Harmadik este.

«Jó estét óra, ma jó korán van az idő, sokat mesélhetsz.»
Tik-tak, igen kis lánykám, csakhogy rosszul húztak fel s egy kicsit rekedt vagyok. Ha jobban nem vigyáznak rám, tüdővészbe esem és meghalok. De most hagyjuk ezt s hallgass rám inkább, érzem, hogy sietnem kell.
A másik szobában állt egy nagy kerek asztal s ott függtem én is akkorában, már 17 év óta.
Én nagyon szerettem azt a kerek asztalt, s ittlétem első éveiben viszonyunk is volt együtt s a mint ily esetben történni szokott, azután is rokonszenvet éreztünk egymás iránt. Viszonyunk felbomlásának legfőbb oka az volt, hogy én féltékeny lettem a nagyapa karosszékére, mely mindig az asztal jobbik felén állt, mintha karonfogva esketésre mennének. De az asztal becsületére mondhatom, hogy gyanúm alaptalan volt, hanem én azt csak akkor tudtam meg, midőn már mindketten megöregedtünk. Isten jól rendelte ezt így, mert állásunk és társadalmi viszonyaink annyira különböztek egymástól, hogy lehetetlen lett volna egybekelésünk. De egyikünk sem tudta szivének e leggyöngédebb s legmaradandóbb fellobbanását elfelejteni, s bárha fájdalmunk első rohamai után megnyugodtunk sorsunkban, szivünk soha többé nem gyúlt szerelemre. Én agglegény maradtam, ő meg öregkisasszonnyá lőn.
Hiába, régi szerelmen nem fog a rozsda!
Tehát ott a másik szobában, a nagy kerek asztalon fel volt terítve s miután elütöttem a tizen­ket­tőt, belépett a nagyapa s őt az egész család követte, mely között kitűnt az én szép kedvenczem, a gyönyörű tizenhét éves Flóra.
Helyet foglaltak az asztal körül, de nagy csodálkozásomra a kis leány mellett üres maradt a hely.
Bizonyosan meg volt valaki híva. Talán a plébános úr, vagy a vén tanár, a háziúr barátja? Úgyde azok mindig korábban szoktak jönni, s azok után bizony Flórácska körül nem nézett volna olyan sovárgó, vágyódó szemekkel. Kiváncsian szemléltem arczát s azt is észrevevém, hogy midőn egy negyed egyet ütöttem, szemei könyekkel teltek el, s felbiggyesztve piros ajkait, letevé a leveses kanalat, pedig nem evett még egy harapást sem.
E perczben kopogás hallatszott az ajtón, az öregek elmosolyodtak, Flóra arcza lángot fogott s aztán ismét halvány lőn, láttam szivét a ruha alatt dobogni, de felindulásának daczára, egyszerűen mondá:
Tessék!
Az ajtó kinyílt s rajta nagy csodálkozásomra, az öreg professor vagy a plébános úr helyett magas, sugár fiatal ember lépett be, ragyogó fekete szeme, göndör barna haja volt, illedel­mesen meghajtotta magát, az anyának kezet csókolt, s szótlanul, de beszédes tekintettel Flóra mellé ült.
Flóra telided halvány arcza piros lett, mint a szamócza, s hosszú szőke szempilláit csalfán ereszté le nagy kék szemeire, az ifjú sokat jelentő, fényt árasztó pillantása elől.
S én mindezt nem tudtam! Én, egy tizenhét éves tapasztalt óra, nem tudtam, hogy miért volt Flóra néhány hét óta olyan szeszélyesen, sajátságosan víg, s olyan ábrándos, szomorú.
Hisz a kis Flóra szerelmes volt, szerelmes, még pedig a szép barna hajú, ragyogó szemű fiúba. Szerettem volna tudni, vajjon boldogan szeret-e, s e kivánságom teljesült, midőn Flóra este lefeküdt.
Az ide nyíló ajtók éjjel rendesen nyitva voltak s az ebédlőből tisztán kivehetém Flóra fehér függönyös, kék párnás kis ágyát, s így akkor este észrevevém, hogy arcza örömtől fénylik, s fejét párnáiba rejtve, gyakran és lázasan susogá: «szeret!»
Sírt, nevetett, beszélgetett önmagával, míg el nem aludt.
Csak azután tudtam meg, hogy ez volt utolsó boldog napja.
Künn tombolt a vész, az eső az ablakhoz csapott s a tompa menydörgésen keresztül egyszerre susogó hangokat hallék.
Az ablakmélyedésben hat vagy hét viruló virágcserép állt, melyek szintén csak néhány nap óta voltak itt. Nem tudom, hogy ki lepte meg velök Flórát; egyszer reggel csak ott láttam őket az ablakban s Flóra gondosan ápolta a szép virágokat, sőt néha meg is csókolta finom szirmaikat. – Ezektől eredtek a hangok s én csakhamar tisztán kezdém megérteni szavaikat:
«Ő bennünket a szép, a kedves angyalnak ajándékozott, melynek szőke fürtei aranyosan csillognak a holdfényben,» susogtak. «Azt akarta, hogy öröme teljék bennünk. Jertek hát testvéreim, énekeljünk ágya körül, énekeljük el egyikét szép villi-dalainknak, melyeket senki nem hallhat szerelmi üdvösség érzete nélkül.»
S a virágok lassan kijöttek a cserepekből, finom gyökereiket gyöngéden illeszték a tiszta fehér padlóra, s Flóra ágyához lebegtek. Körülállták fekhelyét s minden virág kelyhéből egy piczi aranykoronás fő tekintett ki s édesen kezdék a villik csodás, zengzetes dalait énekelni:

