Dr. Kovács Ibolya: Úgy éreztem, kicserélték a várost – II.
/56 éves, nyugdíjas; 1956-ban 23 éves, bírósági gyakornok/

Talán négy-öt hét telt el azután, hogy a szovjetek levertek mindent, amikor a bírósági gépezet is megindult. Előbb bevezették a statáriumot, majd a gyorsított eljárást. A statáriumnál nincs lehetőség jogorvoslatra, és a halálos ítéleteket 24 óra alatt végrehajtják. Egyes helyeken vérbíróságnak hívják a statáriális bíróságot. Tisztes, jogot végzett ember mindenképp borzad az ilyesmitől. Még a perrendtartás alapszabályait is felrúgták.
Nem számított, hogy az elsőfokú ítélet mondjuk csak hat év volt, és kizárólag a vádlott fellebbezett, az ügyész sem kért súlyosbítást, attól még a Legfelsőbb Bíróság nyugodtan halálra ítélhetett valakit. Még a maguk által megállapított szabályokat se tartották be, még halálbüntetés esetén sem… Megszűntek a megyehatárok, keresztbe-kasul szállították a vádlottakat, függetlenül a letartóztatásuk, a lakóhelyük vagy a bűncselekmények elkövetésének helyétől. Abban a megyében például, ahol én voltam, egy Győrből érkezett katonai bíróság osztotta az ítéleteket.
Az úgynevezett 00-ás, speciálisan politikai ügyekre szakosodott ügyész is máshonnan jött. Nem bíztak meg a helyi bírákban, jogászokban, túl enyhének találták az ítéleteket.
A vádiratok nagy részét alig lehetett összetákolni. Elég volt valakit följelenteni, hogy azokban a napokban puskával a kezében látták. Ez akár a népköztársaság megdöntésére irányuló összeesküvésnek számíthatott, amiért már halálbüntetést is ki lehetett szabni. Attól függött, hogy ki az ügyész és kik ülnek a bíróságban.
Éveket osztottak ki csak azért, mert valakiről valaki azt állította, hogy jelszavakat kiabált, vagy csupán hangosan elégedetlenkedett.
Vidéken, különösen az első hetekben, még volt az emberek között valamiféle kimondatlan szolidaritás. Mindenki érezte, hogy ez, bármi történt is, túlzás. Például amikor a Bakonyból, hozzánk a megyei börtönbe szállítottak tíz tizenhat-tizenhét éves kamaszt! Fegyverrrel a kezükben fogták el őket, de amúgy semmit se tudtak rájuk bizonyítani. A börtönőrök, félve attól, hogy 24 órán belül a statáriális eljárás keretében felkötik a fiúkat, megszegve a szabályzatot, néhány órára közös cellába zárták őket. Sikerült is megegyezniük valamiféle mesében, ami alapján mindent egy 15 éves fiúra fogtak, aki örömmel vállalta a dolgot. Annyira összekeverték a szálakat, hogy a bíróság 24 óra alatt semmit sem tudott a nyakukba varrni. Megúszták két-három évvel. Az már más kérdés, hogy a börtönőröket egytől egyig leváltották. Még a testületből is elbocsátották őket, segédmunkás lett valamennyi…
Amikor nyilvánvaló lett, hogy semmiképpen sem szabad a Legfelsőbb Bíróság elé kerülnie egy-egy ügynek, megint csak kialakult egyféle szolidaritás. Még azok között is, akiket más megyékből rendeltek ide. Nem sok ember nézi jó szemmel, ha tizen-huszonéves embereket akasztgatnak olyasvalamiért, amibe abban a tizenkét napban szinte bárki belekeveredhetett.
Igyekeztek már első fokon olyan ítéleteket hozni, amibe remélhetőleg a Legfelsőbb Bíróság sem köthet bele, nem kéri hivatalból magához az ügyet. Az ügyész is csak ritkán fellebbezett, hiszen ő, ha utasításoknak engedelmeskedett is, mégiscsak közelről látta a vádlottat, míg a Legfelsőbb Bíróságon gyakran csak a papírok alapján súlyosbították az ítéletet, ítéltek halálra valakit…
A hóhért, sőt a hóhérokat Pestről küldték. Még a nevükre is emlékszem, testvérek voltak. Járták a megyeszékhelyeket, végezték a dolgukat…
A statáriális eljárásba néhány közbűntényes is beleesett. Például egy 78 éves alkoholista bácsi, aki a nővérével összeveszett egy lovon. Hirtelen haragjában fejszével agyonütötte az asszonyt..
