A Nagy Imre-csoport elrablása / II.

Élet a követségen

Nagy Imréék kaptak egy apartmant, aztán később mi is kaptunk, mi az urammal együtt a követ… na…, öltözőszobáját, gardróbját, ott rendeztek be nekünk két fekhelyet. És kezdtünk élni… a jugoszláv nagykövetségen, se ki, se be. Senki. Se be, se ki, csak a Borbának és a Politikának, a két belgrádi napilapnak az itteni tudósítói voltak bejáratosak, azok hordták nekünk a kinti híreket. Na most, a másnapunk szenzációja, szomorú szenzációja az volt, hogy az ablak alatt gyülekeztek kíváncsi emberek, közvetlenül az ablakból lehetett látni, a vörös szalon ablakából a földalatti bejáratát. Láttunk ismerősöket is, amint mennek le a földalattihoz, de láttunk ott egészen fura öltözékű embereket is, az én emlékezetemben egy sörtés kalapú ember, hátul a kalapján egy nagy sörte, valahogy az maradt meg az emlékezetemben, amikor is egyszerre a nagy bámulás közepette lövést hallottunk. Föl, a fölöttünk lévő emeleti ablakra lentről föllőttek; hogy mit gondoltak azok, akik elrendelték ezt a lövést, vagy önként csinálták, ezt csak föltételezni lehet, mi úgy valószínűsítettük, hogy talán Nagy Imrét gondolták az ablakban állónak, de történetesen pontosan az a követségi tanácsos állt ott, aki bennünket összeterelt az előtte való éjszakán… (Haraszti Sándorné)

…Körülbelül 8 órára összegyűlt a követségen 37 ember, ebből 24 felnőtt és 13 gyermek. Ez borzasztó nagy feladatot rótt a követségi alkalmazottakra, ennyi embert ellátni, mert csak három szoba volt az emeleten, amit megkaptak Nagy Imréék, Szántóék és Lukács Györgyék, minket pedig az óriási nagy hallban a földön helyeztek el. Ami nem lett volna olyan nagy baj, de nem volt elég matrac, se elég takaró, úgyhogy mi Jutkával együtt hatan voltunk, de csak három matracot és három vagy négy takarót kaptunk. Ebből a három matracból csinált a férjem egy hosszú, keskeny fekvőhelyet, ami azt jelentette, hogy csak a törzsünk volt a matracon, a lábunk már lelógott a szőnyegre. (Dr. Szilágyi Józsefné)

Az étkezés az épület szuterénjében lévő óriási konyhában zajlott, s az előkészítésben, a terítésben a nők vettek részt, a férfiak pedig a konyha takarításában, meghatározott, beosztott rend szerint. Hát, ezek voltak a gyakorlati körülmények, amelyek között éltünk. Közben természetesen folyton a rádiót hallgattuk…, meg nézegettünk kifelé a zárt ablakokon, láttuk a tüzeket, már ami egyáltalában ott a Városligetre nyíló ablakokon keresztül látható vagy érzékelhető volt ezekben a napokban. (Vásárhelyi Miklósné)

Ennek a három hétnek a történetét persze nehéz volna röviden összefoglalni. Eleinte az volt az érzésem, hogy olyan, mintha egy nagyszabású fogadás lenne, csak nem vagyunk olyan elegánsak, Mert akik megérkeztek, azok mindig ide-oda hömpölyögtek, mint egy fogadáson, hol a kék szalonban voltak többen, hol a sárga szalonban, hol a vörös szalonban, és még mindenki jólfésült volt. Aztán pár nap múlva már kevésbé… Aztán megint pár nap múlva már éheztünk is… A végén már mindenki igyekezett minél többet aludni, mert az alvás pótolja az élelemhiányt. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Én azért szabadabban tudtam mozogni, mint a követségen lévők, mert hát számtalan alkalommal próbáltam Szántóékhoz telefonálni, akinek tudtam a számát, aztán valahogy megtudtam Lukácsét is, és mivel egyik telefon sem jelentkezett, nagyon komoly gyanúk kezdtek bennem ébredezni, újra rákérdeztem Georgievicsre, aki azonban fönntartotta az állítását, hogy ezek otthon vannak már és már tárgyalnak is, és lényegében egy ilyenfajta kibontakozási lehetőség van a mi számunkra is. Én aggódva kérdeztem, szóval nem Jugoszláviába fogunk menni, mert hiszen kezdettől fogva arról volt szó, ugye, hogy innen majd a menedékjog lehetőségével élve, valahogy Jugoszláviába fogunk kerülni, de ebből már láttam, hogy ez a lehetőség nem időszerű. (Vásárhelyi Miklós)

