/Olvasónapló/

A franciaországi életmód lépten-nyomon furcsaságokat hoz a magyar család életébe…
„Barabásné még mindig nem ocsúdott fel a megdöbbenésből és felháborodásból. A két gyerek az iskola harmadik napján elébe állt, és mint egy ember, követelték a quart du rouge-t, a negyed liter vörös bort, minden francia iskolásgyerek tízóraijának szabályos és elengedhetetlen alkatrészét… Barabásné nyakonvágta a gyerekeket, sírt és jajveszékelt, szidta az iskolát, az országot, a kormányt, de a férje nevetett:
– Ha a francia gyerekeknek nem árt, ők se halnak bele.
Klári általános meglepetésre némán fogadta a nyaklevest. Hűvös nyugalommal leült:
– Jó. Nekem mindegy. Én úgyis kapok mindegyik lánytól, mert nagyon sajnálnak, hogy mi olyan szegények vagyunk, még bort se vihetek. Mindegyik ad kortyot. Ma is ittam legalább fél litert.
– Én is – bólintott Jani. – Engem is sajnálnak.
Barabásné dermedten bámult rájuk. – Lehelj rám – parancsolta Klárinak.
Klári lehelt. Jani is lehelt. Barabás hahotázott. A két gyermeknek élénk borszaga volt…Barabásné másnap reggel pénzt hagyott Annusnál fél liter pontosan elfelezendő vörösborra.
– A leggyengébből végy – magyarázta neki. – Tán elég lenne három deci is és vizezhetnéd. Csak mert nem akarom, hogy csúfolják őket a szegénységük miatt, és sajnálatból agyonitassák.”

Janinak jól megy az iskola, a szülőket behívatják, hogy elmagyarázzák: amennyiben a fiuk felveszi a francia állampolgárságot, ösztöndíjban, ingyenes ellátásban részesülhet. Barabásnét sikerült meggyőzni…
„Az urában furcsa indulatok ágaskodnak, először is nem szereti, hogy a gyerekei ne legyenek magyarok, aztán meg – mit képzel az a francia állam, ő talán nem tudja a saját erejéből felnevelni a gyerekeit.
– Nem kell nekünk senki kegyelemkenyere – mondja.
Bahgyihinov bácsi nem hagyja annyiban. A francia nevelésügy himnuszát zengi… Az asszony meg harmadszor számlálja elő, mit kapnak a gyerekek reggelire, tízóraira, ebédre. Barabás hirtelen megvidámodik, felvillan a szeme:
– És biztos, hogy huszonegy éves korukban visszamehetnek magyarnak?
– Biztos, biztos.
– Jól van. – A jászsági paraszt huncut mosolya játszik Barabás arcán. Irja meg a kérvényt, Monsieur Bahgyihinov. Becsapjuk a francia államot.
Igen, igy már megbékélt a gondolattal. Csak taníttassa az idegen állam az ő gyermekeit, tömje beléjük a pénzt, aztán azok visszamennek jó magyaroknak.”

Barabásné, aki mosónőnek állt be, hirtelen súlyosan megbetegszik, s minden tiltakozása ellenére kórházba kerül.
„A vizsgálat nem folyik egészen zavartalanul, mert mikor Barabásné nemzetiségét kérdik, Bahgyihinov azt hazudja, hogy román, hátha akkor szívesebben bánnak vele. Csakhogy az egyik alorvos románul szól az asszonyhoz, aki persze nem tud válaszolni.
– Látják? – nevet gúnyosan az orvos. Ezek mind bosche-ok, magyarok, ellenségek. A háborúban ellenünk harcoltak. Most bezzeg szívesen adnák ki magukat románnak.
Barabásné arca lángba borul, legszívesebben leugrana a magas vizsgálóasztalról. Bahgyihinov magyarázkodik… nyilván, ő tévedett, soha nem kérdezte az asszony nemzetiségét…
Barabásnét ott tartják a kórházban… Mert a bánásmód egy és a kezelés kettő. Barabásnéval rosszul fognak bánni, de kitűnően fogják kezelni.”

