A másik eset következményeiben már sokkal súlyosabbnak bizonyult a Hatalom illetékesei szemében, háttere és összefüggései tekintetében pedig több mint félszáz esztendő távolából feleleveníti az 1956-ot követő romániai megtorlások egész légkörét, és főképpen azt az ideológiai visszarendeződést, amellyel – ezzel a szatírával – Bajor is szembement. Ezeknek az összefüggéseknek az ismeretében kétségtelen, hogy az Utunk 1958. május 15-i számában megjelent Szunyogh elvtárs és a haragos káderesek szerzőjének meghurcolása „példának okáért”, elrettentésül szolgált a Sztálin halálát követő évek „olvadás”-ában a merev pártirányítás gúzsából kiszabadulni akaró szellem hazai szereplői számára, akiknek sorába akkor Bajor is tartozott.
Az írás előtörténetéhez először talán nem árt felidézni a Sztálin halálát követő „olvadás” éveit, amikor az irodalom pártirányításának nyűgéből kibontakozóban felszabadító (és a kultúrában „tevékenykedő” párt-kádereket nyilván elbizonytalanító) hatással volt G. M. Malenkovnak az SzK(b)P XIX. Kongresszusán elhangzott előadói beszéde, amelyben többek között ilyenek hangzottak el: „A mi szovjet szépirodalmunkból, dramaturgiánkból még mindig hiányoznak az olyanfajta művészeti alkotások, mint a szatíra. Helytelen lenne úgy vélekedni, hogy a mi szovjet valóságunk nem nyújt anyagot a szatírához. Szovjet gogolyokra és scsedrinekre van szükségünk, akik a szatíra tüzével égetnék ki az életből mindazt, ami negatív, ami rothadt, ami elhalt, mindazt, ami fékezi a haladást. ” És: „Szovjet irodalmunknak és művészetünknek bátran rá kell mutatnia az élet ellentmondásaira és konfliktusaira, tudnia kell bánni a kritika fegyverével, mint a hatásos nevelőeszközök egyikével. ”
Magam is tagja voltam akkoriban az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Földes László-vezényelte kolozsvári szerkesztőségének, s személyes emlékekre támaszkodva tanúsíthatom, hogy Bajor első kötete, a Kerek perec 1955-ben ennek a Malenkov-beszéddel is jelzett légkörnek köszönhette megjelenését. És ebben a légkörben születtek meg aztán azok
a szatírái is, amelyek az Utunkban 1956 márciusa és szeptembere között sorra megjelentek (Kezdetben vala a szempont, Hogyan félemlített meg egy önkényeskedő trafikos több magasrangú kádert?, Tilalomfa, A hasbarúgást helytelenítem, Hogyan kell szakszerűen rágalmazni), s amelyek a Szunyogh elvtárs… -nak is közvetlen előzményei.
Ezek az írások már akkor, 1956 tavaszán-nyarán is a hivatalos szervek kifogása alá estek: egy 1956. február 27-én, a Kolozsvár Tartományi Pártbizottság által készített referátum a bizonyíték erre (címe: Referat despre conţinutul ideologic al creaţiilor literare a scriitorilor tineri şi a orientării lor politice şi ideologice —Jelentés a fiatal írók alkotásainak ideológiai tartalmáról és politikai-ideológiai orientációjukról. In: Andreescu – Nastasă – Varga: Mărturii documentare… 1956-1964.
Cluj, 2003. 102.), amelyben a megemlített tizenöt fiatal író közt Bajor Andor neve is ott szerepel, mint aki „a szatíra műfajában alkotó tehetséges fiatal”, de a jelentés készítője az ő esetében, mint „negativista” jelenséget azt is szóvá teszi, hogy írásaiban „ … a bürokratizmus, a demagógia bírálata mindig az egyszerű ember pozíciójából szólal meg, és azok felé irányul, akik felelős pozíciót töltenek be az állami és pártapparátusban. [Bajor] Nem érti, hogy a hatalom ma a dolgozók kezében van, s a vezetők a nép érdekeit védik. Szatírája csak ritkán irányul a tolvajok, a sikkasztók ellen. ”
A Szunyog elvtárs… 1958-as története tehát nem előzmény nélküli. A részletek azonban csak mára állnak össze az egykorú sajtóból, az 1989-es változás után előkerült pártdokumentumokból, s nem utolsó sorban az eseményeket évtizedekkel később felelevenítő Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból című könyvéből. Mindezek ismeretében talán nem túlzás azt mondanunk, hogy Bajor 1958-as meghurcolása ugyanolyan figyelmeztetés volt a renitens fiatalok felé, mint Páskándi Géza egy évvel korábbi letartóztatása és elítélése – s ebben az összefüggésben A húsvéti nyúl és a „haragos káderesek” története igencsak összetartozik.