Csilling, csilling, ha megjön a tavasz
Virágot fejlesztve a mezőn,
Szeretlek én!
Csilling, csilling, ha majd eljő a nyár,
A földet megcsókolva napsugárral hőn,
Szeretlek én!
Csilling, csilling, ha beköszönt az ősz,
Letörve egyenként a fris virágokat,
Szeretlek én!
Csilling, csilling, a réteken ha ellebeg a tél
És minden megfagy, fázik, hervadoz,
Szeretlek én!

S a sajátságos, édes dallam közepett, az ablakon át fénysugárzó angyal lebegett be.
Üdvösségtől ragyogó arczáról megismerém Boldogságot.
S a szoba eltelt illattal, fénynyel. Ragyogó alakok hajlottak a szép alvó fölé, s mindig édesebb, csábosabb lőn a villik csengő dallama.
Boldogság pedig megállt az ágy előtt s égi szemeit reá függeszté az alvó lánykára.
«Ma utoljára vagyok itt, szeretett gyermekem,» susogá, «búcsuzni jöttem tőled és e háztól, melynek angyala vagy. – Eljön Búbánat s mosolyodból könny lesz; fehér ruhád gyászköntössé válik, s tiszta homlokodon elsimítva forró kezét, barázdákat fog húzni reája. – Fogadd utolsó ajándékomat, mindent a mit adhatok, annak, a kit Búbánat karjaiba zárt.» Ekkor kezét szivére tevé és szivét megcsókolá: «emlékezzél reám!» susogá. «Gyászban, kínban, szenvedésben – emlékezzél reám! Az emlék enyhet ád és a fáradt szív elmereng a mult édes és magasztos örömein.»
Az angyal szavai sóhajban haltak el, ragyogó alakja elmosódott, a villik pedig tovább énekelték dalaikat, míg a napsugár aludni hívta őket is virágaik illatos kelyhébe. Tik-tak.
«S most mi lesz Flórából?» kérdém aggódva az órától.
«Élni fog!» felelé az sóhajtva. «Mert nem mondhatja senki, hogy élt, mielőtt nem szenvedett volna.»
Én komolyan pillanték reá, s az óra folytatá:
«Te még nem érted meg ezt, kis lánykám, de ha majd idősebb leszel s szived minden dobbanása felfedezés lesz előtted, s minden érzelmeden csodálkozni fogsz, akkor megérted azt is, a mit az öreg óra beszélt.» Tik-tak, tik-tak… az óra elkezdett ketyegni egyformán, csöndesen, altatóan, és én elaludtam.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész , 2. rész,