Időnként, az emigránsok között fel-felüti a fejét a honvágy.
„A honvágy nem alszik. Csak lehalkul, elcsendesedik, leköltözik a lélek alsó áramába, ott zizeg, csobog fojtottan, mint a föld alatti vízmosás. Laktál már patak közelében? Éltél már házban, ahol dinamó működött? Akkor tudod, hogy a füled megszokja a zúgást, megszokja, hogy a ház ütemesen rezeg, úgy hozzáedződik, hogy már nem is hallja… Csak akkor rettennél föl, kábultan és csodálkozva, ha hirtelen elhallgatna a zúgás, elapadna a zaj forrása.
Így a honvágy. Barabás csak azon morog, hogy itt minden bornak kenceszaga van, az asszony azt panaszolja, hogy a pénzeket és súlyokat nem lehet itt kitanulni – sou meg font, ki hallott ilyet? –, Annus csak azt mondja, bosszantó, hogy disznózsírt alig kapni… Itt vajjal főznek és olajjal.”

Az emigránsok érzelemvilága valahogy univerzális. A gyászban pedig könnyen egymásra találnak…
„Évszámra élnek ugyanabban a külföldi városban és jóformán nem is látják egymást. Ez alól egyetlen kivétel van: ha valaki meghal. Emigránstemetésen ott az egész munkáskolónia és munkástemetésre felsorakoznak az összes emigránsok. Hogy a másik csoport honnan tudja meg a halálesetet, az rejtély. Újságok nem írnak róla, gyászértesítőt nem küld senki. Honnan tudják mégis: mikor, hány órakor, melyik temető? Tudják. Ezek a hontalanság nagy titkai. Az elhullott magyar koporsója mellett ott van mindenki: a Renault gyár napszámosai Billancourtból, a kubikosok Vincennes-ből, Joinville-sur-Marne-ből a filmstatiszták, a Montmartre-ról és a Quartier-ből az emigránsok. Kalaplevéve állnak a sír körül, feketéllik tőlük a temető. Idegenben meghalni nagyon rossz, ezt valamennyien tudják.”

Annus, a nagylány – a család mindenese. Egy idő után ő is keresetre, önállóságra vágyik, varróműhelyben kap állást.
„Annus jár a műhelybe, megbékül és okosodik. Eddig azt hitte, hogy ő választotta a nehezebbik részt, mikor a család élelmezését és karbantartását vállalta, piacra, boltokba és hivatalokba szaladgált. Most tudja, hogy nincs nehezebb, mint idegenek közt dolgozni. De ezt is valahogy okosan és lemondóan tudja, harag és felindulás nélkül, mert két nagy dolgot megtanult: nem az a baj, hogy Magyarország a háborúban ellensége volt Franciaországnak – ezt a kis varrólányok nem is igen tudják –, nem az a baj, hogy ő, Annus, ellenség, csak az, hogy: idegen. És a másik: a hiba benne van. Ő az, aki más, mint a többi, nem is fontos, jobb-e vagy rosszabb. Más. Ezért a megalázások, kinzások hosszú sorozata, ezért a megvetés.”

A húszas évek végén utánpótlás érkezik Magyarországról. Ezek a kivándorlók valahogy mások…
„A jövevények széles mozdulatokkal mesélnek az utolsó három évről: infláció, mondják, és konjunktúra… A jövevények milliókat emlegetnek: Barabás kezdi érteni, hogy hazug milliókat, melyek nem érnek többet, mint az ő hetibére… A jövevények kisebb hányada úr – vagy talán volt úr –, aki a konjunktúrában szélsebesen eladta a birtokát és bankot alapított – vagy a közhivatalnoki állását hagyta ott, és betársult valami tőzsdeügynöki cégbe – mert a hirtelen pénzhullás forrása a tőzsde volt és a zuhanó valutával emelkedő kurzusok. Aztán elapadt az ár, az urak közül néhány a börtönbe került…, az ügyesebbek kimentettek valami kis vagyont és külföldre mentek új életet kezdeni.
A jövevények második csoportját még kevésbé érti Barabás. Azt mondják magukról, hogy B-listások. Ez úgy hangzik, mint valami katonai alakulat. De csupa girhes, keskenymellű hivatalnokember… Mert a csoport többsége zsidó, eldönti magában, hogy a B lista valami zsidó dolog.
…Mindegyik fajta valamicske pénzzel érkezik. Hangosabbak, vidámabbak, mint a régiek. Nagy üzleti terveket forgatnak a fejükben. Van, aki játékkaszinót akar csinálni, van, aki színházjegyirodát, van, aki magyar cukrászdát. A tervekben az a közös, hogy valamennyi a luxust, a fényűzést, a szórakozást szolgálja. Ezt tanulták meg odahaza, a váratlan pénzfolyó hömpölygő, híg levében úszkálva. Csak a fölöslegesben van fantázia, mondják.
Hallay Péter például magyar bárt akar csinálni. Úgy látja, hogy a franciák nem tudnak mulatni. Majd ő megtanítja őket.”

