2

A kolozsvári főtér északi során – szemben a Szent Mihály templom tornyos oldalával – van egy átjáróház; a meglehetősen szűk kapun keresztül nagy volt a forgalom a harmincas években, mert az udvaron egy népszerű cukrászda működött. A bejárat mellett trafikosbódé állott, újságstanddal. Már nagygimnazista voltam, amikor felfigyeltem arra, hogy szombatonként külön plakát hírdeti a Brassói Lapok vasárnapi számát, irodalmi melléklettel. Kezdtem kikunyerálni édesanyámtól a lapszám árát, és szombatonként, a kollégiumból jövet, a Főtér felé kanyarodtam; bizonyos izgalommal vásároltam meg az újságot! Történt ez 1936 tavaszán; de nyárára nagyon megritkultak a vásárlásaim, mert előbb Brassóban voltam az országos cserkész-dzsemborin, a vakáció vége felé pedig a bábonyi önkéntes munkatáborban (Bánffyhunyad mellett), ahol – Kós Károly irányításával – mezőgazdasági munkákat végzett egy nagy diákcsoport. (Sokszor eldicsekedtem azzal, hogy engem Kós Károly tanított meg kaszálni.) Egyszer azután összeszaladtam a stand előtt Nagy Elekkel (Lexivel), a későbbi Méhes Györggyel, aki akkor már volontőr újságíró volt. (Édesapja halála miatt fel kellett függesztenie egyetemi tanulmányait.) Kezében egy Korunk-szám volt. Mindketten megvettük a Brassói Lapokat, s persze elkezdtünk beszélgetni. Hogy-hogy nem , de egyszer csak József Attila került szóba, talán Molnár Tibor – később híressé vált – interjújával kapcsolatban (erről alább), vagy pedig a Korunknak volt valami köze a költőhöz? Annyi bizonyos, hogy attól a találkozástól kezdve telepedett meg a tudatomban egy szörnyűséges kép József Attila gyermekkorából: egy faluban (utóbb kiderült, hogy Öcsödön) embermagasságú disznókat kellett őriznie… Ezt csakis az interjúból vehette Lexi.
Igaz-e ez az emlék? Ki tudja; talán Molnár Tibor fogalmazott tévesen: a disznók csak a kisfiú magasságához képest tetszhettek minielefántoknak.
(De a nyomasztó kép nem egyszer megelevenedett előttem az évtizedek során, amikor – az üres bukaresti boltok előtt – olyasmiket hallhattunk, hogy Kelet-Németországban a kommunista kormányzat rapid lefolyású libatenyésztéssel kísérletezik, amihez ezt a jelszót agyalta ki: ”A liba a te kolbászod!”; a Szovjetunióban viszont Hruscsov – állítólag – a szarvasmarha-farmokon az állandó kettős borjaztatás lehetőségét tűzte ki biológiai kutatási célnak… Ott is, itt is így akartak a húshiányon segíteni. – De hát azt a bizonyos óriásdisznót nem lehetne-e kitenyészteni? – kérdeztem magamban. S mit hoz Isten: a hetvenes években egyszer együtt utaztam Csíkszereda felé egy elegáns „elvtárssal”, aki úgy mutatkozott be, hogy „X.Y. biológus”, magyarul, mert látta a kezemben az Utunkat. Furcsa ember volt; nem tudtam belemerülni az olvasásba, mert folyton beszélt, s mintha élvezte volna, hogy magyar partnere akadt; román észjárásra valló nyelvi fordulatokkal adta tudtomra, hogy hivatali kocsija van, s hogy sűrűn lejár a Duna-Deltába, ahol a lipovánok Duna-vízzel főzött halászlével traktálják… Tudom-e, hogy a Deltában olyan tiszta a Duna, hogy nyugodtan lehet inni vizéből? Igen, hallottam, hogy a lelassult folyónak óriási az öntisztító ereje. Ezzel kapcsolatosan áttért a haltenyésztés problémáira, s amikor befejezte, mellesleg hozzátette, hogy a sertéshízlalás terén is folynak bizonyos kísérletek egy megnövekedett magasságú fajta kitenyésztésére sztreptomicínes kezelés és különleges tápanyagok segítségével… Felkaptam a fejemet. – S vannak-e már eredményei? – Igen, igen, bizonyos mértékben. – S miért nem hozzák őket nyilvánosságra? – folytattam. Útitársam lesütötte a szemét: a kutatás államtitok…).

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész /