Tófalvi Zoltán: „A műlábamat is megbilincselték” / III.

Beszélgetés báró Bánffy Istvánnal (1913-2006), a Kereskedelmi Akadémia végzettjével, akit a Szoboszlai-csoport perében 15 évi kényszermunkára ítélték. A beszélgetés 1996-ban készült
A negyvenhat túlélővel mi történt?
Betettek egy vagonba. Rettenetes volt, három vagy négy napon át egész Jilaváig vittek. A pályaudvaron teherautókra raktak, és elvittek a földi alatti börtönbe. Az körülbelül húsz kilométerre van Bukaresttől, illetve a Chitila nevű külső pályaudvartól. Ott állt meg a szerelvény, ott lecsatolták a rabszállító vagont, onnan vittek a börtönbe. Jilava rémes, rettenetes hely. Betették oda a rabokat, ahol negyven decemberében a vasgárdisták kivégezték a minisztereket. Betettek egy olyan cellába, ahol a golyó ütötte lyukak még látszottak. Hat hónapig tartottak ott. Tessék elhinni az én szavamat: engem nem vertek.
Én jó viszonyban vagyok Alexandru Todeával, a görög katolikus püspökkel, Szászrégenben lakik. Ő is végigjárta az összes börtönt. Minden hónapban felkínál nekem százezer lejt. Nem kell, kell a fenének a pénz, az a pénz egy darab papír.

Jilaváról hová vitték?
Újból megbilincseltek, és az idejövetelhez hasonló cirkusszal kivittek Chitilára. Az olyan, mint a ferencvárosi külső pályaudvar. Onnan elszállítottak Galacra. Galac borzasztó börtön. Én mondom: szörnyű hely! Egy patkó alakú börtön, középen van egy templom, ott álltunk, és behoztak egy csomó ócska, csíkos rabruhát. A civil ruhát le kellett vetni, rátettek egy számot, mert a nevünket nem tudták. Az Istennek sem tudták a románok elolvasni a nevet. Nem tudtak, csak ötösével számolni. Utoljára maradtam. Látok két bocskoros rabot, vagyis traktorkerékkülsőből készült lábbeliben. Nagyon öregek voltak. Ott állt az egyik megrokkanva, és állandóan ment a falhoz pisilni, mert prosztatabántalmai voltak. Tudtam vele értekezni, mert nyelveket ismert. Én jól beszélek németül. Elmondta, hogy 1935-ben igazságügyminiszter volt. Dr. Bentoiu Ioan volt a neve. Felvittek a harminchármas cellába, oda betettek. Én felülre feküdtem, a másik szerencsétlen öregember, aki még valamennyire mozgott, az is felül. „Fugar”-okat, szökevényeket, a rendszer ellenségeit bújtatták. Ő azt mondta, hogy puliszkát meg sajtot adott nekik.

