Berecz Edgár: A székely paraszt Németországban (3)
UTAZÁS KÖZBEN
(Pénteken reggel)
A Tápiópiába tartó buszt nem volt nehéz megtalálni Tündérország fővárosban, jegyet váltani rá s felszállni, az volt a legkevesebb. Legalább ennyi legyen könnyű, ha már a német vízumért annyit kellett futkosni a Generalkonsulaton. Az is csak a harmadik próbálkozásra sikerült. De ha a Deák szomszéd ismeretsége ne lett volna, még a tizedikre sem adták volna meg. A hazai határon az átkelés simán zajlott le, alig pár órát kellett várakozniuk, de az 5 márkát így is legombolták. De az utasok boldogan fizettek csakhogy szabaduljanak. A szomszéd busz embereinek még a gatyáját is kikutatták a határőrök. Ráadásul ők többet vártak.
Edmond is örvendett, hogy nem a harapósabb vámosokat rendelte eléjük a végzet, s a túloldalra érve nem restellte előszedni az útielemózsiát és megünnepelni a gyors átkelést.
Az íratlan székely törvények szerint minden utazásra kötelező fokhagymás fasírtot, sült csirkecombot, szárazkolbászt, szalonnát és kibédi vereshagymát csomagolni. Ezek az élelmiszerek adják meg úgymond az utazás smakkját. Edmond sem akart rosszabb lenni másoknál, s amint mondtuk, előszedte az otthonról hozott finomságokat és jóízűen falatozni kezdett. Kis idő múlva az egész buszban érezni lehetett a jóféle fasírt- és hagymaszagot, s azon utasok, akik már megették fűrészporízű bolti szendvicseiket, sűrű hátratekingetésben és szimatolásban fejezték ki rosszallásukat. Nem a hagymaszag nem tetszett nekik, hanem az, hogy nekik nincs mit zabáljanak, és kénytelenek csorgó nyállal végignézni, hogyan tűnnek el a kenyér- és fasírtdarabok Edmond szájában.
Az egyik közeli utas egy-két “katona” reményében megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele, és többször is kijelentette, hogy mennyire szereti a fokhagymás fasírtot, meg hogy a fokhagyma mennyire egészséges. De bármennyit is udvarolt, nem kapott semmit, mert Edmond úgy tartotta, hogy aki éhes, az kérjen, aki pedig nem kér, az nyilván nem éhes.
Tápiópia után Csehszlovákia következett, itt nem történt semmi érdekes, csupáncsak belépés előtt 10 órát kellett várni a határon, ami ugyebár semmiség, mert mi van akkor, ha egyáltalán be sem engednek? Végül Németországba érve, amikor megjelentek az első német feliratok. Pl. Ital Eis, Edmondnak megjött a kedve és fordítani próbált.
– Az ital az rendben vóna, de mi az a ejsz? Ejsze italbót lesz – vélekedett.
Szűk német nyelvtudása csak a sájzéra és még egypár ilyen rövid kötőszóra korlátozódott, ezeket azonban sehol sem írták ki.
A nürnbergi pályaudvaron, ahol a busz csak annyi időre állt meg, amíg az utasokat le bírták lökni róla, Edmond előbb nagy vehemenciával kifújta a taknyát a földre, megnézte és alaposan elmázolta a csizma orrával, majd megtörölte az ujját és megigazította a nadrágszíját. Erre nagyon is szükség volt, mert ettől lesz járt-kőtt, világlátott képe az embernek. Rövid nézelődés után egy hátizsákkal és egy kosár szilvával a kezében elindult arrafelé ahová a legtöbb ember ment. Útközben egy repülő szállt el nagy burrogással a levegőégben épp a feje fölött, s az esemény megérdemelt egy cigarettát meg egy biztató tekintetet: – Csak fönnebb, fönnebb!
Érdekes, hogy külföldön a hazánkfia álcázhatja magát a legjobb ruhákkal, parfümökkel és nyakláncokkal, de egy repülő vagy helikopter felbukkanásakor azonnal kiderül, hogy csak ehinnen van Hogyishijákfalváról. Az azonosított és az azonosítatlan repülő objektumok felbukkanása különös reakciót vált ki a földijeinkből. Lakjanak akár egy repülőtér közelében ahol tízpercenként szállnak le és fel a gépek, a komák soha nem mulasztják el szemeiket a gépre függeszteni és csodálkozni. Vannak akik úgy vélik, hogy ez nem egyéb mint a gépkorszak új vallása: a hívő csodálatát fejezi ki a technika legújabb vívmányai előtt. Mások szerint a székely parasztok azért tekintenek fel minden szálldosó micsodára, mert a vörös időkben szenzációszámba ment akár egyet is látni. Éppen ezért amit gyerekkorukban nélkülöztek, azt most pótolják.
