15 fénykép emlékezete / II.

A Szakolczay-interjú Jóval több ’56-os emlékezésnél. Benne van Haris László fotóművésszé válásának korai motivációja is, a családi és környezeti hatásokkal egyetemben.
Fotózni ugyanis a nála nagyobb bátyja példájára kezdett. „Engem már egészen kicsi gyerekként nagyon érdekelt a dolog s az, amit ő csinált, úgyhogy én már a szó szoros értelmében hatéves koromban fényképeztem. Kaptam egy Kodak box gépet, ami 4×6 és feles képeket csinált (ez a film méret ma már nincs is, eltűnt a világból), s megtanultam a bátyámtól előhívni a képeket. Lehetett Devofort és Fixofort vegyszereket kapni hozzá, és tudtam kontaktolni, tehát azonos méretű papír kópiákat csinálni. Még most is van olyan képem, amelyet hatéves koromban készítettem. Ahogy nőttem, egy kicsit mindig tökéletesítettem ilyen irányú tudásomat. Tíz-tizenkét éves koromra már egész jól tudtam fényképezni. Például az említett Somorjai tanár úr–féle osztálykirándulásokon rengeteget fényképeztem, otthon megnagyítottam, majd bevittem az iskolába s egy forintért árultam a képeket. Osztálytársaim örömmel vásárolták meg tőlem őket. Még most is vannak olyan képeim, amelyeknek a hátára ráírtam a dátumot meg azoknak az osztálytársaimnak a nevét – Tancsa, Turopoli, Szalmási, Kulcsár –, akiknek készítettem a nagyításokat.”

*

A kamasz Haris Lászlónak nincs közvetlen, amolyan „forró” 1956-os élménye, mert a forradalom napjainak jó részében odahaza tartózkodott: szülei féltették, hogy bajba keveredik. Épp elég izgalom volt a számukra, hogy László műszaki egyetemre járó bátyja már az első napokban bement az egyetemre, ott beállt egyetemi nemzetőrnek, s utána semmi hírt nem hallottak róla, egészen november 4-éig, amikor a parancsnokuk szélnek eresztette az egyetemista fiatalokat, hogy életüket megmentse. Haris bátyja szerint akkor már erősen tűz alatt volt a Szabadság híd, s ő a híd végének pillérei között kúszott át.
Ehhez képest a gimnazista Lászlónak „szerencséje” volt…
– Október 23-án mi délutánosok voltunk, és Péter tanár úr, a tornatanár bejött az osztályba, hogy néhány gyerekkel (közülük az egyik én voltam), a tanáriból egy heverőt átcipeltessen a Dugonics utca melletti Vajda Péter utcába, a kárpitoshoz – olvashatjuk a Szakolczay Lajosnak adott interjúban. – Már kezdett sötétedni, amikor tanítás után elvittük a műhelybe a heverőt. Gyalog jöttünk hazafelé. A Kálvária tér sarkában volt egy közért, és még járt a villamos. Láttunk egy embert, aki valami ládarakás tetején állt és szónokolt, s már hallani lehetett a lövéseket a Rádió felől. A Szigetvári utca csak egy ugrásra van onnan, úgyhogy otthon is hallották a lövéseket. Édesanyám nagyon aggódott, nem tudta, miért értem későn haza. Édesapám már hazajött a gyárból, és este a rádióra tapadva figyelték a híreket. A következő napokat otthon töltöttük. Miután a bátyám elment, engem nem engedtek ki az utcára – és annál én jobb gyerek voltam, hogy szüleim tiltása ellenére kimenjek! Úgyhogy szót fogadtam, és otthon maradtam. Az eseményekről a rádióból értesültünk…
Haris László arra is emlékszik, hogy azokban a napokban nehéz volt élelmiszert beszerezni, bár közvetlen életveszély a környékükön nem volt. Édesanyja járt ki a közeli Teleki-térre, s ő mesélte, hogy az oda érkező falusiak rengeteg élelmet hoztak és mindent nevetségesen olcsón árultak… Édesapja egy-két napi otthonmaradás után bement a gyárba, majd ott beválasztották a munkástanácsba, de esténként hazajött a családhoz.
– November 2-a gyönyörű szép nap volt, mert megtudtuk a rádióból, hogy a szovjet csapatok elhagyták Budapestet. Úgy látszott, győzött a forradalom. Csend volt a városban, sütött a nap. Ekkor kaptam engedélyt a szüleimtől, hogy elmehetek fényképezni…
Ezekkel a szavakkal indította képzeletbeli fotós sétáját Haris László a Magyar Naplóban közölt 2006-os interjúban.

