…Eljött az ezredforduló, s 2002 táján Siklósi Nándor már nem bírta tovább, kikívánkozott belőle mindaz, amivel a dél-amerikai lét megajándékozta. Ismét kézbe vette a tudósítói tollat, s a régi Siklósi Nándor nevét leakasztva a szegről, egyik remek politikai elemzését küldte a másik után. Közülük is kiemelkedik egy pokolgépes robbantás hátterének a hiteles története.

A nagy robbanás

(Helyszíni röntgenfelvétel Bogotából)

Újsághír: Egy bogotai luxusszállóban a hét végén nagyerejű gépkocsi-bomba robbant, harminchárman életüket vesztették, csaknem kétszázan megsebesültek, az anyagi kár is jelentős. A feltételezések szerint az egyik gerillaszervezet akciója volt a terrortámadás.

Kétszáz kiló „anyag” nagyon nagyot tud robbanni. Három házzal arrébb is betörnek az ablakok, megcsörrennek a tányérok és poharak – mint földrengéskor, a papagáj ijedtében leszédül a karikájáról, a macska felborzolja a szőrét, a környék kutyái kétségbeesett vonításba kezdenek, a televízió egy pillanatra elsötétül (az automata áramelosztó átkapcsol egy másik fővezetékre), az ember meg értetlenül próbálja feldolgozni a nagy csattanást. A kitört ablakon először az ég felé néz a töksötétben: a csillagok biztatóan ragyognak, a hold kerek, felhő sehol, eső egy csepp se. Az általános iskolai tanulmányok és az élettapasztalat alapján nagy bizonyossággal megállapítható: nem villám csapott le a közelben. Akkor észreveszed a füstöt, alatta a lángokat is. És orrodba nyomul erőszakosan a kénkő. Eltéveszthetetlen annak, aki egyszer is szagolt puskaport. Hallod már az emberi és gépi hangokat is: sikolyok, kiabálás, talán vezényszavak, szirénák, csörgések és csattogások, sok lóerős motorok dübörgése, csikorgó fékezések. Autók begerjedt lopásgátlója üvölt, vijjog, hörög elállíthatatlanul. És állandó üvegcsörömpölés. Órádra nézel: fél kilenc múlt pár perccel.
Magadra kapkodsz valamilyen ruhát: „ingben- glóriában” bámultad a televízióban – a sokadik üveg sör mellett – a szőke orosz tenisz- (vagy inkább szex-) bomba kecses fonákjait, no meg a pihegő mellét. Tudod, hogy bomba robbanhatott, valahol nagyon közel. Kirohansz az utcára: teljes a felfordulás. Az első, amit meglátsz: tök meztelen férfiak és nők próbálják takargatni magukat tenyérnyi fehér törülközőkkel. Mint egy korai Jancsó-filmben. Arrébb gyerekecskéket ráz a hideg meg a zokogás: tündérkék, boszorkánykák, hófehérkék, hamupipőkék valami maszkabálból. Tucatnyi szakács vitatkozik, hófehér köcsögsipkáik kormosak. Katonák és rendőrök szaladgálnak össze-vissza (mint terepszínű pókok a falon), korlátokat állítva, húzogatva, ragasztva. És hatalmas csörrenéssel asztallapnyi ablaktáblák zúdulnak alá a sötétben valahonnan fentről. Szerencsére, széles az út, és óvatosságból mindenki a közepén közlekedik. Az utcavilágítás működik; az épületek – és a járdák – azonban sötétbe vesznek. A kitört üvegű ablakokban romantikus gyertyafénynél kíváncsiskodók szoronganak és mutogatnak. A felrobbantott épületet saját rőt lángjai világítják meg. Az utcán egy égő reflektorú kocsi, összelapította a rádőlt téglafal. Mintha ülne benne valaki. A távolban is autók; csak a reflektoruk látszik, meg a dudaszó hallik ide. Nem voltak tekintettel a péntek esti csúcsforgalomra: minden utat lezártak a motoros közlekedési rendőrök.
Nem tudok tovább menni: a rendőrkordon hermetikusan kirekeszti a környezetet. És mindenki gyanús: még a tűzoltókat is igazoltatják. Hátha álruhás terrorista. Közelebb megyek a szakácsokhoz, azt taglalják, hogy a robbanástól leesett a forró olajos lábas, rá egyikük lábára, és a cipőjét is, meg a lábfejét is átégette; jégkockás zacskókba bugyolálva rakták be egy taxiba, hogy kórházba vigyék. A taxik most már nem közelíthetik meg a helyszínt: öt utcával előbb elterelnek minden forgalmat, még a gyalogosokat is. Az épületből tűzoltók serege rohan ki. Annyit lehet kivenni a kiabálásukból, hogy a tizedik emeleten lévő uszoda feneke megrepedt, és félő, hogy a lezúduló hatalmas víztömegtől megfullad a mentő személyzet. A lángokat persze eloltaná a víz. De a törmelék alatt rekedteket sem hagyná életben. Mintha találkoztam volna hasonló dilemmával egy katasztrófafilmben, „Pokoli torony” vagy efféle volt a címe. De ez most nem film. Az épület tizenkét emeletes, ebből öt szint – garázs. Ide senki sem jön gyalog, a legtöbb klubtagnak névre szóló kocsibeállója van.
