Vastaliga – közhírré tétetik – fennhangon közli, zsörtölődve a helybéli világgal, hogy a magyardellői földeket-portákat más nyelvűek, „jöttmentek”, bevándorlók vásárolják föl – bagóért. Volt már erre példa a történelemben. Erdélyszerte. És ő ez ellen tiltakozik. Még szántás-vetés-boronálás közben is. Egyedül. A két marhával. Forgóekés vastaligáját – egyedül neki volt ilyen eszköze – eltüntette. A helyi kollektíva nem tudta rátenni a kezét, mert még idejében elásta, jól bezsírozva. A körtövefa mellé, ugyebár. Akkoriban az a hír kapott szárnyra, hogy eladta a fényes kétkerekűt – okosan –, amit most újra gazdásan babusgat. Agyongyötörten is. Bezzeg, ereje teljében! Akkor érezte jól magát, amikor istenesen elfáradt. Az eredményes munka dandárja után minő fenséges volt a pihenés, milyen mély volt az alvás, hűs, mint a kút vize, és mégis meleg! Szívmeleg. Puha, mint kisded korában az édesanyaöl. Most? Hangos önbiztatgatással kap újra és újra erőre. Egyre nehezebben. Szusszanásnyi szünetekben nézi magát, nézegeti a vastaliga forgó ekéjének makulátlan fényes tükrében, és alig ismer önmagára. Beesett, barázdás arca szürke, mint a posztó, mint a késő őszi parlag, mint a téglának való palaföld. A nap is egészségtelenül süt, szennyesen, szmogosan, főleg mostanában, nap, mint nap, sóhajtja pipázás közben. Megfeszítve próbál kitartó lenni, de! Ereje fogytán.
Ideje fogytán.
Dohánya fogytán.
Majd hoz a fia „drága Magyarország -rol. Erőt azt nem, bezzeg. Az a bizonyos december 5-ei svung majdnem őt is elseperte. Az „asszany” ebbe halt bele. Ebbe, biza. Kinek kaparsz, Vastaliga, kinek? – szegezik a kérdést horpaszodó, lecsurdászott izmú mellének. És hiába mondja a fia, édesapám, édesapám, hagyja a csurdé nyavajába a földeket, há hiányzik ez magának? A ráksúj ott egye meg őket. Eltartom én magát, drága édesapám, el én aztán. Ne dolgozzon egy lépést se, csak pipázzon, ha jól esik, és olvasson, mert olvasni mindig is szeretett, vagy sétáljon, ha ehhez szottyan kedve. Érezze jól magát. Élvezze az életet. De hiába mindez. Az öreg Vastaliga sem enged a negyvennyolcból! Ő aztán pláne nem. A magyardellői új székely kapu felállítására gondol, na úgyé, hogy lehet, mindent lehet csak akarni kell – je zoaje (igen biza)… A templom alá temetett huszárok tiszteletére emlékművet (is) állíttatott az előző pap, méghozzó kopjafásat. A mostani, egy még fiatalabb, még tevékenyebb tiszteletes úr, Csorbai Loránd (1741-től ő a 28. lelkész) hirdeti az igét Magyardellőn, füstölög engesztelősen az öreg Vastaliga. Karikákat, nyolcas karikákat, de ha jobban megnézi az ember, talán negyvennyolcas karikákat ereget. S közben zsibbad a keze. Fáj a feje. Zúg a füle, zúgva zúg, vajon mitől, mi zúg benne? Mintha harangokat, vagy inkább karácsonyi csengettyűket vernének félre. És minő későn veszi észre, hogy a vastaliga szarvára akasztott, ide-oda táncoló mobiltelefon „csengereng” – dallamra, amit még a fia hozott neki, hogy mindegyre szóközelbe kerülhessen az édesapjával. Egyirányú forgalom ez – szóforgalom, úgy értve, hogy az öreg sosem hívja a fiát, me neki ez má igen komplikált. Hogy s mint egészsége felöl a fia – egyke gyermeke – érdeklődik, ő hallóz mindegyre, most is. Az öreg nem árulja el, hogy a barázdában görnyed, de akarata ellenére csak csőbe szalad. Hó, Ruzsi, hó! Hogy a nyavaja álljon beléd! S mire észbe kap, már késő. Nincs kiút. Dorgálósdit játszanak… Az anyaországba „menekült”, jó beosztású, szófogadó gyermekkel, de! Végül, mint mindig, most is visszabékülnek az apa-fiúi szeretet szép szerfelettiségébe. Na jó, na, mondja az öreg. Később pedig: na halljunk oda, te! – dicséri jó szóval, kalácsosan a fiát, amikor az a munkahelyi előléptetését tolmácsolgatja a jó öregnek, aki óva inti, hogy maradjon a színtiszta becsületesség útján – parasztosan. Délcegen. Merthogy! A hazugság lejtőjén nem lehet megállni. Nincs gatyafék. Ijesztő nagy a gyorsulás, persze hogy lefelé… még szép. Csúszós az a kaptató, araszolgatja intelmeit, és bal kezével írja alá a kéklő levegőégben. Utóirat is jár hozzá, hogy te engem ne félts fiam, törődj magaddal, a családoddal, a jó dógú, ügyes menyemmel, és a már ámerikás unokámmal, egyem meg a lelkét. Milyen büszke vagyok rá, Istenem, de milyen, hát főleg azért, mert ösztöndíjasan deákoskodik ott túl, túl az egetverő nagy vízen. És emlékezés közben nem is sejti, hogy odahaza, az általa mesterelt fajén postaládában mintha-mintha unokája képeslapja várakozna. A pintyes fészek mellett, mert még a madárcsaládnak is megtetszett az összkomfortos, szép, ügyiben faragott, elhíresült postaláda. S ahogy naponta, estére kelve, ereszkedik haza az Agyaglyuk szakadásos-suvadásos kanyarulatánál, fiatal korára gondol vissza, lépten-nyomon, esmént-esmént, Istennek hála, már nem szaggat annyira az elkajszult dereka, mint percekkel előtte. Legénykorában, a szekérrel itt dőlt fel először, pedig akkor nem ilyen út tekervényesedett, nem ilyen tönkrement-rossz, meredélyes, esőmosásos, mint most. Csakhogy! Akkor minő nagy volt a lendület, ó minő nagy, Istenem. Égigérősen hatalmas. Most… Balra a Csókás patak hüsébe igyekvő örvény mellett, a hajdani pozsgásan kicsattanó, pirosló galagonyást keresgéli, hiába. Ezt is bottal ütötte az „üdő”, de a hely, az ott van, ott aztán, csak másképp berendezve. A régi, rendszerető, gondos-pedáns természet által, persze.

(Folytatjuk)

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015

Előzmények: 1. rész