Nem tetvesedtek meg?
Dehogy tetvesedtünk! Én még Oroszországban sem szedtem fel a tetűt. Akkor aztán egy nap bejöttek, és mondták: „Kolozsvár, Kolozsvár! Ki a kolozsvári?” – kérdezi az őr. Az őröknek nem volt szabad velünk beszélni. A két öreg közül az egyik meg is halt a börtönben. Mondta nekem az őr, miért nem eszi meg a kásáját? A halála előtt fehér kását adtak neki. Én nem akartam megenni, visszaadtam az őrnek. Azt mondta: idióta vagyok! Ez meghalt, én pedig nem eszem meg a kásáját, pedig attól életben maradhatok.
Másodszor is jöttek, és nagy nehezen kiáltották: „István, István!” Gondoltam: itt ismét valami disznóság készül. Kisült a végén, hogy valóban engem kerestek. Hoztak egy pokrócot, a fejemre tették, és levittek az irodába. Átadták a civil ruhát: öltözzek föl, és menjek újra a tárgyalásra. Mialatt folyt a vitám, és az őr kiment, hogy megnézze a nevemet, átkopogtam a túloldalra, ott volt Schell báró Marosvásárhelyről, ott volt egy Kézdi Árpád nevezetű jegyző, a Nagyszeben megyei Alsószombatfalváról, ott volt egy Bulárka István nevezetű autószerelő Szentkatolnáról és egy Salamon Zoltán nevezetű Csíkpálfalváról. Mondom Schell bárónak – rendkívül okos ember volt, nem mártott be senkit, de elismert mindenféle marhaságot -: „István, visznek el!” Arra kért, szóljak a feleségének, hogy ő annak idején, amikor báró Huszár Jóska ott volt a lakásukon, akkor ő nem is ülhetett bent a szobában! Kérte: mondjam meg a feleségének, hogy adjon be perújrafelvételt. Én azt hittem, hogy újból tárgyalásra visznek.
Levittek a kovácsműhelybe, ott ismét hasra fektettek. Mondom az őrnek: műlábam van. Azt felelte: fogjam be a számat, így van ez a küldő cédulában. Rám tették a bilincset, de pechemre nem a csavaros bilincset tették rám, hanem nittoltat (szegecsest). Ott volt egy vasgárdista meg egy Sofronie Ioan nevezetű, aki már tíz évet töltött le. Kivittek a pályaudvarra. A vasgárdistát újból kiválasztották közülünk, Sofroniéval betettek egy vécé nagyságú kicsi fülkébe. Beszélgetek Sofroniéval: mondja, hogy szabadul, mert letöltötte a tíz évet. Megkértem, menjen el Kolozsvárra a Szentegyház utca 6. szám alá, és keresse Bánffy Istvánnét, Erzsébetet. Mondja azt, hogy most szabadult, és esküszik az Istenre, hogy én jó ember vagyok. Elismételtettem vele vagy ötször ezt a dolgot. Odaadtam neki a háromnapi hideg élelmemet.
Valami sózott szalonnát adtak az útra. Az valami borzadály volt. Kaptunk egy darab kenyeret. Ennyi volt a háromnapi élelem. Azt egyszerre megettük. Nem volt víz. Akkor engem biztattak – én mindenre kapható vagyok -, hogy üssem az ajtót, mert én féllábú vagyok, s ezért úgysem pofoznak fel. Ütöttem az ajtót, mondtam az őrnek: vizet kérünk. Hozott egy kevés vizet. Akkor mondta Sofronie: engem biztosan a belügyre visznek, újratárgyalják az ügyemet, s hamarosan hazamegyek, de ő azért szólni fog a feleségemnek. Újból bevittek Jilavára. Beraktak egy bódéba. Azt mondja Sofronie: ez baj, mert innen viszik kivégezni az embereket! Mielőtt bementünk volna abba az úgynevezett várba – amelyik nem vár, egy nyavalyát, az épületre rá van hányva vagy két méter vastag föld, ez a Jilava, olyan, mint egy kripta -, útközben Sofronie azt mondta: vegyem le a bilincset! Veszi a fene, rajta van a nevem, válaszoltam. Őt már annyiszor hurcolták ide-oda, ő mindig leszerelte a bilincset. Hozzá is fogott, hogy a műlábamról leszerelje. Egy nittszeggel volt odaerősítve. A műlábamról levette, a másikról az Istennek sem tudta. Annyit ütötte a lábamat, hogy már borzasztóan fájt a bokám. Jól beszélt magyarul, Arad mellől volt. Az egyik lábamon bilincs, a másikkal mentem simán. Igy érkeztünk be Jilavára. Kérdezték: hol van a másik lánc? Mondom az őrnek: leesett. Akkor beadtak egy kalapácsot és egy harapófogót. Sofronie újból ütötte a jó lábamat, és nagy nehezen levette a bilincset a bal bokámról is. Bevittek egy cellába, éjszaka volt, ott estünk keresztül a fekvő rabokon. A műlábbal nem lehet érezni, hogy az ember hová lép, hát ott tapostam az embereken. Ott állok, s nézek a sötétben, de nem látom a szuszogó embereket, a föld tele volt rabbal. Végül láttam egy embert, ült egy ágyon, és mellette két fiatal gyerek. A férfi hozzám szólt magyarul. Bemutatkozott: Sasu Valeriu Szinérváraljáról. Úgy beszélt magyarul, mint én. Mondja, ő halálra van ítélve, leszámolt, ki fogják végezni. Ha szabadulok, akkor keressem fel a Szebenben élő orvos testvérét. A szülei szintén Váralján laknak. Kérdezte: van-e cigarettám. Mondom, van, mert Jilaván ideadták a négyszáz cigarettát, amit a feleségem küldött. De nem volt gyufa. Mondja nekem ez a Sasu Ioan Valeriu, hogy menjek, üssem az ajtót, s kérjek gyufát. Én minden ilyenre kapható voltam, Oroszországban is, amikor foglyot kellett elkapni, én jelentkeztem. Ott is olyan marha voltam. Kiderült, hogy akitől a tüzet kértem, az volt a hóhér. Ő végezte ki a halálraítélteket. Mondom románul: tüzet kérek! Meggyújtotta a cigarettámat, odabotorkáltam Sasu loan Valeriuhoz. Az pillanatok alatt kovakövet vett elő, azzal lehet csiholni a tüzet. Minden hájjal meg volt kenve. Őt Bécsből rabolták el az oroszok. Kém volt, kapott, háromszáz dollárt, az akkor nagyon nagy pénz volt. Az angolok javára kémkedett.

