Deák-Sárosi László: Anarchiától anarchiáig (2)
Történelmi jellegű filmek Magyarországon 1989 után*
Első világháborús filmek
Tulajdonképpen az összes jelentős történelmi eseménnyel kapcsolatban felmerül, hogy miért nem jelenítették meg filmen a nemzeti és az egyetemes emberi igazságtétel jegyében. Az első világháború témáit sem a rendszerváltás előtti 45, sem az utána következő 27 évben nem dolgozták fel hiteles játékfilmben, pedig a nagy világégésnek számos olyan mozzanata van, amelynek esztétikai és ismeretterjesztő közvetítéssel eleven élményként be kellene épülnie a nemzet emlékezetébe. A háború kitörésének nagypolitikai okai, a front és a hátország eseményei, a dicstelen hatalomváltás a háború utolsó napjaiban, a még dicstelenebb vörös terror, a trianoni békediktátum körülményei és okai.
Az első világháborúra mindössze két játékfilm utal 1989 után. Az Utrius (1993, Grunwalsky Ferenc) pacifista, de még inkább antimilitarista és a nemzeti, közösségi felfogást mellőző történet. A besorozást a főszereplő csak egy rossz viccnek tartja, és a nemzeti érdeket a testvérszerelem toposzával állítja szembe. A címszereplő nevével is jelzi a kívülállását, de a magyarokról nem szól semmi és senki? Minden háború egykutya, állítja a film azzal, hogy a másik Utriust (nevének jelentése: ’képesség’) 1994-ben, a délszláv háborúk idején sorozzák be, és akkor sincs ínyére a szolgálat.
A másik „első világháborús film” az Anarchisták (1999, Tóth Tamás). Itt éppenséggel egy magát hősnek tekintő fiatalember a főszereplő. Gavrilo szociális munkás, Budapesten él, és példaképe a boszniai anarchista merénylő, Gavrilo Princip, akinek halálos lövései az első világháború kitöréséhez vezettek. A film akárhogyan is csűri-csavarja a történetet, és műfajilag „tragikomédiaként” adták el, a téma ilyen jellegű felvetése akkor is megkérdőjelezi retorikai illőség érvényességét. A nyilvánosságban felvetett közösségi témáknak viszonyulniuk kell a közösség (jelen esetben nemzet) releváns témáihoz (Cooper 1989: 63), és az érveknek követniük kell az emberek, nézők értékrendjét (Perelman 2009: 27–39), különben a megszólaló/rendező érvelési hibát követ el. Ilyenkor merül fel az, hogy a művésznek nem csupán egy téma esztétikai kibontásában kell felkészültnek lennie, hanem a történelmi, társadalmi, politikai, lélektani viszonyokat is ismernie kell. Kinek van kedve Magyarországon a szarajevói merényleten viccelődni? Egyáltalán, és különösen évekkel később, amikor Emir Kusturica nemzetközileg elismert filmrendező a hősök falán emléktáblát avatott Gavrilo Principnek?
Történetek az 1919-es kommün idejéből
A tanácsköztársaság és a vörös terror idejéről mindössze egyetlen játékfilm készült, a Vörös vurstli (1991, Molnár György). A film alapvetően korhű módon jeleníti meg a kommunisták által a konfliktusvilágot. A proletárdiktatúrához vezető eszméket egy orosz hadifogságból hazatért ligeti alkalmazott importálja, szövetségese pedig egy határon inneni filozófus. A marxista eszmék hívei a modell szerint a társadalom szélsőséges köreiből kerülnek ki, és az a valóságban is így volt. Mások, a történet szerint se fogékonyak ezekre a tanokra. Az államosított vurstlitól elpártol a közönsége. A történet gyengesége, hogy a cirkusz egy véletlenül elejtett cigarettacsikktől leég. A konfliktust és a megoldást, akár egy tisztítótüzet, nem a véletlenre kellett volna bízni, ahogyan a valóságban sem így dőltek el a dilemmák.
