HETEDIK FEJEZET,
amelyben Relu Covalciuc úr jelzésértékű álomról számol be haverjainak a Gyűrött Traktorban 

Relu Covalciuc kimért figyelemmel húzza elő a paradicsomokat nadrágzsebéből, enyhén előrehajolva, legyen helyük kibújni anélkül, hogy szétnyomódnának. Ingujjával fényesre törülgeti aztán mindegyiket. Bicskájával kivágja a barnás részt belőlük, aztán felszeleteli a paradicsomokat, és elhelyezi a darabokat a léfacsaró gép tölcsérében. Ellenőrzi, hogy a mélytányér, amely majd összegyűjti a ragacsos levet, helyén van-e, nehogy melléje csorogjon a zamatos nedv, aztán elkezdi forgatni a készülék karját, miközben lábával erősen rátámaszkodik a hokedli tartólécére. Az asztaloknál ülők feszült figyelemmel követik, ő pedig tudja ezt. Ezért a lé kipréselése tovább tart, mint máskor. Miután beletölti az üvegpohárba, előbb a fény felé emeli, hogy megcsodálhassa a színét, aztán kétszer-háromszor elhúzza az orra alatt, kedvére élvezve illatát. Mire az asztalhoz ér, a vodkája már elő van készítve, ezúttal azonban nagyobb adag, mint a szokásos, ugyanis általában kispohárból issza. Csak a tekintetével kérdezi Ticu Zidarutól, hogy mi történt, az jelzi, minden rendben, ebből világos Relu számára, hogy fél deci a ház részéről van. Mitu épp arról mesél, hogyan szedtek ki egy teherdarut a szakadékból, ő és két másik haverja úgy, hogy csak egy öngyújtó, egy zseblámpa és valami horgászfelszerelés volt náluk. „Jaaa és két liter törköly”, teszi hozzá. Végül, elmondása szerint, tényleg sikerült kihúzniuk. Arra már nem emlékeznek, hogyan, mert kegyetlenül berúgtak. Tulajdonképpen az egész akció pontosan aközben zajlott le, míg el voltak ázva. Mire magukhoz tértek a szeszgőzből, a teherdaru kint volt a szakadék szélén. „Ha eszembe jutna, hogyan csináltuk, gondoljátok el, megkapnám a Nobel-díjat érte.” (Mitu)
Így csak egy príma izomláz maradt a kaland nyomán, na és hátán egy jókora karcolás.
„Menj el, Mitu, hagyd a szédítést, inkább engedd ennek a jóembernek, hogy mesélje el, mi van a kertjével”, mondja valaki, és mindenki zajosan helyesel.
„Hallj oda! Miféle szédítés?! Tátott szájjal hallgattátok, meg tudtam volna számolni a fogaitokat…”, tiltakozik védekezőén Mitu, mert ő is kíváncsi a kertben történtekre.
„Háááát, mit is mondhatnék…”, szólal meg Relu Covalciuc, ajkát megnedvesítve a vodkával, ami némi gondolkodási időt ad neki. „Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá… Felébredtem tegnap korán – lehetett olyan három, fél négy -, mert nem tudtam aludni tovább. Mintha éreztem volna valamit… Mert én oan vaok, mint az állatok, istentelenül megérzek mindent. A földrengésnél is, ’77-ben, egy órával előtte úgy féltem, hogy csak na. Mondtam is az asszonynak: »Geta, te, nem tudom, mi bajom, de úgy félek, mindjárt megpusztulok.«. Reszketett a lélek is bennem, mint amikor túl sok kávét iszik az ember. »Geta, te, figyeld csak meg, úgy néz engem az a tyúk, mintha ember volna.« Ezt mondtam a feleségemnek a földrengéskor, egy órával előtte. »Ember, mondta ő, én azt hiszem, te meginnál egy pohárka pálinkát…« »Nem is igaz, ne beszélj hülyeséget, figyeld csak meg, milyen vérszomjas nézése van annak a tyúknak… képes lenne kikaparni a szemem, míg alszom«, így beszéltem én a földrengéskor, egy órával előtte, de mintha nem is én szóltam volna, mintha valaki diktálta volna, mit mondjak. »Persze, na! Olyan vérszomjas, hogy kéne neked egy csepp pálinka, meríts bátorságot belőle, mi?« »Hagyj békén, asszony, a pálinkával, mondtam neki, erről zörögsz naphosszat, inkább nézd meg jól azt a tyúkot, milyen ijesztő a tekintete!« De ő nem hitte el nekem, hogy ilyen érzékeny lehetek. És alig telik el egy óra, elkezd a tyúk kotkodácsolni veszettül, és futkos fel-alá, mint egy megszállott, repdes és vergődik, ugrabugrál, mint egy kecske, próbál felszállni a magasba. De ha nem tud repülni, és pont az asszony fején landol. »Segítség, jóemberek! Gyertek, segítseteeek!«, ordít Geta rémülten. Azt hitte, megőrült a tyúkocska, üvöltött hát, mintha nyúznák. Aztán két percen belül jött, biza, ott volt a földrengés! Nem mesélem, mit húztunk le vele, hogy majdnem szétment a tévénk…
A földrengés után egyből megnyugodtam, mintha valaki levette volna rólam a félelmet. A tyúkok nem kotkodácsoltak többé, a kutya sem ugatott már. Mert én oan vaok, mint az állatok. Ugyanígy tudtam előre, hogy nyugdíjaznak. De ez egy másik tál tészta… majd máskor. Inkább a tegnapiról mesélek nektek most. Aszongya, hogy: tegnap arra ébredtem, jéghideg a kezem s a lábam. Mert én oan vaok, mint az állatok, egyből megérzem. Álmodni sem álmodtam túl jót, s amikor én nem álmodok szépet, biztosan történik valami. Valami ilyesmit álmodtam akkor is, amikor a tezsvérem balesetezett… Az igazat megvallva, már este, lefekvéskor nyugtalan voltam. Két napja a tyúkocskáink nem igazán ettek; ott kuporogtak halomra egy sarokban, csak gubbasztottak ostobán. Odavetettem nekik néha egy-egy maréknyi magot, hátha felélednek tőle, de csak pislogtak rám, ahogy akkor szoktak, amikor elhúz felettük a permetező repülőgép. Mondtam is a napokban az asszonynak: »Te, Geta, a baromfiaink elvesztették az étvágyukat, ez semmi jót nem jelenthet!« »Ember, veszem észre, hogy neked viszont étvágyad lett egy kicsi pálinkára«, mondta ő. Nyavalyás fehérnép, ez egyszer rendesen eltalálta, behúztam volna szívesen egy féldecit. »Menj, hagyj békén, miféle pálinkáról képzelődsz?«, válaszoltam.
Egy másik napon mondom a fiamnak is telefonon, hogy semmi jót nem szimatolok, amikor felhívott, hogy elhoznák hozzánk a gyermeket, Claudiut. Mit szóltok, mit válaszol erre nekem az a semmirekellő? »A stressztől van, apácska! Egész nap káromkodsz nekik…« A menyem pedig, aki asszisztensnő az orvosi rendelőben, és pont ott nyüzsgött a telefon mellett, kezdi osztani az észt: »Lehet, hogy anorexiásak, apácska!« »Lehet, lányom, lehet, felelem neki, mert éppeg úgy tartják a fejüket, mint az anyatárs, és ő is panaszkodott, mintha…« Nem is szólt erre semmit a menyem, lenyelte a galuskát. Hogyne, hisz ez az én anyatársam is olyan teremtmény, hogy egyfolytában pofozná az ember, nem egyéb. Állandóan halálos beteg, mégis felzabálna mindent. Vagy túl sokszor megy a vécére, vagy székrepedése van; vagy fájtatja a fejét vagy ég a gyomra. Már ő se tudja, hány nyavalyája van. Azt hiszem, ha egyszer elismerné, hogy tulajdonképpen egészséges, helyben szörnyethalna. Nem tudna elviselni ekkora szégyent.
Az én tyúkjaim nem ilyenek, közelről sem! Ha nem esznek, tényleg betegek. Nem tettetik magukat. Valami bajuk van ilyenkor. Látnotok kellett volna, hogy kuporogtak, egymáshoz bújva, csepp életkedv nélkül, félig csukott szemmel, megesett volna a szívetek rajtuk. Az asszony keresgélt egyet a fiókokban, talált valami megrégidett penicillint: apróra törte, belekeverte tehéntúróba, és odatette elébük, csipegessék fel. Arra gondolt, huzatot kaphattak. Máskor is adott nekik így, és jobban lettek tőle, csak kettő múlt ki közülük. Ilyen az én feleségem, takarékos. Egy zsinegvéget se dobna ki. Ha a pirulák megrégidnek, szinte bosszús, hogy nem lettünk betegek s nem használtuk el. De úgyse dobja ki. Megtartja, hátha szükség lesz rájuk. Ha megbetegszenek a csirkék vagy, uramőrizz, elgyengül a disznó, ad nekik egy-két tablettát. ‘Sze ha jók az embernek, miért ne lennének jók a disznónak is, mondja. Na de a baromfiaink csak nagy nehézséggel csipegették azt a penicillinporos túrót… inkább azért, hogy elkerüljék a Geta száját. Nem is segített nekik semmit, azután is félrebicsaklott fejjel álldogáltak. Nyikkanás nélkül. Úgyhogy este nagyon idegesen aludtam el, a tyúkocskákra gondolva. Hát na, nyugdíjas vaok én is, mi másra gondolhatnék? Ragaszkodom hozzájuk, még ha azt tartják is róluk, hogy buták. Mondjuk, tényleg buták. A múltkorjában nálunk járt az unokám, pettyes csizma volt a lábán, és a tyúkocskák elkezdték csipegetni a pettyeket, azt hitték, ennivaló. De hát nem is az eszükért tartom őket, ezt mondtam a feleségemnek, hanem a tojásokért. »Mit is kezdenénk, asszony, valami nagyokos tyúkokkal, akik még a szorzótáblát is ismernék, de körömfeketényi tojásokat tojnának?«, kérdem tőle egyik nap, félig komolyan, félig viccből. Mit gondoltok, mit válaszol erre a feleségem, hiszen nem buta, ha az lenne, naná, hogy nem vettem volna feleségül: »Hát te embeeer, elvisszük a Pro TV-hez, és tele leszünk dollárral, mint Brucan«, mondja ő. Gondoljátok el, mi futott át rögtön a fején, mondom, hogy nem buta. Én mindenképpen ragaszkodom a tyúkocskákhoz, amilyen buták és tojók, úgy, még ha nem is tudják a szorzótáblát. Kedvelem őket, nap mint nap gondjukat viselem. Ha csak egy kárálást hallok, egyetlen szárnyverdesést vagy összeakaszkodást, már ugrm is ki a házból, hogy lássam, mi történik. Ha észreveszem, hogy valamelyik csirkécske sántikál, mintha nekem fájna, amit érez, tényleg. Amikor csak úgy ücsörög nekem, kedvetlenül, mintha leforrázták volna, felemelem és megvizsgálom a begyét, evett-e, óvatosan megmasszírozom a lábacskáit, rátapasztom a fülem, meghallgatom, figyelmesen megnézem a karmai színét, melengetem testecskéjét a tenyereim között. Úgyhogy elképzelhetitek, mi volt a lelkemben, amikor láttam őket egymáshoz bújva, fejük lekonyulva, amikor azt vettem észre, hogy a csirkécskéim mozdulatlanok, mintha gipszbe öntötték volna őket. És nekem kellett látnom mindezt, nekem, aki naphosszat a szememmel is hizlalom őket, aki azt is tudom, hány tolluk van… Úgyhogy keserű szívvel tértem nyugovóra, és egész éjszaka hánykolódtam. Reggel verejtéktől lucskosan ébredtem, a lepegyőt úgy begyűrtem magam alá, hogy kötéllé sodródott össze. De hogy miket álmodtam…! Ha valaki értene hozzá, hogy megfejtse, a hideg rázná ki tőlük: kiolvashatná belőlük Románia jövőjét a következő száz évre. Én mondom. Na, meséljem csak el az egyiket közülük!

(Folytatjuk)

A könyvről, a forditóról itt olvashatunk

Forrás: Dan Lungu: Tyúkok a mennyben. Regény. Pont Kiadó, Budapest, 2016. Szonda Szabolcs fordítása