A történet hőse, egy különös álmokat látó kisfiú, egy napon különös üzenetet vesz észre egy eléje hulló falevélen: „Szerezd meg a fényképet! Most csak te segíthetsz rajtunk. Hamarosan érte megy Potya!” Aztán megjelent Potya, az üzenet pedig eltűnt. Potya kikacagta a kisfiút értetlenségéért…

– Hogy nem tudod mi a fénykép? Hihihi! Hát amit a fényíró masina csinál.
– Azt tudom mi az. Nem szép, hogy kinevetsz. És azt is tudom, hogy kezdetben a fényképezőgépet fényírónak is nevezték. Azt nem tudom, hogy milyen képet kell neked átadnom… A családi albumban több száz is van. Idő míg átnézzük az egészet. Tudod, Nartiért bármit megteszek. Nem is kérdezem, minek kell neki… Mert ugye, neki kell? Ő küldött! Csakis ő állhat az üzenet mögött, nem?
– Narti? – képedt el egy pillanatra Potya. – Ó, nem. Nem ő. De bizonyára emlékszel arra, mit mesélt a Vén Fáról. Onnan jött az üzenet. Mert bajok vannak. Narti mondta, téged nem szabadna ilyen helyzetbe sodorni, de mivel te vagy a legközelebb a fényképhez, ezt a feladatot észrevétlen csak te tudod megoldani. Hálásak leszünk mindörökké, hidd el.
– Milyen kép az? És hol van?
– Az a legnagyobb bajunk, hogy a Mocsár varangyainak is fülébe jutott ez a most fennálló kellemetlen helyzet. Ők mások, mint mi. Ugyanis többen közülük megfertőződtek a gonoszsággal. Nem érdekli őket és bandájukat, hogy mi lesz a világgal, velünk, veletek, az emberekkel. Gúrr, a vezetőjük igen gonosszá vált, mióta visszatért a Végtelen Erdőből. Csak gyanítjuk néhányan, hogy ott találkozott valamivel, vagy valakivel, aki aztán megváltoztatta. Virágfordulós évezrede már, hogy az ember és a mi fajtánk nem találkozott. A természeti lények, mint a növényfélék és az állatok most nagy veszélybe kerültek, s ez minket is érint. Fölbolydult az ősi rend. A láncreakció elindult. De még van esély helyrehozni a kárt.
– Értem, hogy bajok vannak. Mindenhol vannak. De milyen képről van szó? Lassan, elölről kezd. Másképp nem értem. Ne haragudj, összezavarsz.
– Bocsánat. Igazad van. Kissé elragadtattam magam. Tudod, hosszú-hosszú ideig voltam úton. Addig is, míg a szemednekúgy tűnhetett, hogy egy fura minta, a természet szülte rajzolat vagyok csupán azon a deszkán. Mellesleg – mondta ismét elkalandozva a témától a manóféle – szólnod kéne szüleidnek, hogy itt-ott javíthatnának a hajlékotokon, kicserélhetnének ezt is, azt is, mert korhad, rágja rendesen az idő foga a fát. Egyszer nehogy a nyakatokba szottyanjon az egész.
– Megértelek. És megmondom apáéknak. De hol az a kép? Elmondanád végre?
– Édesapád fiókjában van!
A kisfiút hidegzuhanyként érte ez utóbbi kijelentés.
– És én Apától lopjam el? Ezt nem tehetem. Nem erre neveltek engem. Nem tehetek olyat. Azt már nem! – Tikka gombócot érzett a torkában. Nem tudta mitévő legyen. Ő sem hazudni, sem lopni nem fog. Szüleitől aztán végképp nem. Idegen gondolatokként, addig ismeretlen érzésekként kavarogtak saját gondolatai.
– Ő nem tudja mi az. Hogy mennyire fontos nekünk az a kép! Nem az életünket, hanem a halálunkat jelenti Az! Már ha innen kikerül az emberiség elé. És akkor is, persze, ha azt mások szerzik meg. Hidd el, jót teszel ezzel. Ez most nem lopás.
– És ha beszélnénk véle? Elmondod neki is, amit nekem? Apám jó ember. Minden megértene.
– Tikka, figyelj ide! – fogta könyörgőre hangját Potya. – Ha szerencsénk van, nem is tudja, hogy egy kép van abban az ósdi masinában. Nekünk nem a gép kell, hanem ami benne van. Egyetlen egy kép. Egy üvegre készült kép. Üvegfotó. Érted?
– Mi van azon a képen?
– Azon inkább mi is, meg ki is! Történetesen az Apró Dolgok Démona látszik rajta, amint egy varázslatot hárít el. Miközben a Vén Fa az ellenkezőjét hajtja végre. De nem is ez a lényeg. Mióta Kerek Mező nagy része elpusztult, Apró Dolgok Démona valahogyan szert tett egy ősi és nagyon gonosz erőre. Szerencsére, de kárunkra is, elég szeleburdi, jócskán feledékeny is. Dolgozunk azon, hogy kiderítsük, honnan az ereje… De a lényeg, hogy nagyon megváltozott. És nem jó irányba, mint sejtheted.
– Ééés? – vágott közbe kissé idegesen Tikka. – Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy ha látná is valaki azt a képet, elhiszi amit lát… Ebben a világban, ahol nem hisz senki már bennetek. Sem manóba, tündérbe, sem óriásba, de még csak boszorkányokba, sőt sajnos már a Mikulásba sem hisz senki.
– Abban igazad van. Nem is hinnék el! Mondjuk. De az a varázslat… Szóval, azt varázslatot már igen. Azt elhinnék. És akkor mindennek vége. Örökre! Mert amiben jót akarnánk mi mindannyian, az sokaknak nem jó.
– Segítek! – mondta komoran a kisfiú és intett, hogy Potya, a manóféle kövesse. – Gyerünk! Irány Apa dolgozószobája. De téged meg ne lásson valaki. Anya például rögtön elájulna.
– Ne aggódj. Megoldom.
Mint ha a föld nyelte volna el a manófélét, hűlt helye volt. Hangját is inkább a saját fejében hallotta.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1;