„ 1957 utolsó hónapjaiban-heteiben – amint azt Szabó Gyula visszaidézi – a legkeményebben lehetett érezni azt a ‘vonalat’ az egész ‘táborban ‘, hogy a ‘kétfrontos harcban’ a revizionizmust, az opportunizmust, a liberalizmust, a negativizmust stb. nyilvánították ’fő veszélynek’ és ennek megfelelően az irodalompolitika is visszamerevedett a dogmatizmusba… ” (I. m. I. 399.) Nem véletlen, hogy ezek a fogalmak a Bajor-szatíra körüli eseményekben szó szerint is visszakísértenek, akárcsak azokban a kritikákban, amelyeknek ugyanebben az időben a céltáblája Székely János néhány verse, majd A Gondos atyafiság második kötete, később – a Bajor-szatíra kipécézésében is (enyhén szólva) érintett – Földes László.

---

De lássuk magát a szöveget:

Szunyogh elvtárs és a haragos káderesek

Szombat délután egy cingár, ijedtképű ember jelentkezett a bóbiskoló portásnál, s ötölve-hatolva aziránt érdeklődött, hogy nem lehetne-e Jakab elvtárssal, a káderessel beszélni. A portás megigazította összedrótozott szemüvegét, amely alvás közben a homlokára csúszott, és szürke sasszemével megtartotta a szükséges vesevizsgálatot.
A jövevény ábrázatán nem látszott semmiféle rossz szándék. Igénytelen emberke volt, ócska utazóbőröndöt cipelt, mint aki most érkezett vidékről.
– A káderes elvtárssal – felelte a portás szigorúan – most nem lehet beszélni. Nincs hivatalos idő, s ezenkívül gyűlésben van. Késő estig szokott ilyenkor gyűlésezni.
Ennek a hírnek a jövevény szemmel láthatóan megörvendett.
– Megvárom az előszobájában – magyarázta -, hátha kijön szünetre. Csak két mondatot akarok mondani: egy perc az egész.
A portás erre nem szólt semmit, hanem elővette az újságot, amelyikbe az imént belealudt, s tovább kezdte böngészni. Az idegen pedig tanácstalanul álldogált egy darabig, majd hirtelen elhatározással megindult a sötétedő folyosón. Magában pedig elismételte a jól átgondolt szöveget, amellyel fölvilágosítja Jakab elvtársat arról, hogy ő, Szunyogh Béla elvtárs sohasem volt ejtőernyős főhadnagy Szinérváralján. Ezt fogja mondani:
„ Kedves Jakab elvtárs, jól tudjuk, hogy a legértékesebb tőke: a káder. Éppen ezért nagyon csudálkozom, amiért Jakab elvtárs most az én előléptetésemről dönt igenlegesen vagy nemlegesen, s még csak meg sem kérdezi tőlem, hogy voltam-e ejtőernyős főhadnagy Szinérváralján. Csudálkozom ezen, kedves Jakab elvtárs, igen-igen csudálkozom. De én megbocsájtok Önnek, mert mikor az imperializmus a kardját csörteti, akkor nincs helye közöttünk személyi torzsalkodásnak.”
Szunyogh Béla elvtárs közben hangokat hallott az egyik ajtó mögül, s rövid tusakodás után lenyomta a kilincset. A félhomályban tapogatózva le akart ülni egy székre a káderes előszobájában, de meglepetten látta, hogy a székre egy söprű van reáfektetve. Nem merte a söprűt levenni, inkább egy másik széket keresett, de azon meg egy másik söprű volt, s rövid idő alatt meggyőződött arról, hogy a káderes az előszobát söprűkkel rakta teli. Ebben valami baljóslatú előjelet sejtett Szunyogh elvtárs, de úgy vélte, nem tanácsos a söprűket lerakni a székről, még kevésbé eredetüket kutatni. Ezért inkább letette a sarokba a kofferét, és arra telepedett. Érezte, ez a legkevésbé hivalkodó hely, s evvel az állásfoglalással is bizonyíthatja, hogy ő egy szerény, de igen értékes csavar, aki sohasem volt ejtőernyős főhadnagy Szinérváralján.
Csendesen üldögélt, s szeme sarkából az ajtót figyelte. Ijedten eszmélt reá, hogy tulajdonképpen hallgatózik. Bent folyt a gyűlés, a káderesek gyűlése, és a belső hangzavarból csak mondatfoszlányokat kapott el. Hallotta időnként, hogy valaki – valószínűleg a főkáderes — ráütött az asztalra hatalmas öklével.
– Tovább, tovább! – kiáltotta a főkáderes ellentmondást nem tűrő hangon. Erre ismét hangzavar keletkezett, mígnem valaki – feltételezhetően a másodkáderes -forradalmi keménységgel belemennydörgött a zűrzavarba:
– Kivágok húszat!
Erre a vérszomjas kiáltásra a harmadkáderes vészjósló hahotája volt a válasz: – Én meg kivágtam negyvenet! – kiáltotta nekibőszülve.
Szunyogh Béla halántéka rettenetesen lüktetett. Megragadta a koffert, de a rémülettől nem tudott mozdulni. Azt sejtette, hogy az intézmény most számolja föl vidéki kirendeltségét, s bent a tisztviselők sorsát vitatják. Hirtelen a másodkáderes kemény, forradalmi hangja egy nevet kiáltott, Szunyogh Béla kollégájának nevét, kinek köztudomásúan rosszul állott a szénája.
Erre a harmadkáderes dühösen az asztalra sújtott öklével, a többség pedig vésztjóslóan fölmorajlott. Szunyogh Béla rémülten és minden erejét megfeszítve figyelt, mert tudni akarta, mi lesz a sorsa szerencsétlen barátjának.
Király elvtárs egy ízben valóban visszautasította, hogy a szakszervezetben előadást tartson „A kolorádó bogár a múltban és jelenben ” címmel. S ezt rossznéven vették tőle egyesek, sőt őmaga, Szunyogh Béla is megkritizálta egy nagygyűlés keretében. Kijelentette, hogy „Király elvtárs lebecsüli a kolorádó bogár elleni harc jelentőségét, rést üt a barikád falán, amelyen keresztül vizet hajt Csangkaisek, Franco tábornok és társaik malmára. „
Legfőképpen pedig azért érdekelte Király elvtárs sorsa, mert róla soha senki sem állította, hogy ejtőernyős főhadnagy volt Szinérváralján.
Hirtelen a fő-főkáderes kiáltott közbe ellentmondást nem tűrő, gúnyos hangon:
— Szóval Király? Király? Nézzük csak meg azt a Királyt! — S ebben a pillanatban lesújtott az iszonyú ököl, oly erővel, hogy az asztalnak is el kellett volna hasadnia, ha nem lett volna fölvéve a káderosztály leltárába.
Majd ismét a fő-főkáderes hangját lehetett hallani, amint kárörömmel kimondta a végső szentenciát:
– Meghalt, mert szeretett! S még annyit tett hozzá: — A dáma volt a veszte…
Szunyogh Bélának nem volt ereje, hogy felálljon és távozzék. Királynak, úgy látszik, valami nője van, s a káderesek azt már meg is tudták, s döntöttek sorsáról. Szörnyű titkok birtokába került, akaratlanul belecsöppent a káderesek legbizalmasabb heti megbeszélésébe. Egy név — egy ökölcsapás — egy határozat, újabb név, újabb ökölcsapás, újabb határozat.
Szunyogh Bélával forogni kezdett a világ, a koffer, amelyen ült, s az egész logikai gépezet, amellyel meg akarta győzni Jakab elvtársat arról, hogy ő nem volt ejtőernyős főhadnagy Szinérváralján.
Ha ilyen keményen megy a dolog, akkor talán helyesebb lesz Jakab elvtárssal így beszélni:
„Mélyen tisztelt, nagyrabecsült, drága jó Jakab elvtárs! Maga, drága Jakab elvtárs, ezt jól tudjuk, az egyik legjobb, legharcosabb, legderekabb elvtárs, akit mi nagyon szeretünk. De tudja meg: én, Szunyogh Béla sem vagyok éppen kutya, hanem egy csavar vagyok a béketábor hatalmas gépezetében. „
Ezt kell elmondani — töprengett riadtan Szunyogh Béla —, így a helyes. S esetleg még néhány szót az imperializmus ellen. Minden egyéb úgyis felesleges, mert aki negyvenet kivág, az nyilvánvalóan kivág negyvenegyet is.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a harmadkáderes forradalmi hangon fölkiáltott:
– Íme, Geszler Henrik!
Szunyogh Béla nem hallotta soha még ennek az egyszerű dolgozónak a nevét. — Hadd éljen — mondta nyugodtabban a másodkáderes, s a főkáderes is közbedörmögött:
— Tőlem, hazamehet!
Szunyogh elkeseredetten hajtotta le a fejét. Irigyelte Geszler Henriket, ezt az egyszerű, ismeretlen dolgozót, amiért ilyen könnyen hazamegy. Ó, milyen jó volna, ha Geszler Henrik ülne itt a kofferen, s ő menne haza a káderesek védőszárnyai alatt.
Érezte, hogy mélységesen gyűlöli Geszler Henriket. Geszler Henriknek nyilvánvalóan protekciója van. Talán sógora valamelyik káderesnek, mert a káderes Geszler-leányt vett feleségül, és ezért Henrik —familiáris alapon — hazamehet.
Szunyogh kétségbeesetten a tenyerébe hajtotta fejét. Látta a jelenetet, amint Geszler Henrik hazamegy. Kopasz, aprószemű emberke volt Geszler Henrik, aki alázatosan hajlongott, majd álszent arccal széttárta karját, s szónokolva hálálkodott:
– Köszönöm, elvtársak, köszönöm! Nem az én erőmből megyek haza, elvtársak, hanem az elvtársak adtak nekem erőt hozzá!
Mert biztos piszok és talpnyaló ez a Geszler Henrik, hogyha hazamegy, és még csak azt se mondja reá: „ Geszler elvtárs jó elvtárs, de Geszler elvtársnak is megvannak a hiányosságai. Például az, hogy fogja magát és időnként hazamegy. „
Ebben a pillanatban Szunyogh Béla arra lett figyelmes, hogy a harmadkáderes kemény, forradalmi hangon a keresztnevét kiáltja:
– Béla!
Szunyogh elsápadt, s mereven figyelt. — Hol? — kérdezte a meg nem alkuvó másodkáderes. — Szeretném látni azt a híres Bélát.
— Itt —felelte a forradalmi harmadkáderes —, itt tartom a kezemben!
Szunyogh Béla arca krétafehér lett, s még hallotta, amikor a fő-főkáderes lesújt a vasöklével:
– Meghalt, mert szeretett!
Erre Szunyogh ájultan zuhant a földre. A koffer felborult, s olyan zajt ütött, mintha ágyút sütöttek volna el. Arra tért magához, hogy kancsóból vizet locsolnak a fejére, s legyezik a kalapjával. Kinyitotta a szemét. Halkan suttogott:
— Káderes elvtárs — suttogta —, bocsásson meg. És én ígérem, hogy igyekezni fogok s követem Geszler Henrik elvtárs példáját…
Erre valaki megrázta. Egy kékköpenyes nagybajuszú férfi volt, valószínűleg a fő-főkáderes, amelyik folyton az asztalra sújtott forradalmi öklével.
– Ember – kiáltott reá s egy pakli kártyát tartott az orra alá -, a káderes gyűlésben van fenn az emeleten, itt a takarítószemélyzet snapszlizik… Geszler Henrik pedig nem más, mint a zöldfilkó.
Szunyogh bizonytalanul fölnézett. Úgy érezte, el akarják hallgatni előtte az igazat. – Ha filkó – suttogta elhalóan -, nem baj… Én akkor is követem!

A Bajor-szatíra körül történendőknek van különben egy közvetlen ideológiai előzménye is: „a propaganda és kultúra munkásainak” az az értekezlete, amelyet 1958. május 30-31-én rendeztek meg Bukarestben, s amelyen, az egykorú sajtóösszefoglaló szerint „ … a résztvevők elítéltek számos fogyatékosságot és hibát főleg az ideológiai munka és a párt időszerű feladatainak kapcsolata tekintetében, és megbírálták az ideológiai arcvonal egyes munkásait, elégtelen kombattivitásuk
miatt”. (Utunk, 1958. június 12. Idézi Szabó Gyula is: I. m. II. 65.) Ennek az új központi „iránymutatásnak” a folytatásaként léptek aztán akcióba a bukaresti értekezletről Kolozsvárra hazatért pártaktivisták, s jelent meg, első lépésként, a Kolozs tartományi pártlap, az Igazság 1958. június 8-i számában az az aláíratlan cikk (a címe: Fokozottabb eszmei igényességet az irodalmi munkában), amelyben a kolozsvári magyar és román irodalmi fórumok (lapok és kiadói
szerkesztőségek) munkáját számba véve – az ilyenfajta párt-irományok hagyománya szerint, a „pozitív és negatív példák” felsorakoztatása során – kiemelten foglalkoztak az Utunk 1958. május 15-i számában – tehát alig két héttel korábban – megjelent Bajor-szatírával.
A cikknek már az első mondata hangütéséből nyilvánvaló, hogy az Utunk felé is megrovást jelez, a Bajor-szatíra közlését ugyanis az Igazság-beli cikk „eszmei engedménynek és politikai szűklátókörűségnek” minősíti: az „minda témaválasztás tekintetében, mind művészi megoldásában súlyosan elhibázott”, amennyiben „a szatíra nyilai… — végsőfokon — a munkásosztály intézményét, a népi hatalom érdekeit védeni hivatott káderosztályt” érik. „Bajor Andor szatírája – olvasható tovább a cikkben – eltorzítva mutatja be a becsületes dolgozó és a káderosztály viszonyát…, objektíve megrágalmazza rendszerünknek ezt az igen fontos intézményét. ” És alább: „Bajor Andor szatírája nemhogy éberségre nevelné a dolgozókat, hanem – tápot adva súlyosan káros előítéleteknek – lefegyverzi őket. ” Végül ismételten megrója az Utunk szerkesztőségét, megállapítva: „Az Utunk szerkesztősége nem mindig tud kellő szilárdsággal szembeszállni a burzsoá ideológia különböző beszüremléseinek veszélyével. ” Pedig – olvasható a cikkben -: „ … az eszmei szilárdság, a pártos, harcos magatartás, a polgári ideológia bármilyen megnyilvánulási formájával való kérlelhetetlen szembeszegülés elengedhetetlen feltétele irodalmunk fejlődésének..” És még egy mondat, ami már a szerkesztőség belső életébe való hatalmi beleszólásra utal: „Az Utunk szerkesztőbizottságának jobban be kell kapacsolódnia a lap folyó munkájába… A szerkesztőbizottság tekintse állandó feladatának a lap eszmei, művészi irányítását… ” Hogy ez az utóbbi elvárás akkor mit jelentett, ahhoz tudni kell, hogy az Utunk élén, 1956. december 8-a óta a főszerkesztő, Földes László fölött, „igazgató” minőségben Nagy István állt, a lap főszerkesztő-helyettese Kallós Miklós volt, a pártalapszervezet titkára pedig Orosz Irén – a tartományi pártbizottság tehát, nyilván adminisztratív úton is, a „párthű” vonalat kívánta megerősíteni, Földes Lászlóval szemben. Ehhez kellett „bizonyítéknak” Bajor szatírája.

Az események közvetlen folytatása aztán az Utunk 1958. július 3-i számában olvasható: Kallós Miklósnak egy elvi síkon mozgó első oldalas cikke (Eszméink tisztaságáért), majd a következő, a július 10-i számban, a belső laptestben az Utunk szerkesztőségének nyilatkozata (Egyértelműen a szocializmusért) és Bajor Andor önkritikája (Az Utunk szerkesztőségének címmel).
Kallós cikkében egy szó, egyetlen utalás sincs a Bajor-szatírára. Az általánosságok szintjén, az ideológiai szférákban mozog: „a tűzfegyverek pihenése” idején változatlanul folyó „ideológiai harc” „eszmei síkjain”, de arra figyelmeztet, hogy „az eszme fegyverét nem lehet lábhoz tenni”, azzal „nem lehet szórványosan lőni”. Ebben a harcban – mondja Kallós – a dogmatizmus ellen is határozottan fel kell lépni, mert az „ rozsdafoltokat, csorbákat ejt az eszmei fegyveren „; az igazi veszély azonban – figyelmeztet – a „revizionizmus”, amely „kicsavarja a fegyvert a kezünkből, védtelenné, kiszolgáltatottá tesz. A revizionizmus az ellenség eszmei fegyvere. ”
Az Utunk szerkesztősége önkritikus nyilatkozatában már ezzel a váddal szemben is védekezni kíván, amikor ezt írják:
„ Tudjuk, hogy nem tehetünk jó szolgálatot az irodalomnak, amikor félreérthető, sőt objektív hatásában kétes írásokat közöltünk. A művészet éles fegyver, s ha mondanivalója nem egyértelmű, az ellenség ellenünk fordíthatja. ”
Ez után következik Bajor „önkritikája”.
A szöveg – amint ezt Bajor a Stanik-interjúban is elmondja – eredetileg egy magánlevél volt, amelyet Tompa Istvánnak, a Kolozs tartományi pártbizottság akkori propagandatitkárának írt, aki önéletrajzi visszaemlékezésében (Hogyan történhetett? Kolozsvár, 1995, Dacia Könyvkiadó. 205-209.) maga is részletekbe menően idézi fel a szatíra miatti – egészen Gheorghiu-Dejig felgyűrűző – felháborodást „ a káderesekkel gúnyolódó, de tulajdonképpen a rendszert, a párthatalmat gúnyoló ” írás miatt.
Az „önkritika” közvetlen kiváltója valójában – s itt ki kell egészítenünk Bajor 1984-es visszaemlékezését – az a „baráti levél” volt, amellyel az Eforián családjával együtt gyanútlanul nyaraló Bajort a fent említett gyűlés után, az üggyel kapcsolatban Kolozsvárról megkeresték. A levél ma is megvan a család birtokában, s a következőképpen hangzik:

„Kedves Bandi!
Ne csodálkozz ezen a kollektív levelen. Elsősorban jó nyaralást kívánunk és megmondjuk, hogy vadul irigylünk a tengerért, a nyugalomért, miközben mi szerkesztgetéssel és vizsgáztatással emésztjük magunkat.
A kötelező bevezetés és félrebeszélés után térjünk a tárgyra: Mérlegeltük a helyzetet és az a közös véleményünk alakult ki, hogy feltétlenül hasznos lenne, ha írásban állást foglalnál azzal a bírálattal kapcsolatban, amely az Igazság cikkében a te Szunyogh elvtársadat érte. Ez nem csak a mi egyéni véleményünk. Örvendenénk, ha ezt az álláspontot, amely egyben baráti tanácsunk is, magadévá tennéd. Anélkül, hogy ezt rád akarnók kényszeríteni, a következőkre gondolunk: Minden írásodban a szocializmus ügyének szolgálatában bírálod az élet ferdeségéit. Szubjektív szándékod nem volt, és most sem lehetett más. A megjelent bírálat arról győzött meg, hogy ez esetben nem sikerült mondanivalódat úgy megformálnod, hogy az bármilyen félreértést kizárjon. Azt a következtetést vonod le a magad számára, hogy a jövőben a szatíra fegyverét egyértelműen kell forgatnod úgy, hogy az csak egy irányban, a szocializmus ellenségei között ejtsen sebet.
Nagyon boldogak lennénk, ha nyugodtan, józanul fogadnád ezt az, elsősorban segítőszándékú sugalmazást. Amennyiben tanácsunk alapján jársz el, kérjük, a legsürgősebben küldd el az írást Tompa István címére: Tov. Tompa István. Comitetul Regional PMR Cluj Str. Kossuth Lajos.
Jó nyaralást kívánunk és nyugalmat, amire minden okod megvan.
Csehi Gyula, Gáll Ernő, Földes László „