Jilaváról hová vitték?
Újból megbilincseltek, és felhoztak Kolozsvárra. Kolozsváron pedig a törvényszékre. A Protestáns Teológiai Intézet hallgatóinak a perét tárgyalták. Öt teológus ült a vádlottak padján, köztük a marosvásárhelyi Csatlós Csaba.

Kolozsvárról elvitték a Duna-deltába?
Dehogy! Onnan elvittek kihallgatni: mit beszéltem a Szent Mihály-templom előtt Majthényi báróval és még nem tudom, kivel. „Elfelejtettem” – válaszoltam. Egy árva szót sem beszéltem. Én annyit tagadtam, hogy nem voltam hülye egy újabb perbe belekeveredni. Az a hülye Graia Manea vallatott. Grünn volt az igazi neve. Később lottócsalásért letartóztatták, elítélték, és hamar kirúgták.

Meddig tartották a kolozsvári börtönben?
Négy vagy öt napot. Onnan elvittek Szamosújvárra. Szamosújvár aránylag jó hely volt, könnyű börtön.
Szamosújváron kivezényeltek a folyosóra: mindenki tolja le a nadrágját! Nem tudtuk, hogy miért. Letoltam a nadrágomat, így a műlábat nem látták. Megnézték, kinek van sérve. Akinek sérve volt, azt visszazavarták. Nálam nem volt sérv. Két nap után éjszaka újból kizavartak: „Fa-ti bagajul!” „Csomagolj!” Mi volt a csomag? Két rossz szappan, ami egyáltalán nem habzott. Kivittek az állomásra, ott betettek egy vagonba, és újból megbilincseltek. Két hétig vittek Brailáig, a kikötőbe. A kikötőben vártak már az uszályok. Bezavartak egy uszályba. Rémes hely volt, olyan füst volt, hogy fulladt meg az ember. Betettek az uszályba, és sokáig vittek egészen a Duna-delta széléig. Ott volt Peripráva, egy úgynevezett kikötő. Kikötő a nyavalyát!
Ott kellett vágni a nádat, ott kellett kukoricát kapálni és törni…
Ott kellett repülőteret gyomlálni, kikapálni a füvet, mert ott befüvesítik a repülőteret. Itthon nem vetnek fűmagot, itt betonnal fedik le a repülőteret. Nem is tudtak fel- és leszállni a repülőgépek. Több kárt csináltunk, mint hasznot.
Ausztráliából hozták a juhokat. Akkorák voltak, mint egy borjú, hatvan kilósak. Azokat akarták párosítani ezekkel a szerencsétlen román juhokkal. Ezek a juhok nem bírták el ezeket a nagy kosokat. Azok pedig mindenféle betegséget kaptak.

