4. Szer­kesztési gya­kor­la­to­mat a további­ak­ban igye­kez­tem némiképpen a meglévő kánon­hoz, az ún. iro­dal­mi rang­sor­hoz igazítani. Az is­mert ne­vek szin­te önma­guktól is az élre kerültek, s ha nem is eszményi sor­rend­ben, de úgy tűnt: rend­re min­den­ki he­lyet kap az Erdélyi és csángó költészet című an­tológiában, akit az iro­dal­mi köztu­dat pil­la­nat­nyi­lag nyilván tart. En­nek el­lenére, volt egy érzésem: hiába gya­ra­po­dik egy­re az an­tológia szerzői névso­ra, mert az el­fe­le­dett, mellőzött költők fel­buk­kanása továbbra sem szüne­tel. Dönte­nem kel­lett: vagy lezárt­nak te­kin­tem az an­tológiát, s e döntésem­mel a további­ak­ban ki­re­kesz­tek min­den­kit, még ak­kor is, ha mellőzése kizárólag az én mu­lasztásom mi­att történt; vagy pe­dig, annyi­ra nyi­tott­nak kell ma­rad­nom, hogy a gyűjteménybe illőnek ítéljek bármi­lyen szerzőt, aki Erdély területén (vagy erdélyi gyöke­rek­kel) vers­nyo­mo­kat ha­gyott az írásbe­liségben. A máso­dik meg­oldást válasz­tot­tam. S talán e pil­la­nat volt az, ami­kor „árnyékos” költők gon­do­la­ta fog­lal­koz­tat­ni kez­dett.

5. „Van­nak a káno­nok, a rang­so­rok, a si­ke­rek és van a fe­ledés. Az erdélyi táj is szép számmal ne­velt költőket, akik már jó ide­je a föld mélyén nyug­sza­nak, s jobbára csak a nevük ma­radt fönn, néhány megsárgult ver­seskötet­tel. Mai költészetünk nem szakíthat a kevésbé dicső előzmények­kel sem, jót te­het iro­dal­mi tu­da­tunk­nak, ha napfényre citálunk egy-egy holt lel­ket az árnyékos ol­dalról is.”
E so­rok kerültek ama személyes hon­lap élére (Költők az árnyékos ol­dalról), me­lyet immár nem a káno­nok­nak meg­fe­lelően, ha­nem a be­vett rang­so­rok el­lenében, azo­kat mellőzve népesítet­tem be ne­vek­kel, életpályákkal és a költésze­ti ha­gyatékukból vett mu­tatvánnyal. Hogy törekvésem nem hiába­való, azt két tényező is bi­zonyítja: az egyik, hogy az eiro­da­lom.ro hon­lap elsőként látott fantáziát ab­ban, hogy ro­va­tot nyis­son a kánonból ki­esett költők be­mu­tatására; a másikról szin­te sza­vak nélkül az egy­re bővülő és gaz­da­godó személyes hon­lap maga beszél, amely ala­pul szolgált ah­hoz, hogy a Székelyföld részére ez a fel­jegyzés elkészüljön.