Bajor válaszul született levele mind ez ideig nem került elő. Csak azt az „önbírálatát” ismerjük, amelyik az Utunkban jelent meg, s amelyik szövegezésésben érezhetően magán viseli a külső „besegítés” nyomait:

„ Tisztelt szerkesztőség!
Levélben fordulok önökhöz, mégpedig nemcsak a földrajzi távolság miatt, hanem azért is, mert úgy érzem, határozottan állást kell foglalnom egy kérdésben, s ennek a formája csakis az írás lehet.
Az Igazságban megjelent szerkesztőségi cikkről akarom megírni a véleményemet, amely cikk bírálatban részesítette egyik novellámat. A bírálat igen elevenen érintett, mert azt tudatosította bennem, hogy én írásommal pontosan a kitűzött cél ellenkezőjét értem el. A Szunyogh elvtárs és a haragos káderesek című szatírámmal azt akartam megmutatni, hogy mennyire nevetséges az a kispolgár, aki a káderosztálytól retteg, s ehelyett az sikeredett, hogy nálunk félni kell a néphatalomtól! Bizony, ez igen lényeges különbség: olyasmi, mintha a sebész nem af ekélyt vágná ki, hanem az ép lábat amputálná. Ha a szatírában nem sikerült, legalább levélprózában mondjam meg: a káderosztályokat igen szükséges intézményeknek tartom, amelyek nélkül az ellenség könnyűszerrel tudna sorainkba férkőzni. De ismerem a becsületes embereket segítő funkciójukat is – így hát tudom, mennyire súlyos hiba a káderosztályt elvileg támadni. Az ilyesmiből semmi esetre sem volna haszna a népnek. Én pedig — legjobb tudásom szerint — a szocializmus elvi alapjairól írtam szatírámat. Ezen az alapon is akarok mindvégig maradni; mert aki erről az elvi alapról letér, az új művészet útjáról tér le s könnyen az ellenség táborába kerül. A mostani politikai helyzetben, amikor az ellenség ideológiai alapról támad, és reformista elméletekkel igyekszik zavart kelteni, vallom, hogy fokozott éberségre van szükség és el kell határolnunk magunkat hamis barátainktól. Azon fogok igyekezni, hogy az előbbi sajnálatos módon ne adjak eszközt az ellenség kezébe.
Ez azonban kevés: célom, hogy szatíráim fegyverül szolgáljanak a párt és a szocializmus építőinek kezében. Eddig nem fordítottam elég gondot a belső ellenség és a külső ellenség, az imperializmus szatirikus leleplezésére. Úgy gondolom, hogy a jövőben éppen erre kell majd koncentrálnom minden képességemet. És le kell vonnom a következtetést: csak a félreérthetetlen szatíra lehet hasznos a szocializmus ügye számára. Kissé terjengősen és formátlanul fejeztem ki magamat, de úgy gondoltam: ha a hiba elkövetésekor siettem, jószándékom kifejezésekor is sietnem kell.
Elvtársi üdvözlettel:
Bajor Andor.
Eforia, 1958. június 26. „

