Kedves Komán János!

Kérésed (Levél a Káfé főnix szerzőihez) csakis egyféle választ feltételez: őszintét. Másfelől – leveled válaszra kötelez. Hiszen magánügyed lényegében alkotói közügy – szegről-végről mindannyian kaptunk már szerkesztőktől, szerkesztőségektől hasonló levelet, amelyek mélyen érintettek bennünket (amíg aztán immúnissá váltunk irántuk…)
Nem volna jó elkalandozni, maradjunk hát szigorúan a tárgynál. Azt kérded, mi a véleményünk a versekről. Amelyek 1977-ben íródtak. Én, aki ismerem költészeted legjavát, azt mondhatom, hogy nem rosszabbak annak átlagánál – de nem is jobbak. Nyilvánvaló, fiatalkori tépelődések. De érdekes, Te ma is ugyanígy hányod-veted meg magadban kételyeidet, talán csak a soraidból sugárzó válaszféle biztosabb, bölcsebb. Hogyan is lehetne másként? Én szeretem ezeket a verseket, mert valós költői helyzetekből fakadnak, valós problémákat érintenek és nem kerülik meg a lényeget. Nem „színjátszó” versek, hanem őszinte próbálkozások.
És itt rá is térhetünk a szerkesztői levélre. Amit személy szerint – bár SzJ költői tehetségét, írói teljesítményét messze nagyra becsülöm, tisztelem – gyávának és etikátlannak tartottam mindig. Akkor is, amikor hasonlóakat irt nekem címezve is…
Nem az elutasítás tényére magára gondolok. Azt minden tollforgató tudja, hogy ha beküld valahová egy kéziratot, arra kétféle válasz jöhet: igen vagy nem. Ez benne van a pakliban. (Igaz, létezik manapság még egy „válaszfajta”: a hallgatás. Amikor szerkesztő úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. És az a jobbik eset, ha az elmaradt válasz helyett – közli a beküldött irományt…).
Ami gyávaság a dologban, az a kollektív ítéletre való hivatkozás. A szerkesztőség álláspontjának a hangoztatása. Bajori kajánsággal megpróbálom elképzelni az Igaz szó szerkesztőségét, amint felelőskomolysággal Komán János beküldött versei fölött vitázik, majd egyetért. És odateszi SzJ-t, hogy írja meg a közösség álláspontját. Amit ő, a szerkesztő ugyan mélységesen sajnál, de hát nincs mit tennie, bár szívesebben gratulálnak, de nem teheti stb.
Blabla…
Persze, hogy kényelmetlen azt mondani egy szerzőnek, hogy köszönjük, nem tartunk igényt ezekre és ezekre a verseire. Pont. A szerkesztőt azért fizetik, hogy válogasson. Amíg egy lap könnyedén megtelik, addig nincs is gond – csak az elutasító levelek megfogalmazásával. Ám vannak helyzetek, s voltak egészen biztosan az Igaz szó idejében is, amikor pangás mutatkozott az írói termésben, a szerkesztők jó néven vettek bármilyen, minimális közölhetőségi szintet megütő kéziratot is, csak kiteljen az oldalszám, egyensúlyban maradjon a tematika. (Legtöbbször azért „szerencséjük” volt: az akut papírhiány kényszerűen összébb húzta a lapok nadrágszíját.)
Közel négy évtized telt el azóta. Tengernyi idő. Megváltoztak a lapkiadói technikák, gyakorlat és szokások. Megritkultak a szerkesztői levelek, véleménymondások. Sok lett és sokféle a kicsi Parnasszus és egyre ritkulóbb az alkotók körül a levegő (tisztelet a kivételnek). Ebben a nagy változásban üdvözlöm János gesztusát, amivel emlékezésre és gondolkodásra provokál bennünket – hogy ne higgyük: az irodalom olyan könnyű dolog, mint ahogy messziről látszik…

Barátsággal: Cseke Gábor

Csikszereda, 2016. május 21.

1. Komán János:
   2016. május 21. 18:21

   Kedves Gábor, a válaszod elolvastam,kinyomtattam,egyetértek vele, mert hiteles.Köszönöm