Olyannal is beszéltem, akinek a Deltában kígyót kellett fognia.
Oh, dehogy kellett! Egyetlenegy volt, egy karmester. Szervátiusznak a feleségét vette el. A testvérét Antonescu idejében kémkedésért kivégezték. A legjobb karmesterek egyike volt, Pesten a Filharmóniának volt a vezetője. Azt egyszer láttam egy Constantinescu nevezetű román tengerésszel, hogy megnyúztak egy kígyót, és megették. Ez a Constantinescu Svédországba akart kiszökni, tengerész volt. Felszökött egy svéd hajóra, elbújt, de észrevették.

A Duna-deltában raboskodók említették, hogy lázadás is volt ezen az uszályon.
Nem tudok róla. Az uszály két részből állt. Középen volt az úgynevezett torony, ott volt a parancsnokság. Jobboldalt volt egy két négyzetméteres lejárat, ahol korábban töltötték le a búzát, a gabonát. Ezek mind gabonaszállító uszályok voltak. Mikádiosznak hívták a görög hajómágnást, mind ott voltak még a görög feliratú táblák az uszályon.

Milyen volt a koszt?
Rémes volt, mindig csak savanyú káposztát adtak vagy pedig két darab „turtolyt”, mint a krémes tészta, olyan nagyságú sült málét. Valójában puliszka volt, de beleőrölték a csuszát is. A Duna-deltában aki nem dolgozott, az naponta tíz deka kenyeret kapott. Az nem volt tíz deka, mert az őr is ellopott belőle. Aki osztotta, az úgy csinálta, hogy sok morzsa jusson neki, mert a morzsa az övé volt. A bakancsnak a végén lévő spicc ki volt élezve, azzal szeletelte fel a fekete kenyeret. Én soha nem vágtam, nem értettem hozzá. Nekem ideadták a hét-nyolc dekát, amennyi jutott. Mindig volt két „turtoly”, azt odaadtam cigarettáért a jehovistáknak. Ők nem dohányoztak.

A foglyok közül haltak meg?
Nem olyan sokan. Karácsony Pista bácsi, a minorita szerzetes a munkában összeesett, és meghalt, szívszélhűdésben. Aradi minorita prédikátor, teológiai professzor volt. Karácsony Pista bácsit előttem ítélték el életfogytiglanra. Szintén „Szoboszlai-gyerek” volt.

Hány évet töltött a Duna-deltában?
Én Peripraván nem voltam, csak Grindeni-ben. Az egy alantas fogolytábor volt, ott voltunk nyolcszázán. Brigádokra osztottak, és minden reggel ki kellett mennünk dolgozni. Tíz órát dolgoztunk, és két órát motoztak, mert az a sok hülye őr számolt: tíz-tizenöt. Állandóan hiányzott valaki, vécén voltak, öregek voltak, minden baj volt.
Ott kellett a juhhodályt építeni az ausztrál juhoknak. A gyapjújából ki kellett szedni a bogáncsot. Amikor kihúztuk a bogáncsot, a bőr is lejött vele. Amikor megszállták őket ezek a „csecseméhek”, mind megdöglöttek. Amikor a hodályt építettük, akkor kivittek, kérdezték: ki végzett mérnökit. Egyik barátom, egy rendes kolozsvári fiú, dr. Kóta Péter – Magyarországon van most, polgármester is volt Domoszlón – előlépett, hogy ő mérnök. Helyettesnek kellett. Semmi köze nem volt a mérnökséghez. Akkor aztán válogatták ki az embereket. Persze, a barátok, a magyarok együtt voltunk, én is köztük. Felálltunk ötös sorokban, adtak valami szerszámot a kezünkbe, és kivonultunk – farkaskutyák kíséretében! – három vagy öt kilométert. Abban a nagy homokban alig lehetett járni, karon fogva kellett menni, karon fogva, ötösével. Ott kezdtük meg a munkát. Kellett vágni a nádat.

Grindeni-ben hány évig raboskodott?
1962-ig. Onnan újra elvittek Galacra, ahol betettek a templomba, mert nem volt hely a cellákban. Onnan ismét Szamosújvárra vittek. Ott aztán gyomorvérzéssel megoperáltak. Egy éjszaka úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya. Ott, Szamosújváron szerencsém volt, mert a börtönorvos civil volt. Dr. Baumgarten, Bányai Lászlónak a testvére. Csak ez nem magyarosította a nevét. Ő volt a börtönorvos. Nekünk Aranyosgerenden volt a háziorvosunk.