Magyarországon kitör a frankhamisítási botrány, mely pillanatok alatt nemzetközivé dagad. A Barabás-család tagjai retorziókra számítanak Párizsban. Annus, aki épp akkor tett le sikeres szaktanfolyamot, egy bonyolult ruhán dolgozik, mikor…
„Madame Lucienne hívatja. Máris? Annus nem egészen érti, de mindenesetre karjára hajitja a kiszabott szövetet.
– Mademoiselle Anne, én természetesen nagyon sajnálom… Maga ellen személyileg soha nem volt kifogás… Igen jó bizonyítvánnyal bocsátom útjára.
– Utamra? … Madame Lucienne!…
– Nagyon sajnálom. De meg kell értenie. Azok után, amit népe Franciaország ellen tett!… Magyart többé nem alkalmazhatok. Nyolcnapi fizetését felveheti a pénztárnál. Jó napot, Mademoiselle Anne.
Annus kiszédül a szobából, kiszédül a szalonból. Mire hazaér, már otthon van Barabás is. A szűcsműhely gyorsabban határozott, őt már nem is engedték munkához fogni.
– Mi lesz most, apám?
Barabás a vállát vonogatja, és elmegy a Francois Miron utcai magyar kocsmába. Izgalom és tanácstalanság. Az emberek egy részét kilökték állásaikból, másik részét kiutasították, huszonnégy óra alatt el kell hagyni az országot.”

A családfő és Annus úgy döntenek: Dél-Amerikában próbálnak szerencsét, s ha megvetették a lábukat, a többiek is utánuk jönnek. Kényszerpihenőnek tűnő tengeri utazás nyomán lehangoló világba érkeznek. A munkalehetőségek szűkösek, Barabás lábát megcsípte egy egzotikus rovar. Pénzük nincs orvosra, végül mégis kórházba kerül, s úgy tűnik, levágják az egyik lábát.
„Annus mosogatólány lesz egy vendéglő gőzös, párás, kelkáposzta szagú konyhájában, ebéd után valóban szabadságot kap két órára, valami ételt is vihet – szennyes és verejtékes, mint soha életében –, este futva cikázik La Boca duhaj részegekkel teli utcáin, sikolt és sípol a tüdeje, mire a penzió keskeny kapuján befordul…
Barabás lázas és szörnyű kínjai vannak, de egy percre el nem veszíti az eszméletét, józanul és hűvösen mérlegel: szűcs fél lábbal is szűcs, mondja, csak meg ne haljon, mert mit csinál akkor Annus, és Párizsban a másik három? Hetenként egyszer levelet küldenek, Annus ír, Barabás diktál, hogy van már állása mindkettőjüknek…
Öt hónap múlva kieresztik Barabást. Meggyógyult, a lába is megmaradt. Meggyógyult, csak éppen öreg ember lett belőle, zsémbes és gyönge. Annus támogatja a villamosig, onnan hazáig… Két nap múlva újra levelet írnak haza, és most már bevallják az igazságot… Egy hónap telik bele, amíg ideér a válasz, de az megnyugtató. Párizsban valamennyiüknek jól megy a sora, a gyerekekre fillért se kell költeni, Barabásnét visszavette a mosoda, már nem haragusznak úgy a magyarokra. Barabásné ezért el is küldi, ami pénz még a bankban maradt, neki nincs rá szüksége… Barabás ekkor sír először életében, mikor ezt a levelet elolvassa.”

Barabást is, Annust is visszaveszi régebbi munkahelye. Ám semmi sem olyan, mint régen. Kénytelenek meghúzni magukat: örvendjenek a szerencséjüknek! Jani egyetemista lesz, jól tanul, beleszeret egy francia lányba, aki hegedűművésznek készül. Nevezetes nap, amikor ellátogat a halászó macska utcájába…
„Idegenkedve lép be az ajtón és igyekszik nagyon kedves lenni. Annus meghökkenve eszmél rá, hogy Albertine az első francia, aki átlépte a küszöbüket. Több mint tíz éve élnek itt és Albertine az első!… Még csak egy szomszédasszony se zörgetett be, két tojást kölcsönkérni. Micsoda külön, elzárt, furcsa világ az övék, az idegeneké Párizsban, vagy talán a világ bármely városában… itt élnek a franciák közt, évtizede élnek itt, és soha nem egyesülnek, soha, soha! Vajon melyik fél hibája? – tűnődik Annus… Az övék, az idegeneké, akik nem kopogtak elég hangosan, nem kértek bebocsátást?… Nem szándékosan történt. Egyszerűen így volt.
Annus úgy érzi, hogy szereti ezt a várost. Miért nem tudott jobban beleolvadni, eggyé válni vele, otthont találni benne?… Azt hitte, ő ismeri a várost… de vajon ismerte-e?… Albertine az első francia, aki átlépi a küszöbüket. Igen, a szerelem talán lebonthatja a falat, a szerelem, semmi más.”

Ámde Albertine sem érzi jól magát a bőrében Barabáséknál…
„És mindez nem azért van, mert Albertine jó középosztálybeli család gyermeke, és most munkás lakásban ül. Nem, Albertine francia demokráciában nevelkedett, és a demokrácia felfelé talán sznob, de lefelé nagylelkű… Albertine nem tudná megmagyarázni, miért különös neki a mozdulat, mellyel itt elébe tolják a széket – Barabásné ösztönösen letörülte a könyökével, mert fiának, kedvenc gyermekének vendége fog ráülni – miért tűnik esetlennek, ahogy Barabás összecsapja előtte a bokáját, urasan és pontosan, ahogy katonáéknál és a háborúban tanulta. Aztán az öregek még mindig nem tudnak jól franciául, se Barabás, se az asszony, és egy-egy barbarizmusukra Albertine lelkében felszisszen, amit Jani megérez. Kicsit ingerülten ki is javítja a szüleit, amit eddig soha nem tett….
Albertine-t nem merte megkérdezni, mit gondolt a magyar családról. Hazakísérés közben gyorsan a szerelmükről beszélt, a csodáról és nagyszerűségről, ami kettőjük összetartozása – ezúttal, először életében, kicsit őszintétlenül. És Albertine kicsit őszintétlenül hallgatta, és azt felelte, hogy csoda valóban, és még soha két ember így nem szerette egymást, mint ők.”

Jani időközben nagykorú lesz. Itt a lehetőség, hogy visszavegye feladott állampolgárságát. Csakhogy…
„Jani nagykorúsága elérkezett és elmúlt. Megünnepelték a huszonegyedik születésnapját – azóta a huszonkettediket is – , testvéreitől nyakkendőket kapott, Albertine-től karkötőórát… és senki, egyetlenegyszer sem tett célzást rá, hogy most kellene előállnia, lemondani a francia állampolgárságról.
Barabás sem említette. Kicsit csöndes volt abban az időben, elrévedve nézett maga elé, este a bisztró helyett a magyar vendéglőbe ment, vagy oda se. Igen, ez vereség volt, a magyarságának, akaratának veresége. De mit tehetett volna? Jani egy-két év múlva kész mérnök, most zárja el előtte az utat? Igaz, magyar emberként is tovább tanulhatott volna, most már bírják fizetni a tandíjat, ha nagyon muszáj… De aztán? Állás már nem jut az idegen mérnöknek. Valaha jutott, az régen volt… Menjen haza? Mostanában már szórványosabban érkeznek ki magyarok, de azok majd mind mérnökök, orvosok. És sírják a diplomás nyomorúságot – ezt sírják a hazai újságok is.”

Jani és Albertine páros kapcsolatán egyre jobban kiütköznek az illeszkedési gondok. Előbb csak a lánytestvérek aggódnak emiatt, később Janiban is változások történnek…
„Jani éppoly kevéssé bírja Albertine-ben a jót mint a rosszat. Hibákat, melyeket önmagában is ismer, Albertine-ben tűrhetetlennek tart, jót, amire önmagában is büszke, Albertine-ben félremagyaráz. Mert ugyanaz a hiba nem egyforma kettőjükben, ugyanaz az erény sem. Más az ízlésük, vérmérsékletük, kedélyük. Nincs étel, amit mindketten szeretnének…
Albertine igyekszik leplezni, de minden idegenre úgy néz, mint valami egzotikus állatfaj ritka példányára… Janit nem tartja idegennek. Jani – Jani. Klárit is majdnem egyenrangúnak tartja… Úgy ül ott köztük a nagy orrával, mint valami eltévedt kakukkfióka, a tiszteletére főzött mutatós magyar ételektől szélsebesen megbetegszik…
Pedig az öregek már beletörődtek Albertine-be, ahogy Albertine szülei is beletörődtek Janiba. Csak ők ketten nem törődtek bele egymásba. Nem értik egymást, csak szeretik. Rossz kombináció.”

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