(Hétfőn reggel)
Miután jól kicsodálkozta magát, egy köpéssel kilökte a csikket, majd felmarkolva a hátizsákját és a szilváskosarát, elindult a jegypénztár irányába.
Azonban sehogy sem tudta eldönteni, hogy melyik pulthoz álljon. A nép közben megáradt folyó módjára hömpölygött és ügyet se vetett rá. Edmond először románul próbálkozott útbaigazításért, de hogy senki se akarta érteni ezt a kucifántos nyelvet, kacskaringós káromkodásban tört ki:
– Hogy a rézfűtyülős, csikósgatyás, pörgekalapos, egri bikavért ivó pogány Öreg Östen csapná bele valamennyi mennykövét ebbe a cifra társaságba! Hát már senki se tud itten magyarul?
A kifakadásra egy szabóforma vékony “szögedi pógár” jelentkezett a sokadalomból, aki még segített is káromkodni, mondván: “A nímöt a nem tanul meg sömmi nyelvöt, az elvárná, hogy a világ körülötte forogjon.”
De csakhamar megváltották a jegyet, s a szegedi jóbarát még a vonatra is segített felnyomakodni.
A vonaton nem történt semmi különös, Edmond az időt nézelődéssel és csodálkozással töltötte, este aztán a szerelvény befutott Mannheimba. A mozgólépcsőtől eleinte idegenkedett, de aztán annyira belejött, hogy még háromszor lépcsőzött, majd a főpályaudvar labirintusából kievickélve villamos után nézett. Először barátja nevét mondogatta a járókelőknek, de mivel senki sem akarta ismerni Ludwig Kovács gárázsmájszter nevét, jobbnak látta elővenni a címet s úgy kérdezősködni. Edmond szerfölött elcsodálkozott, hogy itt nem ismerik egymást az emberek, otthon bezzeg mindenki tudja, hogy hol van a Simó pékség vagy a Bertalan testvérek fényképészete.
Miután egy barátságos bácsika megmutatta, hogy melyik villamos megy a Casterfeldstrasse felé, Edmond magabiztosan felszállt az első ajtónál, és mint aki otthon van, egy marék aprópénzzel akart jegyet venni a vezetőnél. Az meg először nem értette, hogy miről van szó és csak hadrikált, de ebből Edmond nem értett semmit. A vezető is rájött, hogy így nehéz lesz értekezni, inkább az automat szót ismételve kimutatott az utcán árválkodó fémszekrényre. Nem volt mit tenni, Edmond elment jegyet vásárolni, de a gombok, fogantyúk láttán nem tudta, mihez kezdjen, még szerencse, hogy egy könyörületes járókelő segített neki kiválasztani az útirányt és megváltani a jegyet.
– Mennyivel könnyebb otthon utazni – sóhajtott fel Edmond. Ha jön a kalauz fizetünk valamit, ha nem jön, akkor nem fizetünk. Egyébként is ismer mindenki mindenkit mindenütt.
A villamoson nem csíptette meg a jegyet, nem rossz szándékból, csupán mert várta a jegykezelőt, aki nem akart jelentkezni. Egy jó félóra utazás után megérkezett a Casterfeldstrasse-i megállóhoz s a leírt címet maga előtt tartva elindult megkeresni Kovács barátja lakását, de hiába kopogtatott a tölgyfa kapun, senki sem akart ajtót nyitni, Edmond arról nem is álmodott, hogy Németországban előbb bejelentkeznek, aztán kaputelefonon keresztül kezdik az ismerkedést az emberek, ha egymás házába be akarnak menni. Nem maradt más hátra, mint éjszakai szállást keresni.
(Folytatjuk)
Korábban:
Pusztai Péter rajza
2010. november 8. 06:26
[…] A székely paraszt Németországban (3) […]
2010. november 9. 06:47
[…] A székely paraszt Németországban (3) […]