A lecke elkészítése után enyém volt a világ. Nehogy a cigányokhoz menj, hallod?! Nem megyek, Ede édesanyám, dehogy megyek. Vigyázz, mert megleslek. Jól van, na, lessen, és! Az Alszeg felé trappoltam. Hátul is volt szemem. Az első kanyar után, a töltés szegélyezte kertek alatt, a Csapó-gátnál fordultam vissza, ahol az állatok nyelvén beszélő, varázserővel bíró jó öreg Záhingú szokott horgászni. Engem is ő tanított meg csupasz kézzel halat fogni a forró déli órákban – a katlanyas helyeken, amikor pihentek, aludtak a márnák, a balindok, a paducok… Rákászni is el-elmentem vele. Egy karéj kenyérért, darab szalonnáért sok mindent tanulhattam tőle. Cigány Cukára is ő hívta fel a figyelmem. Fájén süldőjány, má’ begyes, súgta harcsászás közben és félszemével kacsintott – a másikra vak volt; szürkéssárgás tályog nőtt rá, ezt mindig lecsukta, amikor találkozott valakivel, me’ nagyan csúfságas, mondogatta. Vízi embernek neveztük. A Maros martján lakott, inkább lyukban, mint barlangban. Mikor nem fogott halat, rákot – martifecsketojást és békát evett. A sózott béka cubákok csak amúgy táncoltak a markában, s még a nyelvén is szökdöstek, rángatóztak. Ennek okát csak nekem árulta el. Fogadásból gilisztát és lótetűt is früstökölt. Uzsonnázott. Zsíros kenyereim felét neki, Cigány Cukának vagy Kálomi barátomnak szoktam adni. Az öreg Záhingú a ganyédambró kiásta a döglött tyúkot, jó lesz vasárnapi húslevesnek, mondta, s lefety nyelvével – gusztusasan csettintett. Élő tyúkot sose tudtam lopni neki hazulról, me’ erősen káricsáltak. Többnyire tyúkkal fizettek a szüleim Záhingúnak, amikor nálunk dolgozott. Mindig ő ásta fel a kertünket, pedig csak egy keze volt. A másikat a hábarúba felejtettem, hékás, mondogatta viccesen – szalutálva.

Záhingó – a szerző rajza

A jó öreg Záhingú territóriumán túl, a Sziget és a Nyáras között, a sűrű akácfás, bodzás, seprű bokros, útilapus, barabojos Kicsi Berek felső felén, a két, nagyon alacsony, szalmafedeles kunyhóban lakó cigányok víztöltője mellett, a pásztori ház felőli részen, a terebélyes, magas nyárfa körüli szűk tisztáson várt Kálomi barátom, Cigány Cukával. Cuka már tényleg begyes volt, én még majdnem-taknyos, szőke purdé. Melegem lett, fáztam, reszkettem, fújtattam, mint verseny előtt Halmágyosi Sándri fiatal csődöre a rajtvonalon, mihelyt Cuka hozzámért. Feszesfényes, kreol bőre csillogóbb volt, mint a maharadzsa kisebbik lányának az orcája – a moziban, amikor a befagyott Maros jegén nem jöhetett át a karavános autó, ezért a mozigépet, felszereléseket, Oszolis Endrebá lószekérrel fuvarozta Magyardellőre. Jaj, drága jó tiszteletes úr, há Aszalis, hagy is tudatt ennyi lavat áthazni a Marasan a szekeréve, kérdezte a lovas-harci jelenetre mutató Estemén a mellette ülő paptól – süket lévén, jó hangosan. Jutott eszembe mindez errefelé jövet, az Oszolis Endrebá legelni kipányvázott lova láttán – a Delelő melletti Kicsi Berek szélén. A ló gazdája suhunn se vót, így nem kellett attól tartanom, hogy meglát, de azért a biztonság kedvéért bennébb húzódtunk – a tömöttebb sűrűségbe. A hatalmas nyárfák mögé. A nyár eleji káprázatban.
Gyere, Kicsi Gyárfás Mihók Jázsiká, gyere, gyere, jáccaggyunk apásdi, anyásdi, tehenesdi, bikásdi, hívogatott Cigány Cuka annak ellenére, hogy akkor semmit se tudtam csórni neki hazulról, és! Ő mégis a virágzó bodzabokrok alá ráncigált, onnan pedig a mélyebb árnyékú, tömött-sűrű, selymes-füves, mohás tisztásra, ahol a kerítő Kálomi barátom, öt-tízméternyire tőlünk – őrködött. így csak az ég látott, leshetett minket – a kétszínű nyárfalevelek rései között – rezgősen, reszketve, mint dúsan lombosodó sugarai az időnek. Vecsernyére harangoztak. Égig zengett a világ – bennem.
Ettől kezdve a cigányok még különlegesebb helyet foglaltak el a szívemben.

(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015

Előzmények: 1. rész,