Erősebb a történelmi film, ha nem pusztán a kisemberek szintjén zajlanak a konfliktusok, akik meghúzódnak az országos jelentőségű események árnyékában, vagy elszenvedői azoknak. Ez így van még akkor is, ha a cselekmény jól modellálja a problémák lényegét. Fontos lenne egy ilyen lényeges történelmi helyzet esetén, hogy a történelmi események alakítóit is írják bele a forgatókönyvbe, és szánjanak nekik kiemelt szerepet. Nevükön kell nevezni egy-egy rossz döntés vagy folyamat felelőseit. Kik ők, milyen személyes, családi, gazdasági, társadalmi, kulturális motivációkkal bírnak? Egy hiteles és lényegi eseményeket bemutató 1919-es film elkészítésére a szakma még nem érett meg, erre 2016-ban is még csak a történettudomány megtűrt oldalágai képesek.
Filmek az 1920-as és 1930-as évekről
Ugyanilyen fehér folt az ábrázolt korok vonatkozásában az 1920-as és 1930-as évek időszaka. Mindössze két filmnek a cselekménye idézi ezt a korszakot. A két mozi közül az egyik azonban a Szovjetunióban játszódik, a másik bohózat színvonalú vígjáték. A Sztálin menyasszonya (1991, Bacsó Péter), és egy orosz írónő novelláját dolgozza fel. A film, ahogy a novella is döbbenetes erővel mutatja be a személyi kultusz és a pártállami terror egyszerű emberekre gyakorolt hatását a mindennapokban. Itt is fontos lenne azonban a történelmet nem csupán a kisemberek perspektívájából nézni, hanem például Sztálin valós tetteiről, hatalomgyakorlási stratégiájáról is érdemes lenne játékfilmet készíteni. Például Sztálin hogyan iktatta ki politikai vetélytársait? Ennél is fontosabb lenne hazai, magyar témákat feldolgozni. ebből az időszakból. Követhető példák és kritika alá vonható személyek, események egyaránt voltak ebben a korszakban is.
A másik film a korszakról magyar témájú, igénytelen, de nem ártatlan vígjáték: Megy a gőzös (2007, Koltai Róbert). Az ábrázolt személyiségtípusok és konfliktusok légből kapottak és áttételességükben is a magyar történelmen gúnyolódnak, ami a retorikai illőség és a pragmatikai kommunikáció maximái ellen vét. A film arra építi a cselekményét, hogy Kazincbarcikán állítólag megtalálták Álmos vezér nővérének sírját, és az ősanyát vonattal körbe akarják hordozni a Trianonban nemrég megcsonkított Magyarországon, hogy mindenki láthassa. Aki ezen viccelődik, annak talán el kellene gondolkodnia a saját nemzeti és állampolgári identitásán. A téma és a film üzenetének morális problémáját növeli, hogy a sír megtalálásáról a film népszerűsítése érdekében a sajtóban is álhíreket tettek közzé. Az álhírekért a közreműködő történész később a nyilvánosság előtt bocsánatot kért (Múlt-kor 2007).
Életrajzok, családregények, 20. századi tablók
A 20. század tágabb időszakait idézi meg négy film is. Az egyik csak az 1920-as évekig, és egy konkrét személy, a festőművész, Rippl-Rónai József életén keresztül. Ez a fiktív interjúhelyzetben elmesélt visszaemlékezés szubjektív műfaja ellenére is pontosabban megidézi a századelő franciaországi és magyarországi művészvilágának hangulatát, mint a nagyobb ívű kortablók. A kevesebb több.
A több viszont kevesebb, és nem feltétlenül a mienk. Két hosszú családtörténet is Magyarországon játszódik, de nem a többségi magyar nemzet nézőpontjából meséli el a 20. század történetét, hanem két zsidó család küzdelmes, hosszú, hullámzó és végső soron eredménytelen beilleszkedésén keresztül. Még ha vannak is e filmeknek kisebb érvényes megállapításai a történelemről, akkor felmerül a megtekintésük után, hogy a magyarok magukról, a maguk nézőpontjukból is készíthetnének ilyen kor- és családi tablót. Mit mondana egy magyar család feje élete lezárásaként, utolsó kívánságaként például a más nemzetiségekkel való együttélésről? A Glamour – „Töredékek egy család történetéből” (1998, Gödrös Frigyes) nagyapája, aki korábban mindent megpróbált, azt kéri, hogy halála után a szívét szúrják át.
Ugyanígy a sikertelen beilleszkedésről szól A napfény íze (1999, Szabó István), és a film szerint felelősek mindig a gyilkos ideológiák, azok közül is elsősorban a nemzeti oldaléi.