Nem akartam külföldre menni, sem Nyugatra, sem Jugoszláviába. Mert ez is egy elképzelés volt, hogy a jugoszláv követségről monitorokon ússzunk le a Dunán Belgrádig, és a követ, illetve Tito eszközölje ki számunkra, hogy ott menedékjogot kapjunk legalább addig, amíg itthon valahogy kialakul, hogy mi lesz. Nos, én ezt nem akartam, de nem mondtam nemet, csak azt mondtam, hogy nem szeretném. És ezek után az előzmények után jött a pulai Tito-beszéd, ami véget vetett a monitornak, a menedékjognak, mindennek. Ugyanis Tito azt mondta, hogy Nagy Imre megszökött, és Magyarországon minden jószándékú ember Kádár Jánost követi. Ez világos beszéd volt, annyira világos, hogy nem illik ilyen világosan beszélni vendégekkel szemben, akiket mi hívtunk meg. Nekem az volt a legelső megjegyzésem, hogy ehhez hasonlót már ismerünk a történelemből: Brankovits György is fölajánlott a szultánnak két fejet, a két Hunyadi fejét. De senki se törődött Brankovitscsal és az én történelmi párhuzamaimmal, hanem csak nevettek rajtam – de mindenki nagyon keserűen.
A követ pedig jajongott…, emlékszem, a haját tépte és magán kívül volt, hogy sehova se menjenek, mert az én lelkemen szárad az életük, ha innen kilépnek. És hogy ne törődjenek vele, Tito elvtársat rosszul fordították magyar nyelvre, és nyilván nem azt mondta, hogy Nagy Imre megszökött, hanem azt mondta, hogy eltávozott a Parlamentből, csak a szerb nyelven ugyanaz a szó van mind a két fogalomra. Ezt persze nem hittük el neki, biztos nem is igaz, nem tudok szerbül, azt hiszem, más se tudott. A pulai beszéd után kezdődött a nagy éhezés is. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

Losonczy Géza mihelyt oda megérkezett, fölismerte a kialakult szituációnak a fonákságát, és azonnal telefonálni kezdett, úgy emlékszem, Szabó B. Istvánnak, Pártay Tivadarnak és másoknak is, hogy ez történt és ők ott vannak, már hogy a Nagy Imre kormánynak ezek és ezek a tagjai itt vannak, és a többiek is próbáljanak valahogy gondoskodni magukról. Hát ő nem mondhatta nekik, hogy jöjjenek ide, mert erre semmiféle felhatalmazása nem volt, és hát ő nem volt ott házigazda.
…Rövid idő múlva közölték Losonczyval, hogy mivel ők itt menedékjog alapján vannak és tulajdonképpen idegen földön vannak, a telefont nem használhatják. Tehát lényegében elszigetelték, elzárták őket a világtól. Ugyanezt közölte velem is a katonai attasé helyettese, hogy a telefont nem használhatom. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy azért egy-két alkalommal titokban ne telefonáljak, persze nem a követségre, én elsősorban a követségre akartam, de azt mondta, hogy ez nem fontos, arra nincs szükség, mert általa mindig informálva leszek, hogy a követségen belül mi történik. Hát nem voltam informálva, méghozzá a legfontosabb dologról nem, hogy már az első délelőtt, ugyanakkor, amikor megerősítették Tito elnök meghívását és vendéglátói készségét, már kezdték próbálni rábeszélni a vezetőket, elsősorban Nagyot, Szántót, Losonczyt arra, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt, könnyítsék meg a kibontakozást, vegyék tudomásul a tényeket, ezen változtatni úgyse lehet, és a célszerű az lenne, ha minél kevesebb szenvedés és további megrázkódtatás nélkül folyna tovább az élet. Ehhez ők nagyon jelentősen hozzájárulhatnának akkor, ha formálisan a kormány tagjai lemondanának. (Vásárhelyi Miklós)

Engem nagyon fájdalmasan érintett, mikor a jugoszláv követségen kiderült, hogy a szovjet csapatok… Őszintén szólva, azt hittem, hogy Gerő Ernővel térnek vissza. Engem nagyon megdöbbentett. Bennem az, hogy Nagy Imre–Kádár, ez október 23-tól kezdve egy páros volt az én szememben, és én igenis azt szerettem volna, ha ők megegyeznek. Úgyhogy azt is hadd mondjam meg – most már belemegyünk a jugoszláv követségi dolgokba –, hogy én nem hiszem azt el, hogy Nagy Imrében eleve elzárkózás volt mindenféle egyezkedés elől. De nagyon rossz pszichológusok voltak azok, akik föltételezték, hogy Nagy Imrével mint fogollyal lehet tárgyalni. Szabadon lehetett volna vele tárgyalni… Az más dolog, hogy úgy tárgyalni vele, hogy befejezett helyzet elé lett állítva, és abban a helyzetben, amibe került – világos, hogy erre nem volt lehetőség. Sokan mondják, hogy ez okozta a személyi tragédiáját, én azonban ennek a motívumait tökéletesen meg tudom érteni, hogy tárgyalni csak szabadon, szabad emberek tudnak egymás között. (Dr. Újhelyi Szilárd)