Mikor szabadult?
1964. augusztus 20-án. Mindössze negyvennyolc kilós voltam. Megberetváltak, csak úgy, pusztán a késsel, szappan nélkül, ki kellett vasalni a nadrágot, és meg kellett varrni. Ha volt mit varrni. Én egy nappal tovább ültem, azt hittem, újabb börtönbe visznek.

Honnan szabadult?
Szamosújvárról. Mindenki onnan szabadult, oda gyűjtötték össze a rabokat. A háborús bűnösöket, a gyilkosokat is, akik kétszáznyolcvanezer zsidót leöltek Tiraszpolban, Odesszában, Kisinyovban, Csernovicben, akiket nem végeztek ki, azokat is mind oda áthozták Szamosújvárra. A vasgárdisták Nagyenyeden ültek.

Hogyan szabadult?
Átadták a civil ruhát. Kértem a mankót. A mankóval, amit Budapesten kaptam a magyar kincstártól, mikor hazajöttem Oroszországból, akkorát csaptak a hátamra, hogy kettétört. Nem ilyen mankó volt, mint a mostani tartalék. A fél ház most is kéri tőlem, mert én nem használok mankót. Aki a lakásunkban megsántul, rögtön jön hozzám a mankóért. Itt van a konyhában. Dr. Gundhart Egon nevezetű orvossal szabadultam, valamint dr. Csávossy Bélával, a Csávossy György édesapjával. Velünk volt egy dr. Fazekas János nevű Székelykeresztúr mellőli, fiátfalvi származású ügyvéd is. A testvére országgyűlési képviselő volt. A börtönben rendje volt a megszólításnak: báró úr, szolgabíró úr, ügyvéd úr. Ha pásztor volt az illető, akkor gazduram. A börtönben mindenkit a rangján szólítottak. Nem elvtársoztak. Ma is, ha találkozunk, ezt a megszólítást használjuk.

A báró úr Kolozsvárra jött haza?
Idejöttem Kolozsvárra, és az állomáson felültem egy autóbuszra. Ötven lejem volt, mert a feleségem minden börtönbe küldött ötven lejt. Szamosújváron azt mondták, akinek van pénze, az ne jelentkezzék. Én nem tudtam, hogy van pénzem. Adtak egy vasúti jegyet. Ismét hallom, hogy ordibálnak: Bánffy, Bánffy, majd újra valami trágárságokat kiabáltak. Megyek oda, gondolom, megint valami baj van. Akkor mondták, nekem van 50 lejem, adjam azonnal vissza a jegyet! Meg akarom csalni az államot, még most sem javulok meg. Visszaadtam a jegyet, ideadták az ötven lejt. Mindenki kölcsönkért tőlem, mindenik kért öt lejt. Gundhart Egon kért kölcsön öt lejt, hogy fiákeren mehessen haza a lakására. Nem maradt semmi pénzem, mind szétosztogattam, és hazajöttem. Később Kolozsváron jött a postás. Elkezdenek kiabálni lent, báró úr, báró úr! Ki az isten kiabál úgy, hogy báró úr? Akkor mondta a postás, érkezett a címemre öt lej. Gundhart elküldte az öt lejt.

Miből élt, miután hazajött?
A feleségem kötött. Ott laktunk a kicsi konyhában, a cementes konyhában, ahová Huszár Jóska beszervezett. Én elkezdtem üzletelni, mert ahhoz érzékem volt. Bélyeget gyűjtöttem, mindent gyűjtöttem. Festményeket, képzőművészeti alkotásokat vásároltam, azokat cseréltem, adtam, vettem. Mentem a zsidókhoz, mert azoknak sok festményük volt.

A báró úr hány nyelven beszél?
Németül beszélek.

Nyelvórákból nem lehetett megélni?
Dehogy lehetett!

Mindig megőrizte a humorát és az életkedvét?
Mit csináljak, akasszam fel magamat a körtefára?