A történet azonban itt még korántsem ért véget. A továbbiakat már ismét Szabó Gyulától tudjuk, aki a pártalapszervezet egy következő, 1958. július 10-11-én tartott (tehát épp az önkritikákat tartalmazó Utunk-szám megjelenése napján kezdődött gyűlésén elhangzott – Munkánk megjavításáért címet viselő – büró-jelentést és a hozzászólásokat summásan összefoglaló jegyzőkönyvet is közli (I. m. II. 71-76.), amelyből az ügy más összefüggései is kirajzolódnak.
Már a büró-jelentés szerzői is úgy fogalmaznak, hogy az Utunk szerkesztősége „maga is konfúzus nézetek hatásának volt alávetve ” , s ez „ nagy mértékben Földes László elvtárs bizonyos helytelen nézeteinek, engedékenységének, és a munka sokszor elvtelen megszervezésének tulajdonítható „; a hozzászólások rendjén aztán Földes személye kerül előtérbe, a gyűlést összefoglaló Tompa István pedig már a várható eseményeket, a nemsokára kirobbanó „Földes-ügyet” is előre vetíti, azzal, hogy felteszi a kérdést: „Milyen meggondolásból nevezték ki [Földes Lászlót] az Utunk főszerkesztőjének: mint párttagot, és mint azelőtt szimpatizánst, aki politikailag elég érett, hogy az októberi események kijózanítsák… ” majd így folytatja: „ de Földes ezt a feltételezést csak részben váltotta be, bár ennek a koncepciónak az alapján nevezték ki… ”
Nem alaptalan tehát Szabó Gyula utólagos hozzáfűzése: „ …Földes és az ‘Utunkja’ akkor már hetek óta ‘ügy’ volt, a gyűlések hallgatólagos ’fő napirendi pontja'”. „Földes és a szerkesztőség ‘liberális csoportja’ végképp sarokba szorult Nagy Istvánnal, a lap igazgatójával s Orosz Irénnel, az alapszervezet titkáraként tevékenykedő szerkesztővel szemben. ”
A történet tehát ebben a szakaszában már elsősorban Földesről szól, s egy 1959. január 7-én megrendezett „bővített” pártalapszervezeti gyűléssel folytatódik, amelyet Tompa István szintén felidéz (I. m. 210-214.), s ahol Földes számára-burkoltan – még a börtönt is kilátásba helyezik. Itt viszont a Bajor neve már csak „a negatív irányba befolyásolt” fiatalok sorában hangzik el. A Bajor-szatíra körüli vihar azonban maga is egy epizódja annak az ideológiai visszarendeződésnek,
amely a magyar forradalom leverését követő romániai megtorlásokkal párhuzamosan ment végbe, s amely a romániai szellemi életet egy újabb évtizedre gúzsba kötötte.

(Folytatjuk)

Forrás: Székelyföld, 2017 szeptember

Előzmények: 1. rész

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