Kardoss éppen azon gondolkodott, mielőtt elaludt volna, hogy lehet egy hotelszoba olyan művésziesen piszkos és hogy a legközelebbi tíz évben milyen magasan nő meg a por az asztalon, ha már most két ujjnyi vastag? Vannak itt is problémák, tudja isten, el is gondolkodik rajta az ember. Már a villanylámpát is el akarta fújni. De nyílott az ajtó s belépett Madoss, hírlapíró. Szó nélkül odaült a Kardoss ágyára:
– Bocsáss meg, nem tudok aludni. Feljöttem hozzád. Kíváncsi voltam itt vagy-e még s mikor utazol?
– Én? Hiszen nincs két napja, hogy jöttem.
– És még mindig itt vagy. Fiam, még nem késő. Csomagolj, utazz vissza.
– Megbolondultál?
– Aki három napig itt van, az örökké itt marad. És aki itt marad, az elveszett ember.
– Nézd, Lajos, a te bolondságod igazán sok. Mint egy megkergült Jeremiás, úgy jósolod te nekem Jeruzsálem pusztulását. Tudom, mit akarsz. A kis város szintjére nyomja le, aki fölé kívánkozik. De én még egyszer megpróbálom.
– Te, Kardoss. Én ma este megint sokat ittam. Ma úgy berúgtam, mint a… Nem fejezem be, mert te egy finom vagy. Kardoss, én most úgy látom a dolgokat, mintha ki lennének fürösztve. Olyan tisztán. Bocsáss meg, nem tehetek róla, de én… én szeretlek téged.
Kardoss mint egy nagy gyerek felült az ágyában, magához szorította a Madoss fejét és gyér haját elsimította a homlokából.
– Csodálkozol, hogy én a kuvikmadara vagyok. Lehet, hogy neked van igazad. – tette hozzá Madoss némi gondolkodás után. – Én, én hazudok, beleharapok a párnába s rossz sárga fogaimmal tépem ki a derékaljból a tollat, azt mondom, hogy nekem van igazam és legalól tiszta, vízszínű könnyhullatással sír egy kisfiú, hogy nekik van igazuk, az okos, komoly bácsiknak és néniknek. És sokszor azt beszélem be magamnak, hogy mindenki gonosz, csak én vagyok, én, én a jó, pedig ők a jók, az áldottak, az egyetlenek. És hogy szeretem és hogy irigylem őket… Képzeld csak, ágyuk felett ott a házi áldás. Képzeld csak, hűvös, nagyszerűen vasalt, szortírozott fehérneműk a siffonban. Az asztalon virág. És hímzett papucsuk van, csibukoznak és regényeket olvasnak, ásítanak és asszonyaikkal nyomatják ki a mitesszereiket és kijelentik, hogy nincs a világon nagyobb boldogság, mint a tüsszentés. Nevetsz?… Ne nevess, fiam, ne nevess, mert megbolondulok, hiszen ez az élet értelme, sava, telje, csillaga, minden. És én? A vackomon. És te? Aki végig törted magad Abesszíniában vagy hol a fenében, hogy a végén beevezz e nagyszerű boldogságba…
– Én? Munkára jöttem, hídépítőnek, nem filiszternek „Vagy bolondok voltunk s elveszünk egy szálig, vagy az a mi hitünk, mind valóvá válik* – Nem jól idézed, nem baj. Fiam, te úgy nézel rám, mintha nem értenél. Nem baj, nem baj. Én se értem magam. Ha én egyszer a szivembe látnék… De nincs szivem, csak gyomrom van. A szivem kipukkant, mint a luftballon, s a gyomrom sem sokáig bírja.
– Lajos, te képzelt ellenségekkel hadakozol. Semmivel sem vagy megelégedve. Keresd a hibát magadban és ne keresd másokban. Nem találod. Nem is találhatod, mert úgy vagy megszerkesztve, hogy ne is találd meg. És akkor ráfogod, hogy a város a te ellenséged. Mit mondjak? a város. Valami köddé sűrűsített nyomás, melyet nem tudok kitapintani. A város. Emberek, megszokottság, egyhelyben ülés. És látom, hogy veled is kikezdett ez a konok… Mint a szívbajosnak, megdagadnak a lábaid, még nem is látod. Milyen homályos, nem lehet megírni, nem kapom a szót, hol az a nyomorult enciklopédia?… Nem mondhatom, hogy az emberek. Nem mondhatom, hogy a falak. Több. Emberek és falak és intézmények és átöröklött szokások és társadalom.
– De hiszen ez mindenütt így van. Túl kell tennie magát az embernek.
– Ezt nem tudom. Egyetlen megmaradt illúzióm, hogy nem mindenütt van így. Ah, utazni…
– Hát utazz el.
– Hova gondolsz? Akkor igazán mindent elveszítek. Ezt az egyetlenegy illúziómat is.
– Beszélj világosabban.
– Ó, világosabban, ha tudnék. Nem ismerem a világosságot. Nézd, kinyújtom a karom, visszalök a levegő is, börtön.
– Egy író mindig ki tudja magát fejezni.
– Én nem vagyok író. Amiért néhány rosszul megirt tárcát nyomdába adtam?! Hát mond, honnan ismerjem én a világot? Egyik alakom olyan, mint a másik. Én fúrtam életet az árnyékokba, a magamét. Téged se látlak. Úgy élsz bennem, mint egy elfutó szegény figura. Vak vagyok, végig tapogatlak a kezemmel. Mit tudom én, hogy mit írok? Hogy hol végződöl te és hol kezdődök én? Nem azért írok, hogy Marosvásárhelyen egy cvikkeres úriember beletaposson a lelkembe és fölényesen elkiáltsa magát: „megtaláltam ennek az embernek a rejtélyét. A rejtély a következő: nincs mondanivalója.” Persze, hogy nincs. Persze, hogy tehetetlenül állok a világgal szemben és dadogok és szükölök és keresek egy megváltó igét, de nincs szavam, mert nem tudom kifejezni magamat. Ők igen, ők nagyszerűen, formában, kritikai elmeéllel szedik szét a világ kis eseményeit. De én csak dadogom, mint a szélütött: a város, a város… Bocsáss meg.
– Szóval, nem lehet regényt írni.
– Hát fontos az? Megélni megél az ember. Fiam, reggeledik és én józanodom, adj még egy cigarettát és egy koronát, hogy kocsin menjek haza. Pá!

Fiatal leányok az arany délelőttön vihogva mentek a katonauszodába. A helybeli patríciusok pöttöm gyerekei a hattyúkat etették kiflivel. Ne velőnők körül jogászgyerekek legyeskedtek, öreg urak pádon üldögéltek, mellre szítták a napot, újságot olvastak. A teniszpályákról vidám, rak-kettes had közelgett. A pereces gyerek hosszú póznára fűzött pereceivel szaladt át a sétatéren. Kardoss Pál nyugodt, fölényes testtartással sétált végig az allén, mellette egy tehetségesnek mondott, egészen fiatal ember, Ligeti Ernő, aki intervjút bonyolított le éppen akkor Kardossal. Úgy volt, hogy a kormány közben lemondott. Magától értetődött, hogy a városi közgyűlésen Fentey, mint kormánypárti exponens lecsúszott és az ellenzéki Hirsch Ödönnek, akkori idők egyik legkitünőbb pénzügyi tekintélyének sanszai emelkedtek. Annál csodálatosabbnak tetszett, hogy az ismeretlen Kardossnak sikerült a városatyák minden prüszkölése ellenére is eredményeket elérni. A Kardos név forgalomba került. Ligeti intervjujában épen a koncesszió-ügy részleteit kérdezte ki, amikor a másik oldalon feltűnt Fentey vezérigazgató leányával, Katinkával és Cézárral, az ugyancsak városszerte ismert orosz agárral. Fentey direkt átjött a másik oldalról és hevesen megszorította a Kardoss kezét.
– Gratulálok, bár savanyú arccal. Úgy látszik szerencséje van magának Kolozsváron. Na most jöjjön, a lányom egy eudenciát kegyeskedett magának engedélyezni.
– Katinka? – pirult el Kardos és boldog volt. Szerette Katinkát, minden tudatos és öntudatlan vágya felé csörtetett. Csak hogy nem mert közeledni és most váratlanul… Vajjon mi történhetett?
Ligeti és Fentey hátramaradtak. Katinka zavarba jött. Kardoss még inkább. Amikor keresztül vergődtek a pillanatnyi zavaron, Katinka megkérdezte:
– Ki volt az a fiatalember, akivel tegnap este a Tosca előadása alatt láttam?
– Nézze, én mindennap legalább száz emberrel érintkezem.
– De nem. Tegnap este, amikor felnézett a páholyunkba, – ne tagadja, úgy is láttam, – egy fiatalember volt magával. Azt mondják, Thuen-Hohenstein herceg.
– Úgy van.
– Nem akartam elhinni… Bocsásson meg, mégis csak furcsa, hogy jön ő magához?
– Mit talál rajta oly furcsának?
– Ne értsen félre. De ezek a hercegek oly exlusivok.
– A herceg nekem legjobb barátom. Párisban ismerkedtem meg vele. Most Konstantinápolyba utazik és onnan Afrikába. Nagyon szeret engem, amibe része van könyveimnek is.
– Könyveket is írt?
– Útleírásokat, technikai műveket.
– Hiszen akkor maga nagy ember. Igazán nem is hittem volna…
– Igen… Mondja csak Katinka, megengedi, hogy így szólítsam, mondja meg őszintén: magamnak vagy barátomnak köszönhetem-e, hogy szóba áll velem?
– De Kardoss…
– Tehát a barátomnak. A rangnak. A címnek, az előkelőségnek… És nem a munkának és nem a tudománynak.
– Nem úgy van. Lehet, hogy elfogult voltam magával szemben. De a papa is mondta…
– A papa is azt mondta, ha nincs jobb, elégedjünk meg a Kardossal. A papa is tudja, hogy nexusaim vannak. A papa tudja, hogy fel lehet használni és a papa még sok mindent tud…
– De azt nem, amit én.
– És az?
– Hogy maga egyidőben nagyon érdeklődött utánam. És… és egy kicsit szerelmes is voltam magába.
Kardoss támolygott.
– Lehetséges ez? Törődött maga velem egy cseppet is?!
– Nem ismeri a nőket. De hagyjuk. Beszéljünk másról.
A legbutább nőnek is sikerül megfőzni a legokosabb embert is,– ha egyszer nagyon akarja. A férfiaknak elég, ha meghallgatják őket. Éppen a kolozsvári házasságok mutatják, hogy a férfiak intelligencia dolgában nem nagyon válogatósak.
Kardoss beszélni kezdett, mind jobban eláradt a szava. Katinka bólintott a fejével, szemét álmodozva felejtette a „nagy emberen”. Később Ligeti elvált és bement a szerkesztőségbe. Fentey a fiatalokhoz csatlakozott és a Kardoss vállára ütött.
– Volna egy jó ötletem, öcsém. Villát akarok építtetni. Csináljon nekem tervrajzot.
Fentey Katinka kapva-kapott az ötleten.
– Úgy van, villát kell csinálni…
Kardoss tervezi. Noha Kardoss megrendelésre, előírt polgári ízlésnek megfelelően nem nagyon szokott kisvárosi villákat fabrikálni, hiszen ambíciói sokkal tágasabb horizont felé mutattak, Katinka szemébe nézett és ő, aki a Rhummel-hidat verte újból a keletalgériai szakadékok fölé, most hagyta magát a Fenteyék nyárspolgári, smokkoskodó, Stúdiót kopirozó, leutánzó, telhetetlen, „csak azért is, hogy a másik pukkadjon” ötletei után vezettetni. Katinka iránt felébredt szerelmének hatása alatt krétát vett elő és az egyik padon már odavetette az első plánumot. Úri szoba, kisszalon, nagyszalon, fönn a hálótermek, lenn a konyhaszemélyzet, hall, zeneterem, Cottadge-kert, istálló, garage és golf…
Lassan, észrevétlenül zuhant le Kardoss és nem vette észre. Boldogan búcsúzott el, repesett az örömtől, amikor Fenteyék meghívták öt órai teára. Távozás közben a szivét fogta kezével.

A sétatéri tavon egy tengerész kormányozott egy ötszemélyes csolnakot. A csolnakban polgári asszonyok ültek, nagybajúszú ur, a tengerésznek atyafia bizonnyal. A tengerész hamisíthatatlan, eredeti, Atlanti óceánról két hétre szabadságolt tengerész volt. – Üljön, Guszti, a kormányhoz, – mondották a hölgyek, – hiszen maga a tenge ész.
És a „tengerész” a tengerek vihederjében ázott kék ruhájában, melyből még talán áradt az ezerméteres viz sós illata, karjaival, melyek még két hét előtt a végtelent ölelték át egy világtájak közt száguldó gőzkolosszuson, most remegve fogták át a „Neptun” csolnak fakormányát és löktek egyet a rossz deszkákon, hogy a filiszterek örömére induljon tova a csolnak a büdös, békákkal teli, ápolatlan köpőcsészén, a sétatéri tavon. – Guszti, kormányozzon, hiszen maga a tengerész, – de Kardoss Pál lihegve örült a holnapnak és nem vette észre egészen egyszerű dolgok tragikus szimbólumát.
Kardoss lassanként megismerkedett egész Kolozsvárral. Bemutatták neki a Ternyei-lányokat is, de e tény egyetlen fiatalemberre sem birt jelentőséggel, ezen túl kellett esni mindenkinek. Viszonylata Katalinhoz mind intimebb lett. Beleélte magát teljesen annak a környezetnek a légkörébe, amellyel érintkezett. Résztvett asztaltáncoltatásoknál, megjelent karácsonyi bazárokon. Katinka, aki hajdan reá sem nézett, most büszkén cipelte magával egyik zsurról a másikra. Ázsiója valahogyan megnőtt. Kardoss most is „nagy” ember volt, mint ott a sivatagban, ma is az, de mennyire más. Minden ember csak azt látta meg benne, amire éppen szüksége volt és csak annyit értékelt Kardossból, amennyit fel tudott fogni eszével. Kardos észrevétlenül kopott, mint a rézkrajcár a használatban, de éppen ez a kisváros átka, hogy a kopást nem veszi észre az ember. Az erős egyéniség vagy megszokik vagy megszökik. A lázadás nagy, de csak három napig. A kisváros a lázadót úgy bünteti, hogy megkövezi és kiüldözi a hetedik határba. De ez csak az egyik módszer. A másik módszer: finomabb, célravezetőbb. Megkerülni az embert. Végighuzni száján a mézes madzagot. Injekcióval, édes méreggel kivégezni. Így történt Kardossal is.
Közben Kardoss és Katinka jegybe léptek. Kardoss legjobban szerette volna mint két ember magánügyét kezelni ezt a dolgot, de közibük állott a város és érdeklődésével megmételyezte a Kardoss boldogságát. Katinka? Mindenki tudta róla, hogy szeszély nála, meg akart szerezni, meg akart vásárolni egy embert, aki véletlenül mégis a leghíresebb volt a városban. Kardoss ezt a „legkülönb” voltát pontosan az esküvő előtti napon fedezte fel. Egy pillanat clair-voyancean keresztül, amikor az ember még egyszer seregszemlét tart, hogy elkészüljön a jövőre, bukkant fel benne a kolozsvári életnek vészes mivolta, amikor az orra előtt volt már törekvéseinek minden elérhetősége: Katinka, akiért valaha idegenbe vándorolt, akiért volt minden álma, nekilendülő munkaakarása, lobogása és fehér izzása. És most? Valaha jó volt Katinka neki, az elérhetetlen fantom, de ma, hol van már Katinka, ez a vidéki, szemitával kevert dzsentri-lány, akinek egy millió korona hozománya, négy szoba berendezése, egy Cézár nevű kutyája és hat osztály „dezserendo”-ja van, hogyan, mi jogon követel egy zsenit magának? Mi jogon köti le e senki-semmi lány, aki érthetetlenül mimeli a megértést minden személyével szemben, talán a vásárlás jogán? Az öreg Fentey boltot akart csinálni vele és Kardoss tudat alatt érezte, hogy megaláztatás érte.

Madoss egy nagy stanicli szilvával iparkodott a Ferenc József-úton. Csámcsogott fogaival, forgatta szájában a gyümölcsöt és a magokkal minduntalan a gázlámpa üvegét akarta eltalálni.
– Szervusz, Madoss, öt hónapja nem láttalak.
Madoss csak most ismerte fel Kardosst.
— Kérlek szépen, ne vedd rossz néven, hogy a szilvát tovább eszem melletted, ilyen finom, remekbe szabott ur mellett, de uzsonnázom.
– Kérlek, kérlek. Ne viccelj.
– Apropeller, a szerkesztőségben olvasom a házassági hiredet. Minden külön értesités helyett. Mazeltopf.
Kardos elkomolyodott s csaknem kihullott a könny a szeméből.
– Lajos, drága apám, csak most az egyszer légy komoly. Sétálj velem, legyél egy kicsit mellettem, nem birom ki ezt az életet.
– A boldogságot?
– Igen, azt, ha úgy nevezed. Nézzek a te hűvös, cinikus szemeidbe: igazad volt.
Madoss merően nézett rá és egykedvűen szólott:
– Etyepetye.
– Mi az?
– Etyepetye. Nem tudom, olvastam-e valahol, vagy magam jöttem rá, de kétféle ember van a világon. Az egyik a hopp-hopp ember. A másik az etyepetye. Te is voltál már etyepetye, néhány héttel ezelőtt még hopp-hopp, ma újból etyepetye.
– De miért… hogy jut eszedbe ilyesmit mondani?
– Egy regény játszódik le valamennyiünk életében, mely oly sorsszerű, oly alapigazságos, hogy hozzá minden külső keret, esemény csak vázlat. A szavak, történetek állásfái mögött ott egy áthidalhatatlan, süni köd, a magára maradottság, örök magányosság masszája. Ameddig az ember nem érzi bús sorsának egyedüliségét, addig hopp-hopp, de egy percben ráeszmél, hogy teljesen egyedül maradt és akkor etyepetye. A város, aki vele egy követ fuj, a hopp-hopp mákonyával széditi. De az, akit megtagad a város, vagy aki képes a várost megtagadni, az ab ovo etyepetye. És mindenki az. Előbb-utóbb, de mindenki. Ezért minden utazás menekvés az etyepetyeség elől. Minden munka, vállalkozás, ambició: kibúvó, de bárhogy is erőlködsz, visszazuhansz, mert rendeltetésed, hogy magányosságba zuhanj. Tudtam, hogy így lesz. Nem ismerem eléggé életedet, engedj meg, nem is kutattam utána, hiszen én már eleve tapasztalati tényeimhez igazitok be dolgokat. Kis történetek ezek, ha megírná valaki, talán nem keltené fel egy pragmatikus esemény láncolat okfejtését.
– Tehát?…
– Nincs menekvés. A nyomást folytonosan érzed minden oldalról. Felágaskodsz, fejedre üt a közösség, amit te „város”-nak nevezel. Folytonosan menned kell, menekülnöd az emberek elől, idegenből-idegenbe, hogy valamennyire is megnyugodj. Ez a pozitív irány. Vagy egy helyben ülsz egy faágon, mint a hindu dervis. Ez a negatív irány. Ezt követem jómagam is. De a magunk fajta emberek számára nincs kiút. Életünk lényege: a tragikus magányosság, amelyhez én húszon öt évvel ezelőtt jutottam el, de te csak most. És utunk ezután együtt halad, két kiégett csillag kering a sötét firmamentumon.

…Mentek. A vasút háta mögé kerültek és háttal állottak a síneknek. Kardoss lecsüggesztette a fejét, majd üveges szemmel végignézte a távolodott Kolozsvárt, valahogy egységben, kompakt tömegben, felülemelkedetten. Majd egy domboldalra tértek. Elkezdtek mászni a domboldalon. Kardoss mind feljebb és feljebb ment s nézte cipője orrát, amint felrezzentette maga előtt a pázsitot. Lajos pedig egy vastag, barna pakkoló papirosból szalámit vett elő és retket. – Bocsáss meg, vacsorázom – szólt ugyanazzal a hanglejtéssel, mint amikor halálosan komoly dolgokról szólott. Beleharapott a szalámiba és a héját messze hajította a háta mögé.

(A novella első része itt olvasható)

Forrás: Ligeti Ernő: Vonósnégyes. Elbeszélések. Kolozsvár, Lapkiadó RT, 1928 (MEK)