Amikor viszont akad egyetlen film, amely egy partiumi család sorsát követi végig a 20. századon keresztül, annak sincs más summázata, minthogy semmi esélye a kisembernek alakítania a történelmet, de még saját sorsát sem. A filmről írt egyik kritikának már a címe is ezt emeli ki: „Csak röhögve lehet túlélni Magyarországot” (Gyárfás 2015). A film egyik főszereplője pedig a következő felszólítással él: „Lajos, te maradj ki a történelemből!” A kisember néha úgy érzi, hogy valóban jobb lenne, ha kimaradna a történelemből. Mégis, a nemes közös ügyek, akár a végül eltiport 1956 is azt mutatja, hogy nem jó döntés, ha az ember kimarad a történelemből. Aki a közösségi ügyekből és a rá eső döntésekből kimarad, azt nevezték az egykori rómaiak idiótának.
Második világháborús filmek
Második világháborús filmekből nem készült sok a rendszerváltás után, és a hat közül egyről vagy kettőről mondható el az, hogy fontos, valóban történelmi perspektívájú témát dolgoznak fel. Ezek közül az egyiket, A vád (1996, Sára Sándor) címűt egyes kritikusok viszont „elrettentő példának” tartják (Szilágyi 1997). Szerencsére később, ugyanabban a lapban később egy másik kritikus megvédte Sára Sándor filmjét (Dobos 1197), hiszen az valós eseményeket dolgoz fel, és azokon keresztül mutatja be azt a jelenséget, amely legalább kétszázezer magyar nő meggyalázásához vezetett, és aki ellenállást tanúsított, azzal a szovjet katonák és hivatalosságok (bíróságok) is kegyetlenül elbántak.
A Hamvadó cigarettavég (2001, Bacsó Péter) a második világháború korszakát inkább csak díszletként használja a Karády Katalinról szóló szerelmi történethez.
A bárány utolsó megkísértése – tévéfilm (2007, Szilágyi Andor) azzal a gondolattal játszik el, ha Leopold Blum bécsi fodrász 1919-ben elvághatta volna annak a hozzá betévedt fiatalembernek a torkát, aki egzaltált, heves, nemzeti érzéssel túlfűtött szónoklatai veszélyt hoztak később a világra. Blum nem engedett a kísértésnek, és ő borotválta a kuncsaftja orra alá azt a kefebajuszt, amelyet az később Hitler néven tett híressé. A Hitlerről és a korabeli Németországról szóló filmek többsége, a külföldieket is beleértve, sajnos nem tárgyalja azokat a körülményeket, amelyek nemcsak lehetővé tették, hanem kiváltották, sőt kikényszerítették Hitler fellépését.
A Töredék (2007, Maár Gyula) inkább csak háttérként, és még inkább csak előzményként utal a második világháborúra, egy szerzetesről és szerzetesrendről szóló lélektani drámában. A film Simone Weil műve alapján készült.
A nagy füzet (2013, Szász János) cselekménye fölött is csak lebeg a háború, hiszen a film két, az egyik határszéli faluban nevelkedő gyerekről szól. Ez önmagában nem baj, hiszen a történet még igazolhatná is a tézist, miszerint a háború közvetetten is milyen pusztítólag hat a gyermeki pszichére. A film összességében azonban túloz, torzít, és épp azt a kapcsolatot nem igazolja, ami a kölcsönhatásban merül ki. A háború pusztító, csak nem ez a történet győz meg róla. Nagyon furcsa, hiszen a film Kristóf Ágota nemzetközileg is jelentős díjakkal elismert író műve alapján készült, és maga a film is elnyerte egy rangos, nemzetközi fesztivál fődíját Karlovy Varyban. Ilyenkor merül fel az, hogy az alkotó személyes létélménye által nem feltétlenül írható le a történelem. Az egyéninek az általánossal való összeolvasztása a romantika fő tétele (Weiss, 2000, 30–31). Ez ugyan megdőlt, de a gyakorlatban nem vesznek róla tudomást. Szász Jánosnak majd minden filmje alapján felmerül a lélektani hitelesség hiánya és a túlzás gyanúja.
