyhez oly hamar hűtlen lettem, amelyre csak ritka alkalmanként, beugró helyettesítőként léphettem.
Újságíróként is makacs következetességgel vásároltam az irodalmi műveket, vásároltam az irodalomtörténeti munkákat. A tudatalattiban – bár tudva tudtam, hogy az eltávolodás, a cserbenhagyás végleges – ott rejlett a tanári álom, egyfajta virtuális katedra, amelynek szellemi építőanyagát folyton gyarapítani kell, lépést tartani az idővel, mely mind messzebb és messzebb sodort az apám álmodta hivatástól.
Hetvenhat év magasából fölvetődik a kérdés: Érdemes volt-e? Érdemes volt-e rögeszmésen ragaszkodni ahhoz, ami mára egy szobát megtöltő könyvek összegyűjtéséhez vezetett? Bennem is fölmerül a Vörösmarty Mihály által megfogalmazott kérdés: „Országok rongya! Könyvtár a neved, / De hát hol a könyv, mely célhoz vezet? / Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” A lelkem mélyét felkavaró gondolat nemcsak a Gutemberg-galaxist veszélyeztető, a világhálón létrejött kulturális fordulat miatt vetődik fel bennem, nemcsak a betűvetés megtanítását mellőző nevelési vadhajtások, hanem a jövőnket radikálisan fenyegető, a nemzeti létet és műveltséget elsöpörni kívánó hegemonisztikus/globalizáló törekvések, az Európától idegen kultúrák elsöprő áradata mondatja velem…
Az ember, az én koromban, önkéntelenül is számadást készít. Mi kerül a mérleg serpenyőjének jobb s bal tányérjára? Minden pesszimizmus ellenére, könyveimet tekintem ama kincsek egyikének – családom mellett és után a legnagyobbnak –, amelyet az jelent számomra. Hasztalan volt? Haszontalan volt? A cserbenhagyott pedagógiai álom makacsul visszatérő reminiszcenciája? Nehéz megválaszolni a kérdést.
Ha valakit meg akarunk ismerni, lelke mélyére kívánunk bepillantani – mélyen a szemébe nézünk. Ugyanez mondható el akkor is, ha tekintetünk végigpásztázza a polcokat: a könyvek alapján következtethetünk a gyűjtő személyiségének arculatára is. Bennük és általuk arcunk földi mása rajzolódik ki. Sok szép és gazdag személyi könyvtár sorsa kérdőjeleződött meg a gyűjtő halála után. Ez engem is foglalkoztat. Könnyű azt mondani: utánam az özönvíz… És mégsem mondom, hisz könyveim alakították, csiszolták gondolkodásomat, szándékaimat, nevelték/növesztették azt a gondolatcsírát, amely tudatosította bennem azt az érzést, hogy az Írás nemcsak kenyérforrás, hanem a szó nemes értelmében vett Szolgálat. A könyvek segítettek hozzá, hogy jobban megismerhessem és értelmezzem az engem körülvevő világot, azok segítettek abban, hogy felismerjem: mi a szép, a jó, az igaz és a szent az életben, hogy írásaimban felmutathassam, olvasóimat is elindíthassam ezen a csodálatos szellemi ösvényen. Vigasztalhat a tudat, hogy a gyűjtőszenvedély mégsem volt hasztalan: beépült abba sok száz írásba, amely tollamból fakadt, jeleként annak a reménynek, hogy talán mégsem éltem hiába.

Előzmény: 1. rész