Ilyen vidám természetű volt egész életében?
Egész életemben ilyen voltam.

Tulajdonképpen ez mentette át minden tragédián?
Keserűség volt ott a börtönben lenni. Mindig hozzám jöttek, mert azt hitték, hogy én egy vezető vagyok. Én olyan rab voltam, mint a többi. Nem is tudtam rendesen románul beszélni, de mindig hozzám jöttek, ha valaki valamilyen marhaságot csinált.
A fiatalok morzéztak, mi van a szomszéd cellában, mi történik a kinti világban. Mondták, hogy most jön Kennedy, az amerikai elnök. Egyszer sorba állították a brigádot, a románokat baloldalt, a protestánsokat jobboldalt, az ortodoxok oda, a görög katolikusok ide állnak, a szektások amoda. Odamentünk mi, reformátusok is, volt egy csomó református pap, becsületes, tisztességes volt a zöme. Voltak katolikusok is, nagyon becsületes, művelt emberek. Volt ott mindenféle szektás, pünkösdista, jehovista, baptista, mindenféle. Mi ott álltunk, szerencsétlenek, reformátusok. Ott mondták, hogy a római pápa megmenti a katolikusokat! Amikor hazaértünk, akkor tudtuk meg, hogy Vásárhelyi János, a református püspök úr meghalt. Vásárhelyi János hogy tudna minket, erdélyi reformátusokat menteni?

A feleségével levelezhetett?
Nem! Amikor a Szekuritátén voltam, a feleségem csomagot küldött. Amikor Grindeni-ben voltam, akkor nekem nem járt csomag, mert a normát én soha nem tudtam teljesíteni. Akik megcsinálták a normát, azoknak nem volt, aki küldjön. A levelet románul kellett írni. Kockacukrot, sajtot, cigarettát lehetett küldeni. A megállapodás az volt, hogy a fele csomag az őröké, illetve azoké, akik teljesítették a normát. A csomagokat becsületesen mindig elosztottuk.

A börtönélményeket sohasem írta le?
Nem írtam le, de már sokat beszéltem róluk. Elmeséltem a Magyar Televíziónak, a Duna Tévének, az osztrák televíziónak.

Ma is szellemi frissességben éli az életét?
Állandóan olvasok. Tizenhét szervezetnek vagyok a tagja, a Vitézi Rendtől kezdve a Lovagkeresztesekig, a Magyarok Világszövetségétől az RMDSZ-ig, nem is tudom felsorolni, hogy hány szervezetnek vagyok a tagja. Mindeniknek fizetem a tagsági díjat. A feleségemnek van tíz hektár földje, az iskoláknak adta az egész jövedelmét. Elosztottuk a Báthorinak, a református gimnáziumnak, a Dávid Ferenc Egyletnek, a Brassai Sámuel Gimnáziumnak. Ennyi, amit tehetünk. Sajnos, az aranyosgerendi harminchét termes kastélyt hiába ajánlottam fel az egyházi és kulturális szervezeteknek. Senkinek sincs tízmilliárd leje, több millió dollárja, hogy az erdélyi magyar kastélyépítészet egyik legszebb remekművét helyreállítsa.
Amikor tőlünk elvették, gyönyörű épület volt, megvolt az arborétum, a park. Ma minden romokban hever. Ez az én legnagyobb bánatom.

Forrás: Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártírjai V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják. Mentor Kiadó, 2012.

Előzmények: I. rész, II. rész

1. B.Tomos Hajnal:
   2016. november 16. 10:17

   Kedves Zoltán, érdeklődéssel olvastam minden sorát és tudom, hogy még sok hasonló „gyöngyszem” lapul a tarsolyában. Örömmel olvasnánk belőlük minél többet.

2. csekegabi:
   2016. november 16. 10:32

   Kedves Hajnal, T.Z. könyvsorozatot szerkesztett gyöngyszemeiből. Amit olvashattunk, az már az V. kötet anyagából van és 2012-ben jelent meg. Azóta még biztosan gyűlt. Könyvtárban rátalálhatunk az eddigiekre!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