Letartóztatták reggel, délelőtt halálra ítélték, délután akasztották… Most is előttem van a szeme, ahogy rémülten néz a semmibe. Csendesen szűkölt, ahogy húzták az akasztófa felé, végig a folyosón. Nedves csík maradt utána, szörnyű rémületében összepiszkította magát. Ha nincs a statárium, akkor az erős felindulásra és idős korára való tekintettel megúszta volna hét-nyolc évvel…
Láttuk a vádlottakon, hogy időnként borzasztóan megverték őket. Egy lakatosnak, aki tagja volt a munkástanácsnak, úgy szétrúgták a heréjét, hogy sose lett többé férfi belőle. Tudom a nevét is, meghalt már szegény…
Sokszor csak annyi volt a vád, hogy az illető követ dobott egy vörös csillagra vagy részt vett a leszerelésében, még vagy ötven másik emberrel együtt. Ezért már évekre börtönbe lehetett kerülni. Hát még ha magyarázkodni, visszabeszélni merészelt a vádlott! Bár a legtöbben hallgattak.
Az idős bíró, aki mellett dolgoztam, időnként falfehér, undorodó arccal odalökte elém az aktát. – Nem bírom – mondta. – Tákoljon össze valami ítéletet. Amibe nem kötnek bele a Legfelsőbb Bíróságon, nehogy halálra ítéljék már ezt a szerencsétlent.
Időközben megtudtuk, hogy mi játszhat szerepet abban, hogy ilyen könnyen osztogatják odafent a kötelet.
Ülnökként olyanok, főleg özvegyek szavaztak, akiknek a férjét meglincselték vagy lelőtték.
A legnagyobb felháborodást egy húszéves fiatalember ügye váltotta ki. Persze csak csendes felháborodás volt ez, befelé háborogtak a lelkek, ki merte volna kimondani, amit gondol?
Ezt a fiút is a Bakonyban fogták el, fegyverrel a kezében. Nem lőtt az istenadta senkire, őrzött egy elhagyott laktanyát. A felfegyverkezett fiatalok csatlakoztak a honvédekhez, aztán amikor jöttek a szovjet csapatok, mind eltűntek az erdőben. Ki tudja, miért, ezt a fiatalembert hagyták hátra. Talán abban rejlett a magyarázat, hogy a közeli faluban laktak az idős szülei, akik mindketten süketnémák voltak.
Sajnos a fiú nem egészen látta át a helyzetét, nem volt hajlandó megtagadni, amit csinált. Nem tagadta le, hogy fegyverrel a kézben kívántak harcolni a szovjet csapatok ellen. Az egyáltalán nem számított, hogy egyetlen lövés sem dördült el. Elég volt a szándék. Már-már az ügyész és a bíróság tagjai is arra biztatták, persze csak utalásokkal, kimondatlanul, hogy tagadjon, de ő csak mondta-mondta a magáét. Hosszas nyűglődés után kimondták rá a halálos ítéletet. De aztán a bíróság, miután volt erre valamiféle jogi lehetősége, nyomban átalakult kegyelmi tanáccsá és kegyelmet, életfogytiglant javasolt a fiatalembernek. Igen ám, de ezt a Legfelsőbb Bírósággal helyben kellett hagyatni. Az érvényben lévő szabályok szerint erről három napon belül döntést kellett hozni, hiszen gyorsított eljárás volt érvényben.
Amikor letelt a határidő, az egész város fölsóhajtott. Mindenki szurkolt a fiú életéért. Letelt a három nap, nem válaszoltak. Ez azt jelentette, hogy nem lehet fölakasztani.
… Egy hónap múlva, szinte hinni se akartuk, megjött az elutasítás. Mit számított a szabály! A halálos ítéletet végre kellett hajtani…
Ha csak egy szóban előkerült az eset, még fél év múltán is könnyes lett az emberek szeme. Egy kolléganőm, elveszítve az eszét, elment az akasztásra. Soha többé nem állt vele szóba senki. El kellett költöznie a városból.
Nekem így kezdődött a Kádár-korszak. Apropó, Kádár János. Tudja, mikor hallottam először személyesen a hangját? November nyolcadikán ismét felmentem Pestre. Akkor bizony még sok helyen lövöldöztek, néhány csoport tartotta magát.
Kádár János állt egy lassan gördülő tank tornyában, páncélsisakban. A kezében hangszórót tartott. A hangja összetéveszthetetlen, biztos, hogy ő volt. Sőt, be is mutatkozott. Mondta, mondta a magáét: – Gyertek elő, fiatalok! Hagyjátok abba az értelmetlen öldöklést! Küzdjünk együtt a rend helyreállításához! Személyesen ígérem nektek, hogy aki leteszi a fegyvert, annak semmi bántódása nem eshet!
Ez az ígéret akkoriban a Rádióban is elhangzott néhányszor, sőt újságban is megjelent…

(Az emlékezés I. része itt olvasható)

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989