*

A fotós séta akár pár mondatban is összefoglalható, de a csodával határos módon előkerült fényképek megérdemlik a történelmi eseménynek kijáró felidézést, részletezést. Ehhez a fotóművész által a leghitelesebbnek és legpontosabbnak tartott forrásdokumentumot, a Szakolczay-interjút hívjuk segítségül.
(Az itt következő emlékezés-füzér az interjú szövegére épül, a mesélés kedvéért mellőzve a közbevetett riporteri kérdéseket.)

– Első utunk a Köztársaság térre vezetett. Ott láttam az ásatásokat – tudod, akkoriban az a hír járta, hogy a Köztársaság tér alatt, a pártház körül földbe vájt alagutakban, politikai foglyokat őriznek. Az ávósok által megkínzott foglyokat. S ezeket elkezdték ott – markológéppel – kibontani… Utána kimentünk az Erkel Színház mellett vagy a pártház mellett valamelyik utcán a Rákóczi útra. Nem volt szétlőve teljesen, viszont az Otthon Áruházat (amely akkor a Divatcsarnok volt), elképesztően szétlőtték!…

– Emlékszem, az utcán járkáló emberek nagyon szívélyesek és boldogok voltak. Kedvesen mindenféléről szót váltottak – adták egymásnak a híreket (gondolom, ennek egy része igaz volt, más része nem), és azt beszélték, hogy az épületet az oroszok bombázták le. Nem tudom, igaz-e? De az biztos, hogy földig le volt rombolva a négy- vagy ötemeletes épület. Pedig tudomásom szerint ott nem is volt semmiféle forradalmi góc. Legalábbis nem hallottuk, hogy lett volna ott valami ellenállás… talán valamelyik ablakból rálőhettek egy orosz tankra? És ezt azután csinálták…? De hogy ilyen „elmebeteg” dolgok történtek, arra pár száz méterrel később, a Rókus kápolnánál jöttünk rá.

– A Rókus kápolna úgy helyezkedik el, hogy ott egy kicsit megtörik a Rákóczi út, s a Rákóczi útnak az egyenes vonalába – mintegy – beleugrik a Rókus kápolna. Teljesen szétlőtték! A tornyát lelőtték, és nagyon sok belövést kapott. Ezt is lefényképeztem. Aztán mentünk tovább a Múzeum körúton a Kálvin tér felé. A Kálvin-téren találkoztam egy pénzgyűjtő akcióval – tudom, hogy több is volt a városban, én mindenesetre itt láttam: a forradalom árváinak felállítottak egy becsületkasszát (egy katonaládát vagy faládát, fedele kinyitva), és tele volt százforintosokkal! Egy cédulát olvashattunk fölötte: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának”. Ezt is lefényképeztem.

– A Rákóczi út és a Körút sarkán még állt a Nemzeti Színház, és a Népszínház utcával szemben ott állt a Szabad Nép Székház. Ennek az épületnek a földszintjét, a Körút felé eső részt egy nagy könyvesbolt, a Szikra Könyvesbolt foglalta el. Ezt a forradalom alatt – nyilván a kirakat tele volt Marx, Engels, Sztálin és Rákosi műveivel – betörték és a könyveket máglyára dobták. Még lehetett látni a betört kirakatot és a könyvégetés nyomait. A hatalmas betűs SZABAD NÉP feliratot a tömeg le akarta verni (vörös csillagot akkor már rengeteget levertek a városban), és amikor nekikezdtek, nem verték le teljesen a szöveget; hanem annyit meghagytak: A NÉP! A Szabad Nép feliratból ez lett: A nép! Fantasztikus ez a fotó! Nyilván gyerekként is észrevettem ennek a fenségét, hogy „a nép, mint büntető hatalom”! – és lefotóztam…
– Annyi esztelen pusztításnak volt nyoma… Valószínű – ezt én nem tapasztaltam, csak a hírekből és az elbeszélésekből tudom –, hogy … az orosz katonák féltek. Persze hogy féltek. Mert egyrészt azt sem tudták, hol vannak, másrészt egy városban tankkal közlekedni borzasztó veszélyes. Láttunk kiégett tankokat, amelyeket Molotov-koktélokkal gyújtottak föl. És el tudom képzelni, hogy ezek a katonák nem is csak pusztítási szándékból, hanem félelmükben lövöldöztek össze-vissza. Hogy így talán senki nem mer odamenni a közelükbe. Nem tudom, ez hogy lehetett…

– Utána a Kálvin tér felé fordultunk, a Múzeum körútra. Ott volt az a széttaposott villamos, egy 49-es, eléggé roggyant állapotban (egy tank ment neki), azt lefényképeztem… S mielőtt a Kálvin térre értünk, bementünk a Bródy Sándor utcába, a Rádióhoz. A Rádióról tudtuk, hogy hatalmas harc helyszíne volt a forradalom indulásakor – és valóban, le tudtam fényképezni az összedőlt, szétlőtt épületet, előtte a vászonra írt fölirattal, hogy „Szabad Magyar Rádió”. Készült egy pár felvétel a Nemzeti Múzeum háta mögött is, ahol szintén látszottak a harc nyomai. Ott készült az egyik kedvenc képem, a Pollack Mihály téren, egy oldalkocsis motorosról, aki éppen indul valahová. Ez nagyon jellemző: viharkabát (mint viselet) és motorral indulás valahova… Utólag azt a címet adtam a képnek, hogy „indulunk Amerikába”.

– /Reggel/ Tíz óra tájban indultunk, s olyan három-négy óra tájban érkeztünk haza. Novemberben már korán sötétedik, s ennek a gépnek fénymérője sem volt. Nagyon izgalmas volt technikailag, mert egy táblázatból lehetett megállapítani, hogy mennyit kell exponálni. Akkor így fényképeztek az emberek, de én akkor már elég jól ismertem ezeket a paramétereket, és ezért sikerült ilyen változó körülmények között, városban is, használható képeket csinálni. A Kilián laktanya nagy élmény volt: ott állt a kapuban egy magyar tank, amire azt mondták, hogy Maléter tankja. (Hogy az volt-e, nem tudom, mindenesetre a Kilián laktanyának Maléter volt a parancsnoka, és ez egy magyar tank volt, hatalmas Kossuth-címerrel az oldalán.) Ez a tank láthatóan beállt a főbejáratba – hogy őrizze az épületet…

– Vele szemben pedig – talán negyven-ötven méterre a Kálvin tér felé (még a Kilián épület előtt) – állt egy orosz tank, amely ki volt lőve. Lefényképeztem. A tank elején volt egy körülbelül ötven-hatvan centis luk. Azt mondták, hogy a páncéltörő lövedék ott hatolt be. Oda bele lehetett nézni… Nem tudom, hogy ezt lefényképeztem-e, vagy ha igen, akkor nem sikerült a felvétel, mert természetesen a tank belsejében sötét volt. De arra emlékszem, szemmel jól lehetett látni, hogy bent emberek vannak… „összesült” emberek. Nyolcvan centisek, borzasztó látvány volt. Azok az orosz katonák, akik ott benn voltak – mikor a tank felrobbant és kiégett –, mind megégtek. Magát a tankot lefényképeztem. Aztán mentünk tovább, s itt készült a leggyönyörűbb képem, a Kisfaludy utca és Üllői út sarkán: egy magyar tank áll a Kisfaludy utcában, Kossuth-címerrel, vele szemben éppen jön egy teherautó kapaszkodó forradalmárokkal, és az előtérben egy puskás ember halad. Ez a felvétel, (nem is tudom, hogy sikerülhetett!), mai szemmel is remek. Ma is vállalnám, és örülnék, ha ilyet csinálnék hasonló szituációban!

– A Kisfaludy utca után a Corvin-köz következett… S emlékszem még a Práter utcára. A Práter utcában volt egy csata, azt is lefényképeztem. Ma nincs meg erről a képem. Akkor egyetlenegy tekercs filmem volt, és a Taxona gép ötven felvételt csinál (mert nem 24×36-os, hanem 24×24 milliméteres kép fér rá egy tekercsre). Én tehát olyan harminc-negyvenszer, maximum ötvenszer kattintottam. Részben hiányos tudásom, részben a kezdődő sötétség következtében természetesen a felvételeknek egy jó része nem is sikerült. Mindenesetre a Corvin-közben is készült egy-két kép, és a Práter utcáról is volt vagy három képem…

(Befejezése következik)

Előzmények: I. rész

Összeállította: Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