A későbbi esztendők folyamán sok szemrehányás ért bennünket és úgy érzem, hogy nem is egészen alaptalanul, több szempontból: elég sajátos dolog volt az, hogy egy koalíciós kormánynak a kommunista miniszterei, a kommunista párt vezetői, azok lényegében függetlenítik magukat, elfogadják a jugoszlávoknak ezt az ajánlatát, javaslatát, és erről csak utólag informálják a koalíciós partnereiket. Ezt én csak azzal a pánikkal tudom magyarázni és az eseménynek azzal a – bármilyen furcsán is hangzik – váratlanságával, ahogy a hajnalban felriadó embereket ott a Parlamentben érte. Utólag mindenki úgy gondolja, hogy itt csak az következett be, amire mindenki számított, hogy ha valamit, akkor azt lehetett tudni, hogy a szovjetek ezt nem fogják szó nélkül tűrni és be fognak avatkozni. Ez így nagyon logikusnak és kézenfekvőnek látszik, az igazság azonban az, hogy szombaton este, amikor én elváltam a barátaimtól és hazajöttem, ott erre senki nem gondolt, és előzőleg sem volt ez az egyik eshetőség, amire számítottunk. Miért nem, kérdezhetné valaki joggal, amikor az egész ország tudta, hogy folyik a megszállás, özönlenek be a csapatok, és hát a legjobban mi tudtuk, hiszen szinte óránként adtuk át, adta át a kormány a tiltakozó jegyzékeket ezzel kapcsolatban a szovjet kormánynak, értesítette más kormányok diplomáciai képviseleteit, sőt, végül az ENSZ-et is informáltuk erről, az igazság azonban az, hogy elsősorban Nagy Imre, de a többiek is képtelennek tartották, hogy egy ilyen dolog bekövetkezzék. Nemcsak azért, mert ami történt, tehát a többpártrendszer bevezetése, a semlegességi nyilatkozat, az a korábban itt-tartózkodó, a hét elején itt-tartózkodó felelős szovjet vezetőkkel: Anasztáz Mikojannal és Mihail Szuszlovékkal teljes egyetértésben történt, tehát ez őket nem érte váratlanul. Ők tudtak arról és hozzájárultak ahhoz, hogy itt a többpártrendszer, a koalíciós rendszer helyreálljon. Nagy Imre fölvetette előttük, hogy az is lehetséges, hogy végül is annak érdekében, hogy megőrizzük az ország szocialista jellegét, a Varsói Paktumból is ki kell lépnünk a történtek után, és Magyarország semlegességét kell kinyilvánítani, mire felhatalmazták arra, hogy cselekedjék legjobb belátása szerint az adott körülmények között, a lényeg az, hogy a szocialista vívmányokból mentse meg azt, ami menthető… (Vásárhelyi Miklós)

Vasárnap elhatározta Nagy Imre, hogy mi is kimegyünk a követségről… Az oroszok blokádot rendeltek el, és semmiféle élelmiszert nem engedtek behozni többé a követségre, és most már éheztünk. Úgyhogy az egy szál szerb nő, aki a konyhán teljesített szolgálatot, főzött ránk, az már lisztmaradékból sütött valami kalácsfélét a gyerekeknek, de mi nem kaptunk már kenyeret három napja. El lehet képzelni, hogy milyen borzasztó volt ennünk az olajos halakat és egyéb konzerveket kenyér nélkül, mert se krumpli, se kenyér nem volt. Tehát Nagy Imre elhatározta, hogy nekünk innen mennünk kell. De a követ, úgy hívták, hogy Dalibor Szoldatics, nagyon becsületes ember volt, ő valamit megsejtett abból, hogy minket el fognak rabolni, könyörgött Nagy Imrének, hogy ne menjünk ki. Valahogy fognak szerezni a kis autókon a követség alkalmazottai ennivalót, de semmiféleképpen ne menjünk ki, mert ha kitesszük a lábunkat a követség épületéből, ő többé nem tudja vállalni a felelősséget senkiért sem. De az én gyerekeim, a Julikám és a kis Jóskám, aki alig volt három éves, Julika pedig 8, húzkodták a kezemet és nagyon türelmetlenkedtek a kis csomagjaikkal, hogy menjünk már, menjünk már… (Dr. Szilágyi Józsefné)

Következik: Hová tartanak a buszok?

Forrás: A szerző által rendezett, tizenegy órás film (készült a Balázs Béla Stúdióban 1988-ban) szövegkönyve alapján (megjelent: 1989, Szabad Tér Kiadó, Budapest) – válogatta és szerkesztette Cseke Gábor

Előzmények: A menekülés

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