Brit költők József Attilával párbeszédben

A fordító előszava

Erős a gyanúm: ahogy én sem, úgy sokan mások sem hallottak a londoni Balassi Kulturális Intézetnek eme nagyszerű kezdeményezéséről, melynek keretében József Attila néhány közismert, kiemelkedő versét lefordították brit költők, illetve József Attila költészetének ihletésére maguk is verset írtak.
Különös élmény volt a Születésnapomra gyilkosan ironikus rímjátékát olvasni angolul, vagy A Dunánál nagyon is közép-kelet-európai üzenetét egy – talán – szerencsésebb történelmi háttérből jövő ember tolmácsolásában. De a legizgalmasabb a költők József Attila művei által ihletett verseinek felfejtése volt. Nem áltatom magam azzal, hogy ez maradéktalanul sikerült. Talán, helyenként. Ez sem kevés. Mégis lázba hozott annyira, hogy majdnem magam is írni kezdtem egy verset az utolsó szárszói napokról, már ahogy azok képzeletemben megjelentek, – de idejekorán letettem a tollat. Ugyanolyan kopárság kezdett a lelkembe kúszni, mint amit akkor éreztem, amikor néhány éve elolvastam Asperján György egészen kivételes vállalkozását, a maga nemében páratlanul részletes és tudomásom szerint talán a legújabb József Attila életrajzot, amelynek Fogadj szívedbe! a címe. Igen, ott és akkor a szívembe fogadtam ezt a ragyogóan okos, döbbenetesen tehetséges és boldogtalan árvát, aki József Attila volt, s akinek az utolsó napjait úgy festi meg a regény, hogy hosszú ideig a hiábavalóság árnyékai táncoltak a plafonon, miután befejeztem a könyvet.
Nem, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy „ama síkról” írni tudjak – jobb lesz csak fordítani, mert az kevésbé kockázatos – gondoltam. És még így is túl sokat időztem azon a síkon, mert a versek egy részét a Reménytelenül vers univerzális, parttalan árvasága ihlette meg.
A bevezetőben azt olvashatjuk, miszerint három nemzetközileg ismert költőnk van – József Attila, Radnóti és Pilinszky János. Vajon miért? – kérdeztem magamtól.
Nyilván, Radnóti Miklós élete és költészete egyfajta manifesztálódása a zsidó értelmiségi sorsnak a világtörténelem legnagyobb botránya idején, Pilinszky János költészetének pedig a gyökerei a végtelenben vannak. József Attiláé is sok versében affelé tartanak, még akkor is, ha a pesti külvárosok szennyes áradásáról ír. De végső soron talán kár is kutatni az okot, mért ők jutottak el leginkább a világnyi közönséghez – az igazán nagy versek üzenete úgyis időtlen.
Érdekes volt arról is olvasni, mi okoz leginkább nehézséget József Attila angolra fordításakor: nyelvezete egyszerre köznapi és absztrakt, tele összetett költői képekkel. Volt olyan költő, aki nem is vállalta fel fordításként az angolra ültetett verziót, így Clare Pollard: Beads című versét nem is a fordításoknál helyezi el, hanem saját verzióként, bár láthatóan a Klárisok szabad átültetésével állunk szemben.
Ezzel a fajta sűrű nyelvezettel magam is „harcoltam” az angol versek fordításakor, s őszintén mondom: nem hiszem, hogy mindig képes voltam megfejteni a szavakat. Sokszor segített, hogy a képekben olykor felvillannak a József Attila versek fő motívumai – vacogás, madár, fa, szív. Mondom: sokszor segített – de nem mindig…
Nem tudom, vajon József Attila örülne-e ennek az ismertségnek, amely ennyire átlépte a határokat. Mert az én József Attilám jobban örülne annak, ha fogná valaki a kezét, és kisimogatná belőle a gyermekkor jéghidegét. Ezzel mindig adósa volt és marad a világ. Szép ez a magyar nyelv, hogy azt is mondhatjuk, istenáldotta és azt is, hogy istenverte tehetség valaki…
Mindenesetre annak bizonyosan örülne, hogy „olvashatunk ma itt fehérek közt sok európait”.

Albert Csilla

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész;