(tárcanovella a román szocializmus első számú végvárából)

Hogy nem szorult kutyaszőr a fogam közé, kérdezhetnék joggal. Enyhén eb-véres nyelvemmel ellenőriztem éles alsó-felső tépőfogaimat – többször.
Az ismeretlen kutya gyorsan eltűnt, szőrén-szálán, ahogy mondani szokás. Nem harapott vissza. Mintha mindezt csak álmodtam volna, úgy sütött a nap, olyan szürreálisan. Roppant elektródával hegesztették az éghez, vakítva szikrázott, szórta sugarait milljomnyi csillagszóróként. Főleg rám. Tavasszal. Kánikulásan.
Hősként ünnepeltek.
Mókamester osztálytársam, Corpade Dorin ugatni kezdett, és nyüszítve utánozta az elspulizó ebet. Felszabadult kacagás. Visszhangzott bele a tér. Ekhósan, ha jól emlékszem.

Üzenet érkezett, hogy kövessem a dékán elvtársat – az irodájába. Az első „üzenetre” gondoltam. Ez is átverés lenne? Leellenőriztem. Ugyanúgy sütött a nap. Sőt, még gyönyörűbben.
Megszeppenve, felemás érzésekkel léptem a hosszú, széles folyosón át a meglepő-szép helyiségbe. Életemben először. Az ultramodern, tágas irodában fémesen csillanó fekete bútorok. Az elhúzott függönyű ikerablak patyolatos sugárzásában. A nap tavaszi fészke. Én legalábbis így éreztem. Csillogott-villogott minden. A fény rézsútos visszaverődésében, a hó szokta így sérteni téltávozóban a szemem.

A dékán elvtárs udvariasan fogadott. Mosolyogva. Nem lehet baj, töröltem homlokomon egyet, kettőt…
Kávét, pepsit? S meg sem várva válaszomat, szólt a bájos, filmszínésznő-csinos, előzékeny, kedves titkárnőnek, aki, mintha előre tudott volna a megrendelésről, két gőzölgő kávéval és két zúzmarás pepsivel tért vissza.

A Pepsi-Cola akkoriban ritka ínyencség volt – országszerte. A fővárosban is – a Központi Pártbizottságon kívül – mindössze három helyen árultak, itt a „Stefan Gheorghiu” Akadémián (pártakadémia), a XIV emeletes Intercontinental szálloda étkezdéjében és a Katonai Akadémia bárjában. Csakis belső fogyasztásra.
E nagy kutyás esemény után a pepsi nálunk is hiánycikk lett. A tengerparti híres, szép Konstancán készítették. Ott is palackozták az Államokból hozott nyersanyagokból, lévén, hogy így kifizetődőbb volt, mint amikor palackozva érkezett. Hogy miért hiányzott e nedű heteken át? Az „au smecherit” miatt… Pontosabban a román szakemberek nyereségi vágyból megbuherálták a pepsi nyersanyagát. Az összetevő készletet felhígítva ömlesztették a fotocellás gépsorba. Nem is sejtették még akkoriban, hogy mi is az a fotocella, milyen érzékeny. Egy kortynyival sem lehetett becsapni. Volt haddel-hadd, jól megbüntették a gyárat. Különgéppel kellett ide szállítani az amerikai szakembereket, akik az egy-két napi munkát két hét alatt végezték el. Nem ismervén a szocialista verseny sztahonovista módszerét. A pihenését annál inkább. Fél hónapig ingyen ettek-ittak, lubickoltak a Fekete-tengerben. Családostól. Hogy mindezt honnan tudom ilyen pontosan? Mert nekünk ezt a szégyent, ami a szocialista becsületesség, a közös érdekeken alapuló partneri jó viszony megcsúfolása volt – feldolgozták. Az erre a célra összehívott pártgyűlés egyetlen pontjaként. Így szoktattak minket, ifjú kommunistákat, leendő oknyomozó újságírókat az igazság leplezetlen feltárásához. Kímélet nélkül, őszintén. Ez jellemezte pártunk politikáját. A kommunista etika és méltányosság jegyében. Párttagokhoz illően viselkedtünk. Hőn szeretett pártfőtitkárunk szófogadó, hű katonáiként. Azt csináltunk, amit akartunk. Oda mentünk, ahová küldtek, azt tettük, amit mondtak. Szabadon.

Nálunk az akadémián a pepsinek és az igazi, nem cikória alapú kávénak műhely-szerkesztőségi haszna volt. Az iskola-újság készítésekor. Főleg a fogalmazási órákon, amikor megadott témákra újságcikket kellett írjunk. Járókelőket hívtak az osztályunkba, hogy hangosan diskuráljanak, vitatkozzanak, veszekedjenek, hogy minél jobban zavarjanak minket. Mert, mint mondták, a kommunista újságíró az öntőkemence padkán, az aratókombájn sárhányóján is meg kell tudja írni a vívmány-cikket. Példaként – eleinte még titokban, maradjon köztünk, a nyugati világ szerkesztőségeit hozták fel, ahol nagy helyiségekben sokan dolgoznak. Ezért immunisak a zajra. A behívott, lézengő utcaemberének az ingyen pepsi és kávé, hiánycikk lévén, mennyei mannának számított. Az első „behívó” után már nem kellett toborozni őket. Válogatni lehetett az önkéntesek közül. S ha már a feketekávé is szóba jött, erről is mondanom kell valamit. Ugyanis, a feketekávé történetét is feldolgozták nekünk. A sokoldalú, „multilateral” képzés értelmében. Dél-Amerikás-meleg időben.

Ezt az ülést is a dékán elvtárs vezette, pontosabban ő nyitotta meg. Szakszerűen, mint mindig. Sosem sablonosan. Amitől itt minket is nagyon óvtak, mondván még a trágyahordást is olvasmányosan kell megírni. Leleményességre neveltek. Gyakorlatiasan. Kollegiális közvetlenséggel. Egyenlő félként – akárcsak a nemzetközi kávé bizottság színe előtt. A trópusi országokból érkező kávé-küldöttség világkörüli útjáról itt és most számolt be először. A kávéút múltjáról, jelenéről. Átol-zéig! Lényegre törően. Sok érdekességet megtudtunk – a legnagyobb kávétermesztő-fogyasztó országok ténykedéseiről, szokásairól, dióhéjban – majd’ mindent. Annyira érdekesnek találtuk, hogy kérésünkre még egy órával megduplázták az előadást. A kávé-osztályfőnökit.

(Befejezése következik)

A kutya is ember (1)