Hervay Gizella az Ifjúmunkásnál (1968–1971)

Az első, a kezdeti időszak a kölcsönös alkalmazkodás és a szerzői szabadság jegyében telik. További közéleti jegyzetei születnek (Eszmény és illúzió, 1968. december 5. / 49. szám: „Illúziótlanok vagyunk. Egyenként vesztettük el illúzióinkat, hogy szembenézhessünk a dolgok igazi arcával. De nem vagyunk eszménytelenek… Eszménk az ember szabadsága. Csak illúzióink nincsenek” – írja az ifjúságról, amelyhez saját magát is odaképzeli – joggal.). Recenziókat ír, s ahogy telnek a hónapok, egyre többet (Király László, dr. Kós Károly, Olosz Lajos, Illyés Gyula, Vásárhelyi Géza, Páll Lajos köteteiről, Szabó T. Attila virágének gyűjteményéről, Nagy Kálmán Kalevala-fordításáról stb.), interjúkat készít (a 60 esztendős Méliusz Józseffel, aki úgy érzi, hogy a Forrás-nemzedék felbukkanása részben az ő avantgárd törekvéseit is hitelesíti; szólásra bírja a börtönből pár éve szabadult pályatársat, Páskándi Gézát is), kortárs képzőművészek műhelyeibe látogat (Szervátiusz Jenő, Nagy Pál, Ambrus Imre, Tóth László) filmkritikával próbálkozik, s ami végül hosszabb távú elfoglaltságra készteti: átvállalja az irodalmi posta vezetését Majtényi Eriktől, aki tapasztalt és hozzáértő külsősként tekintéllyel vezette a pályakezdőknek szóló tanácsok rovatát. Gizi e gesztussal első Ifjúmunkás-os periódusának felhagyott hagyományát folytatja – az ötvenes évek végén ugyanis egyszer már belekóstolt e műfajba. Az akkori lapszámokat áttanulmányozó Balázs Imre József Színes kavicsok (Korunk, 2000 / 10. szám) című tanulmányában így ír erről: „Az akkor még kötettel nem rendelkező Hervay sajátos megoldást választ. Nem név szerinti válaszrovatban gondolkodik, hanem a legjellemzőbb, visszatérő problémákra tér ki.”

Hervay kiemelkedő fegyverténye az a két újságoldalnyi, több írásból álló összeállítás, amivel saját kezdeményezésre állított be 1968 végén, a szilveszteri szám összeállítása előtt. Gyorsan meggyőzte a szerkesztőséget, hogy a gyermekcipőben járó jövőkutatás – a futurológia – segítségével érdemes az év végén eltöprengenünk az emberiség belátható sorsán. Olyan alapossággal ismertette Hermann Kahn: A kétezredik esztendő című, rövid idő alatt s nem csak nyugaton népszerűvé váló munkáját, hogy az amerikai futurológus felvetette aggodalmak és kételyek teljesen helyénvalónak tűntek, még a hétpróbás cenzúra szemében is.
Mai optikánknak hiába nyilvánvaló e szövegek alapján, mennyire ellentmondott a dogmatikusan értelmezett kommunista eszméknek a jövőkutatás néhány alapgondolata, a reveláció pillanatnyilag akkora volt, hogy a futurológia (ideig-óráig) bebocsátást nyert a szovjet típusú ideológiai világba is.
(Mosolyogva olvassuk a Komputer és könyökvédő – Ifjúmunkás, 1968. december 26. / 52. szám – átfogó cím alatt sorakozó vízió számos megállapítását: „Ma már a fejlett ipari államokban egyetlen komoly döntést sem hozhatnak a tudományos valószínűségszámítás adatai nélkül. Az idő felgyorsulása közelebb hozza egymáshoz az okot és az okozatot. Ma már minden nagyobb fontosságú döntéshez kidolgozzák megközelítő pontossággal az esetleges következményeket. Az idő mérhetetlen felgyorsulása miatt a tévedés hamar kitetszik, sokszor nehezen helyrehozható következmények formájában.”
De hogyhogy senki nem kapta fel a fejét ennyi „szentségtörésre?” – kérdem ma. – Hiszen jól tudtuk, hogy a szűkebb világunkban hozott döntések, bár a tudományos előrelátás bélyegét ragasztottuk rájuk, valójában a voluntarizmus és a tudománytalanság frigyében fogantak?!)

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 

Forrás: Parnasszus folyóirat, 2017/ 3. szám, ősz. Hervay Gizella-összeállítás és emlékezés (Redivivus)

1. Nászta Katalin:
   2017. december 17. 13:28

   Nagyon tetszik ez a sorozat. Ilyenszerű felismeréseimmel én is gyakran vagyok így: amiben az ember nagyon hisz, azt tűzön-vizen keresztül tudja vinni. Mintha megvakulnának az „‘ellenző” szervek… vagy már eleve vakok is voltak erre. H.G. példája bátorító.