Ott robbant a bomba, valahol a garázsban. Hatalmas zűrzavar. Mindenki szalad valamerre, mindenki intézkedik, tanácsokat osztogat, mindenki segíteni szeretne, de közben senki sem hallgat senkire. Az emberek félnek-rettegnek, és úgy érzik: csak magukra számíthatnak. Apokalipszis. Most.
Elég ideges vagyok. A fiamat is ebbe a klubba szokták becsalni sznob haverjai: mégiscsak, diplomatagyereknek elitklubban a helye. Feleségem zokog: „Mi lehet a gyerekkel?” A gyerek – harmincvalahány éves meglett ember, éppen látogatóban nálunk pár nap óta – végre telefonál, hogy minden rendben, egy barátnőjével van, jönnek hazafele. Most a Trattoria da Giorgio mellett állnak, onnan nézik az égő klubot. Megnyugszom, bár a múlt héten pontosan ebben az olasz étteremben lőttek le egy diplomatát: véletlenül rossz helyen kanalazta a levesét és az egymásra tüzelő maffiózók golyója őt is eltalálta. Mondom a fiamnak, ne ülj be az olaszhoz, siess haza.
Megígéri.
Először áldom a lenézett bunkófon feltalálóját. Mindenki „maroktelefonál”.
Mindenki nyugtat valakit: élek, jól vagyok, megyek haza, ne aggódjatok. Senkinek sincs most érkezése trattoriákra.
Visszamegyek a házunkhoz. Ázó-fázó tündéreket, boszorkányokat terelget egy éltesebb hölgy, kéri: engedjem be őket, legalább a garázsba, mert megfagynak. Olyan tizenhét-tizennyolc fok lehet, ez itt csikorgó téli zimankónak számít. Lehívom a munkatársamat, kinyitjuk az üres garázs ajtaját, és a nagykövetséget őrző rendőr gondjaira bízzuk a jelmezes óvodát. Mások is jönnek: valaki lámpát kér a mentéshez, mert az emberek a sötétben botorkálnak, és a tűzoltóknak sincs elég lámpájuk; másvalaki meg a hős tűzoltóknak kunyerál vizet, egy kis harapnivalót. Hajléktalannak nézem, és biztosra veszem, meginna-megenne mindent, mielőtt odaérne a tűzoltókhoz.
Pedig csak három ház van köztünk.
Az biztos, hogy nagyon szervezetlennek tűnik minden. Munkatársam is így véli, amikor újra megközelítjük a derék tűzoltók vízsugaraival ostromolt füstölgő romhalmazt. Hatalmas kráter az épület közepén, vagy hat emeleten átér; autók, székek, asztalok potyognak feneketlen torkába megállás nélkül. Kétszáz kiló trotil vagy dinamit nagy kárt tud okozni. A tudálékos becslést egy tűzszerészparancsnoktól halljuk, valamelyik televízióállomásnak nyilatkozik az épület sarkánál, ragyaverte arca előnyösebb felét próbálja a kamera felé fordítani. Vagy a robbanások nyoma, nem ragya? Rengeteg a televíziós; ingerült rendőrök, kutyás mentők, tűzszerészek próbálnak áttörni a paparazzi-siserehadon. Egy ugyancsak ingerült katona, állig fegyverben meg golyóálló mellényben, igazolványunkat kéri. Szerencsére nálunk van. Biztosan meghallotta, hogy nem az ő nyelvén beszélgetünk. Mondom a kollégámnak: húzzunk el innen, mert még iraki terroristának néznek bennünket. Vagy marxista gerillának. Egyik sem lenne nyerő. És a lincselés is amerikai találmány.
