Gergely Tamás: Az én Koreám – 2017. június

Eleddig dokumentumokat olvastam az észak-koreai helyzetről, mert azok voltak hozzáférhetők, de az emberek lelkéhez nem, vagy nehezen vagy alig jutottunk el. Emlékszem egy idegenvezető Kimre, aki az érzéseivel küzd a csoporttól való elválástól, szeme beszél, de különben nagyon fegyelmezett, csak sejtjük, hogy legszívesebben a csoporttal menne, ha jól emlékszem, Csehországba. Vagy láttam könnyezni az amerikai-koreai Arirang előadás alatt a ”jelvényes” közönséget. Vagy követhettem egy fiatal krimibe illő menekülését, együtt izgultunk vele s az íróval, hogy érje el a dél-koreai nagykövetség kapuját, hogy megszabaduljon. De a lelkükbe benézni, ahogy ezek a novellák teszik, nem sikerült. Láttatni a a torzult lelkeket. Ahogy mindennapi, semmi szempontból nem kiemelkedő életükben a Párt áll a központban. Nem a család, hanem a Párt célja, szempontja határozza meg a gondolataikat. Amikor a kulákcsemetének a Pártba való belépését az illető felesége akár a pártitkár udvarlásának elfogadásával is szeretné elősegíteni. Ahogy az ostoba, de jó káderlappal rendelkező aktivista kész tönkretenni egy meggyőződéses, de inkább az elveihez, mint a szisztémához lojális koreai kommunistát…

Ez volt Romániában is: a kényszer. Nem azt csináltunk, amit a fejünk szerint csináltunk volna, hanem amit előírtak nekünk. Már majdnem gondolkodni is elfeledtünk. Vagy tiltakozásunk egy-egy vállrándításra korlátozódott. Főként az ötvenes-hatvanas évekre “emlékezem” vissza, nem egyéni tapasztalatokra, hanem olvasmányaim dokumentálta világra. Amikor egymást jelentgették az emberek, amikor az értelem semmit sem ért, illetve zavaró volt, amikor csordában jelszavakat vonyítottak.

(Az írás első része itt olvasható)