6. A további­ak­ban néhány ki­ra­ga­dott példán próbálom érzékel­tet­ni, mi és ho­gyan idézhe­ti elő a kánonból való ki­szo­rulást, más fo­gal­mazásban – saját megközelítésem sze­rint – a fény-árnyék vi­szo­nyok megváltozását egy-egy költői életmű megítélésében, az árnyékos részek, il­let­ve az árnyékmélység javára.
Éppen mint egy fénybe állított valóságrészle­ten: minél erősebb fény vetül bi­zo­nyos pon­tok­ra, az árnyékban ma­radó részek annál sötéteb­bekké, átha­tol­ha­tat­la­nab­bakká válnak. A bi­zo­nyos költői tel­jesítmények­re fókuszált fo­ko­zott fi­gye­lem egy­idejűleg árnyékot vet­het más, au­tonóm, különböző okokból ta­karásban ma­radó tel­jesítmények­re.
Szemlér Fe­ren­cet (1906-1978) például, bár vi­szony­lag fajsúlyos költői termést ha­gyott az utókor­ra, je­len­leg erősen árnyékos sávban találjuk. Igaz, hogy életében létez­tek idősza­kok, me­lyek­ben költői felívelésével párhu­za­mo­san al­kotói rang­ja is növe­ke­dett. A húszas évek elejére te­hető költői je­lent­kezése, majd gyors fel­futása, s már fi­a­ta­lon be­fo­gadták a he­li­ko­nisták. A negy­ve­nes évek­ben, majd a máso­dik világháború után is fon­tossá te­szi magát mind az iro­da­lom­szer­vezés, mind a közélet terén, s ez kellő „súlytöbb­le­tet” ad iro­dal­mi munkásságának is. Éve­ken át a romániai írószövetség titkára, a két ma­gyar iro­dal­mi lap szer­kesztőbi­zottsági tag­ja – nem mel­les­leg pe­dig úgy küldte ver­se­it közlésre a la­pok­hoz, hogy az írószövetség fejléces papírjára gépel­tet­te azo­kat, így félig-med­dig hi­va­ta­los küldeményként is értel­mez­hetők vol­tak a szer­kesztőségek­ben –, mind­ez au­to­ma­ti­ku­san biz­tosítot­ta számára kánon­be­li helyét a na­po­sab­bik ol­da­lon. Lírájának tar­tal­mi vo­nat­kozásai ráadásul kellően egy­be­es­tek a szo­ci­a­lis­ta-re­a­lis­ta iro­da­lom­fel­fogás elvárása­i­val. is. A Ko­lozsvári Rádió arany­sza­lagtárában őrzött 1955-ös in­terjú az ak­kor Sztálinváros (Brassó) és Bu­ka­rest között pend­liző költővel egy­faj­ta kételyt is meg­fo­gal­maz: Szemlér úgy érzi, nem ír elég ver­set és legfőképpen nem olyat ír, ami­lyet sze­ret­ne… Ámde a ri­por­ter felkérésére fel­ol­va­sott három új ver­se közül az egyik Le­nin dicsérete volt, a másik kettő egy bu­ka­res­ti munkástanácskozás ver­ses jegyzőkönyve. (Az in­terjúból, ha fi­no­man is, de átsugárzott a szöveg mögötti üze­net: anyám, én nem ilyen lo­vat akar­tam…)
Szemlér Fe­ren­cet mindvégig fog­lal­koz­tat­ta az al­kotói hal­ha­tat­lanság, az utókor emléke­zetének a kérdése. 1965-ben meg­je­lent, A költészet értel­me című ta­nulmánykötetében sze­re­pel egy esszé (Utókor), ame­lyet ugyan 1939-ben közölt először a Brassói La­pok­ban, de va­la­miért fon­tos­nak tar­tot­ta elméleti össze­gező könyvébe is fel­ven­ni. Írása ki­in­dulópont­ja: az idő rend­sze­rint túllép az al­kotókon és az al­kotáso­kon, ami nem cso­da, hi­szen annyi az in­ger, az üze­net, a fi­gye­lem­re méltó gon­do­lat, hogy „a kortárs meg­za­va­ro­dik, és inkább be­huny­ja a szemét.” Bez­zeg, az utókor­nak már könnyebb, hi­szen „az em­be­ri szel­lem nem bírja a so­kat, a za­va­rost, a sokrétűt. Neki az egy­szerű és néha együgyű kell. Egy szó, egy mon­dat, egy név, amely­hez odaköthes­se magát, hogy a rájazúduló hullámverés el ne so­dor­ja. Kulcs kell neki, amely jól-rosszul, de min­den zárba il­lik, távolság, ahonnét csak az erdőt látja, a fákat nem.”
Nyilván, Szemlér is a kánonról beszél, mint ami le­egy­szerűsíti a művésze­ti örökségben való el­iga­zodást. A veszélye vi­szont – így Szemlér – az, hogy „a jövő világítótor­nya csupán egy-két név, s eh­hez fog me­nekülni, va­lahány­szor is­me­ret­len vi­zek­re téved. De ez tévedés és álorcás is­me­ret. Az eljövendő ku­tató majd nem magát az iro­dal­mat is­me­ri, ha­nem csupán egy írót, aki­nek önkénye­sen kiválasz­tott személyéből egy kor­szak jel­legét igyek­szik meg­ma­gyarázni.” Egy ilyen kemény sze­lek­cióban a tu­da­tos költőnek mu­tat­kozó Szemlér ele­ve vesz­tes­nek látja magát (és ez később be is követ­ke­zett). Csak­hogy a követ­kez­tetése merőben téves és távolról sincs össz­hang­ban sem az al­kotáslélek­tan­nal, sem az utókor emléke­zetével. A naiv elképzelést a ben­ne rejlő ha­mis ta­nulság mi­att idézem: „Nézzünk csak végig a mai an­tológiákon. Mennyi szép vers, mennyi igaz költő, akit a jövő nem fog is­mer­ni, mert nevüket könyvtárakból nem ásta ki sen­ki. De műveik szépek, iga­zak és tökéle­te­sek. Nem vol­na sza­bad el­vesz­niök. Talán másképpen lesz va­la­mi­kor. Költők nem is lesz­nek, csak költemények. Írók nem lesz­nek, csak regények. Tudósok nem lesz­nek, csak fel­fe­dezések. Festők sem lesz­nek majd, ha­nem csak freskók és képek. Az em­be­ri történés óriási csi­ga­vo­na­la ismét elér oda, ahol Homérosz korában volt, csak egy for­du­lat­tal ma­ga­sab­ban. Ver­sek zson­ga­nak majd az em­be­rek száján, festmények függe­nek a közter­mek falán, de a szerzőt nem is­me­ri sen­ki, mert számuk ezer és ezer, és nem tu­dod őket észben tar­ta­ni. Csak egy-két búvárló, egy-két könyv, egy-két névmu­tató őrzi meg nevüket azok számára, akik mélyeb­ben akar­nak meg­is­mer­ni egyet-egyet közülük. Ez lesz a művészet iga­zi di­a­da­la. A művészeté, a költészeté, nem pe­dig a művészé és a költőé. A közker­tek­ben pe­dig szob­rok álla­nak. Az Is­me­ret­len Költő, az Is­me­ret­len Festő szob­ra, ahová csen­des na­pok­ban el­zarándo­kolsz, és egy-egy vers-sor­ral aj­ka­don elmélázol az örök szépség ar­cu­latán.”

(Folytatjuk)

Forrás: Székelyföld, 2016 / 3. szám

Előzmények: 1. rész;