Kerülgetjük az utca közepén sorban lefektetett emberi testeket. Sebesültek? Halottak? Véresek, kormosak, téglaporosak. Bogotában szinte minden házat téglából építenek, a vakolás ismeretlen. A szétrobbant épületből vigasztalanul ömlik a téglaporos füst. A mentőkocsi nem tud befordulni az utcába, a mentősök fordulnak futva a hordágyra dobott testekkel. Mindenki az utca közepén tülekedik, a járdákra megállás nélkül hullik fentről az üvegáldás. A meztelenek a környező házakból kapnak ruhadarabokat. Halljuk, ahogy mesélik: a szaunában érte őket a robbanás, és azonnal kirohantak az utcára. A szakácsok nyomában, a gazdasági kijáraton. A többség bennrekedt, mert az áramszünetben a liftek leálltak, a vészlépcsők leszakadtak, különben is olyan sötét van, hogy senki nem mer mozdulni: fél, hogy valami lyukba esik. A nyolcadik, kilencedik emeleten – az éttermek szintjén – asztalkendőket lobogtatnak az ablakban, várják a tűzoltókat. A zsiráfnyakú ingatag létrán egyenként hozzák le a szédülős, sokkos, ájult nőket és férfiakat. A tűzoltók is, a megmentettek is véresek, égettek, kormosak, téglaporosak. Alul ismerősök, családtagok ölelgetik a leérkezetteket. A létra közepén egy ősz hajú, cipőtlen úr imbolyog nagy bátran lefelé. Alul egy türelmetlen tűzoltó biztatja: szeretne mielőbb felszaladni a szűk vasszerkezeten, sok még a menteni való. Egy jól öltözött hölgy rángatja az egyik mentő kabátujját: „a férjem a kocsiban van, ránk dőlt a fal, valami ablaküveg állt a vállába, talán még él, segítsenek”. Öt-hat mentő-tűzoltó követi rohanvást. Talán őt láttuk az égő reflektorú autóban? Újabb nagy robbanás. Mindenki szalad, majd eltaposnak bennünket. Hangosbemondón próbálják nyugtatni a tömeget: csak egy konyhai gáztartály robbant fel. Valaki egy gyerekképű katonára borulva zokogja: a barátja mellette „gyúrt” az edzőteremben, amikor megnyílt alatta a föld, és bodybuilder-gépestől eltűnt a téglapor-felhőben.
Vissza a házunkhoz. Sikkantgatós hangzavar, de az öröm hangjaival. A kétségbeesett anyák-apák megtalálták az ugyancsak kétségbeesett gyerekeiket, akik valami álarcos bálon vettek (volna) részt a klubban. A szülők meg addig elmentek a felnőtt részlegbe, iszogatni, fecserészni. Őket a főutca frontján mentették ki, a gyerekeket a hátsó udvaron át. Az önkéntes segítők révén a garázsunkban boldogan egymásra leltek. Megint szereztünk egy csomó barátot árva hazánknak. Újra bezárjuk a garázst, most már belülről.
A televízióban éppen a Főpolgármester szónokol. „Urai vagyunk a helyzetnek.” Hát persze. Utána maga az Elnök beszél. „Könyörtelenek leszünk a terroristákkal, ahogyan ők sem ismernek könyörületet.” Ismerős szólamok. Ő a Keménykezű. „Most kellene idejönniük a robbantók svájci meg svéd barátainak, hadd lássák, mit csinálnak itthon az Európában körüludvarolt véreskezűek. Talán megértenék, miért nem toleráns a kolumbiai nép.” Igaz, ami igaz, ezek a gyáva robbantgatók nem Che Guevarák vagy tupamarók. Persze, mindig rájuk hivatkoznak, mint példaképekre. Meg Marxra, akiről a vezéreik vérgőzös beszédeiben hallottak. Holnapra megforgatjuk az egész világot? De legalábbis felrobbantjuk.
Az egyébként mindig vigyori helyeske bemondó komolyságot erőltet magára.
„Mintegy ezren lehettek a klubban a robbanás pillanatában. Eddig húsznál több halottról tudunk és száznál több sebesültről. Köztük is sok a súlyos, az égési sérült, a füstmérgezett. Kérünk mindenkit, kerülje el a Nogal Klub környékét, ne akadályozza a mentési munkálatokat. A sebesültek listáját televíziónk honlapján megtekinthetik.” Megtekintem. Derék dolog ez az elektronikus gyorsaság. Sok az NN – a sokkosok, félholtak nem tudták megmondani a nevüket.
A gerillák újévkor frissített honlapján – manapság már ők sem röplapokon üzengetnek; hiába, globalizálódunk – sarló, kalapács meg kalasnyikov (a munkásosztály vasökle). „Odacsapunk, bárhová is bújjék a burzsoázia meg az oligarchia.” Nem lehet elbújni, se klubba, se óvodába, se templomba.
Még ma meg kell írni a jelentést is: a merényletben magyar állampolgár nem vesztette életét és nem is sérült meg; a nagykövetség munkatársai és családtagjaik épek és egészségesek. A hazai családtagoknak, barátoknak is telefonálni kell: jól vagyunk. Amióta a CNN a háborúkat is élőben közvetíti (jól kiszínezve), félő, hogy otthon már többet tudnak a nagy robbanásról. Szerencsére, azt nem mind tudják, hogy a klub mellett lakunk. (Romániai Magyar Szó, 2003. február 10.)