A Drága Elza! (2014, Füle Zoltán) a keleti fronton játszódik, és egy katona pokoli kalandjait mutatja be, miközben ő csupán haza szeretne jutni. A film nem ábrázolja kellő alapossággal a történelmi helyzetet, így a főszereplő tettei inkább gerillaharcnak tűnnek. Kevésbé történelmi a Drága Elza! mint várnánk tőle, mégis pozitív elmozdulás ahhoz képest, hogy a rendszerváltás előtt olyan hiteltelen filmeket készítettek a második magyar hadseregről, mint az Alázatosan jelentem (1960, Szemes Mihály) és a Hószakadás (1974, Kósa Ferenc).
Holokauszt- és posztholokauszfilmek
Külön kategória a zsidók második világháború idején való üldöztetése és annak utóélete a rá következő évtizedekben. Bármilyen szörnyű epizódja ez a történelemnek, a magyarországi filmkészítésben fölülreprezentált. Kétszer annyi, mint a második világháborús filmek száma összesen, és a két családtörténettel (Glamour, A napfény íze) összesen tizenhárom. Összehasonlításképp, Trianonról, ami a magyarok huszadik századi legnagyobb traumája, és összességében ugyanúgy jelentős arányú emberáldozattal járt, egyetlen játékfilm sem készült.
Az Eszterkönyv (1989, Deák Krisztina) a kisemberek történelme, de annak hiteles, hiszen egy gyerek elvesztése, annak feldolgozási képtelensége lehetséges lélektani állapot és folyamat Auschwitz vonatkozásában. Problematikus viszont a Tutajosok (1989, Elek Judit), amely az 1882–1883-as tiszaeszlári vérvád körülményeit dolgozza fel. A film forrásként Eötvös Károly dokumentumregényét (A nagy per, mely ezer éve tart és még sincs vége) jelöli meg. Eötvös viszont, aki ügyvédként a zsidókat védte, könyvét azzal a „tanulsággal” zárja, hogy nem lehetett megállapítani, mi történt Tiszaeszláron. A film mégis állást foglal az egyik oldal mellett. Pedig vagy várni kellett volna a film elkészítését illetően perdöntő bizonyítékok előkerüléséig, vagy készíteni egy, a másik oldal nézőpontját is bemutató verziót. A téma épp az igazság kideríthetetlensége miatt okkal-joggal tabunak számít a mérsékelt történészi és művészi körökben, bármely oldalon. Személyes visszaemlékezések alapján ismeretes, hogy Aczél György nem engedte a témát megfilmesíteni, azzal a magyarázattal, hogy ne provokálják a magyarokat és az antiszemitizmust. Olyan neves rendezők próbálkoztak a témát eladni a rendszerváltás előtt, mint Makk Károly, Jancsó Miklós és Jeles András. Ezt a cenzúrát a rendszerváltás zűrzavarában sikerült kikerülnie Elek Juditnak a maga koprodukciós filmjével; de még korábban, 1979–1981 között Erdély Miklósnak is. Erdély azért tudta elkészíteni a Verzió című filmjét – bár ennek legalább a címe jelzi, hogy csak egy verzió –, mert a Balázs Béla Stúdió nem esett az állami, minisztériumi cenzúra alá. A BBS a közvetett cenzúra eszköze volt, mert a stúdiónak a nagyokkal ellentétben nem volt bemutatási kötelezettsége, és a központi jóváhagyás nélkül gyártott, alacsony költségvetésű filmeket nem kellett betiltani, ha nem tetszettek a pártvezetésnek, hanem egyszerűen nem mutatták. be.
A Sorstalanság (2005, Koltay Lajos) az adaptáció alapjául szolgáló kisregénynek ítélt Nobel-díj és a stáblista túlbiztosított profizmusa ellenére nem lett se meggyőző, se hiteles film. A film nem tudta megvalósítani például a főszereplő kamasz fiú nézőpontját, ami a kiinduló alapötlet volt. A probléma már a kiindulópontnak számító regény szintjén is jelentkezik, hiszen az elmesélt emlékek már ott sem egy kamaszfiú tudásszintjén, nyelvi stílusán keresztül fogalmaztatnak meg. Filmen még nehezebb személyes, sőt speciálisan „kamasz” nézőpontot érvényesíteni. Egy felnőtt, művelt, tájékozott szájából viszont nem korrekt történelemszemlélet, ha azt állítja, hogy a zsidók üldöztetésének egyetlen oka a másságuk. A könyvben egy teljes fejezet ezt a tételt „igazolja”, és ez vetül rá a film egészére is. Egy csipetnyi önkritika már hitelesebbé, elfogadhatóvá tehette volna az egész narratívát.
Vannak a zsidóüldözések másodgenerációs problematikáját elfogadható módon feldolgozó filmek, mint például a Príma primavera (2008, Edelényi János). A Visszatérés (2010, Elek Judit) viszont az 1980-as évek Romániájának valós társadalmi-politikai viszonyait nem ragadja meg pontosan, a több megidézett konkrét tény ellenére sem.
A Hajnali láz (2015, Gárdos Péter) című könyvet és a belőle készült filmet azért támadják joggal egyes kritikusok, mert olyan embernek – egyébként a rendező édesapjának – állít emléket, aki a Rákosi-idők újságírásának oszlopos tagja volt, és még 1964-ben is a következőket írta 1956-ról: „Magyarországot néhány esztendővel ezelőtt, 1956 októberében ellenforradalmi támadás érte” (Gárdos, 1964: 42.). Gárdosnak ennél sokkal radikálisabb és agresszívabb kijelentései is olvashatók cikkeiben, könyveiben.
A Saul fia (2015, Nemes László) ötletes elbeszélői technikával él, ami kölcsönvette a videojátékok szubjektív eseménykövetési technikáját (Varga 2016). A film két alaptoposza, az Antigoné-történet (a hagyomány szerint el kell temetni a halottakat), illetve a szökés (Szekfű 2016: 37–42). Az Antigoné-toposz itt azonban ennél többet jelképez, a zsidó identitásvállalást, ami önmagában még érthető és jogos. Ami viszont problematikus a filmben az a címe. Eredetileg „Sonderkommando” volt, ami utalt főszereplő zsidó férfi áruló magatartására, miszerint segített a nácik áldozatainak terelgetésében, holttesteinek az eltávolításában. A végső cím, azonban „Saul fia” lett, és ennek értelmében a Tarzuszi Saul nevét, aki egyébként a keresztény egyház legjelentősebb alapítója lett Pál (Szent Pál néven), a szimbólum rávetítése révén az ‘áruló’ többletjelentéssel látja el. A történet közvetve azt állítja, hogy Saulnak ismét meg kellett volna fordulnia a damaszkuszi úton. A másik ismert Saul nevű történelmi személy a zsidók első királya, és ez a név is újabb, történelmi elemzési keresztszempontokat adhat a film értelmezéséhez.
Filmek az 1940-es és 1950-es évekről
A rendszerváltás előtt több és több hitelesebb kritikus film született például az 1950-es évekről, mint utána. Gondoljunk például a Keserű igazságra (1956, Várkonyi Zoltán), A megfelelő emberre (1959, Révész György) és az Angi Verára (1979, Gábor Pál). A Vigyázók (1993, Sára Sándor) szándékában jó feldolgozása az ügynök- és a besúgás jelenségének, és műfajában a legjobb, de ez a film is kissé „elrelativizálja” a kérdést. A rendszerváltás után, és főleg 2000 után több ügynökfilm is készült különböző évekre és évtizedekre, illetve az aktuális jelenre vonatkoztatva, de egyik sem közelíti meg azt a történelmi igazságosságot, mint akár a szintén sok elhallgatással élő német film, A mások élete (2007, Florian Henckel von Donnersmarck). Az ügynökfilmjeink relativizmusával külön tanulmányban foglalkozom (Deák-Sárosi 2013: 20–26).
A Szökés (1996, Gyarmathy Lívia), mint címe is utal rá, egy szökés történetét meséli el a recski munkatáborból, és mint történelmi téma részleteiben is hiteles. Nem mindig használnak azonban a történelem közönséggel való alaposabb megismertetéséhez az olyan, bohózat-jellegű és -színvonalú vígjátékok, mint a Csocsó, avagy éljen május elseje! (2001, Koltai Róbert). Az ezredfordulón a nézőknek, különösebben a fiatalabbaknak kevéssé valószínű, hogy van annyi pontos ismeretük az 1950-es évekről, hogy adekvát módon össze tudják vetni a film tényeit a valós történelmi helyzetével.
(Folytatjuk)
* A tanulmány alapjául szolgáló kutatást a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete támogatta.
Előzmények: 1. rész
Pusztai Péter rajza