*

Az ilyen átélt és nagy hozzáértéssel megírt kalandokért mélységesen irigyeltem Jóska-Nándit. Úgy éreztem, a sors mindvégig kivételesen kegyes volt hozzá: nem csak azért, mert hozzásegítette az újságíráshoz, de egyúttal nem mindennapi élmények felé is terelte, amilyenek számomra nem adattak meg. Ezért aztán elfogultan kedveltem írásait, mindig szerkesztői öröm volt, ha tudósítás érkezett tőle.
2003. október 1-ben jelent meg a lapban általam elhelyezett utolsó anyaga – a kolumbiai gerillákról szólt. Hitelesen, ahogyan csak ő tudott közelíteni egy-egy forró témához.
Kapcsolatunk azóta virtuális, meglehetősen rendszeres. Jó ideje hazatért Bogotából, majd ő is nyugdíjba vonult, lapot szerkesztett, műfordít, mindenek előtt spanyolból, blogot vezet, Olykor ir a Káfénak is, amelynek érdemes olvasója, havonta egyszer-kétszer üzenetet váltunk, átszólunk egymásnak.
Közben arról ábrándozunk, hogy egyszer majd, mindketten jócskán élemedett korunkban, amikor már minden a hátunk mögé kerül, összejövünk együtt valahol Budapesten, egy sörkertben és egymás szemébe nézve ki-ki elmondja majd az egyenlegét: kiadás ennyi, bevétel ennyi, s maradtunk mennyivel?
A 2010–ben a Káfé főnixen is megjelent Jevtusenko-verset mindenképpen nyereség-ként tartom számon…

(A Bálvány-torzók kora című készülő munkából)

Előzmény: I. rész

1. Kis-Benedek József:
   2016. október 9. 18:39

   Olyan színes tudósítás, hogy kép nélkül is a helyszínen érzi magát az olvasó. Dicséret a szerzőnek, ügyes ez a Nándi gyerek, akár gerillának is beállhatna.