Este lett, mire felkerekedtünk Gizivel. Eszméletlenül szakadt a hó. 1975-ben a romániai nagyvárosokban még volt rendes közvilágítás, és a fénytől szikrázó hóréteg jótékonyan eltakarta Bukarest reménytelenül szennyes és szegényes utcáit, omladozó épületeit, betonrengetegeit. A havazásban Gizi megmutatta nekem a fővárost, rengeteget csatangoltunk összevissza, végig a Kiseleff sugárúton, az Aviatoriloron. a Piata Romanán, nemigen kotorták a havat sehol, és a Diadalív olyan fenségesnek tűnt előttem, mintha a Champis-Elysées-re röpített volna egy titokzatos varázsló… Gizi mindenáron meg akarta mutatni nekem azt az üzlethelyiséget, ahol Szisszel laktak valamikor, és a puszta betonra terített újságpapírról ették lábasból a krumplipaprikást. Fogalmam sincs, hogy amikor ott jártam, hol lakott Gizi, mert egyáltalán nem ismertem Bukarestet, és azt sem tudom, hogy értünk végül haza, csak arra emlékszem, hogy nekem csizmában is átfagyott a lábam és a kabátom alja is teljesen átnedvesedett, elgémberedtek az ujjaim, de csak az előszobában vettem észre, hogy Gizi is csuromvizes, viszont ő csak tornacipőben volt. A trapéznadrágja eltakarta a cipőjét, igaz, nem is figyeltem a lábát, úgy belemerültünk a beszélgetésbe, ő pedig nem panaszkodott. Szerencsére jó meleg volt a kellemes lakótelepi lakásban. Kobak már várt minket. Mentateát ittunk, és miután Gizi kifaggatta Kobakot a leckéiről, aláírta az ellenőrzőjét és meghagyta neki, hogy reggel ne késsen el az iskolából, behúzódtunk az egyik szobába, és a csergével letakart kanapén, a kalotaszegi írásos párnák között hajnalig beszélgettünk.
Gizi érettségi után a színire járt, onnan iratkozott át a magyar szakra, volt egy csomó közös ismerősünk, ez megkönnyítette a beszélgetést. Rengeteg versét tudtam kívülről, kérdezgettem a versekről, és ő annyira a bizalmába fogadott, hogy a lelki problémáiról is nyíltan beszélt. Egész életében a magány, az árvaság elől menekült, rettentően szenvedett a társtalanságtól. de egyetlen örök társának Szilágyi Domokost tekintette még mindig. A kedvese, testi-lelki jó barátja és támasza, a kiváló operatőr. Fischer István a hetvenes évek elején Németországba disszidált, és Gizi – bár sokan szerették és voltak barátai – Bukarestben nagyon elveszettnek érezte magát nélküle. Elmondta. hogy Kolozsvárra szeretne költözni, és azt tanácsolta, hogy szerződjek én is oda. Különös volt. hogy igen rövid ismeretség alatt olyan hosszú utat bejártunk, hogy a titkos terveibe is beavatott. Összebarátkoztunk. Gizi szenvedélyes és szélsőséges ember volt, a háború, a nehéz gyerekkora mély nyomokat hagyott benne, de nagyon jó humorérzéke volt. Jó emberismerő, kíméletlenül ironikus a saját és a mások esendőségével szemben. Mondtam is neki, hogy nem szeretnék a nyelvére kerülni. Kacagott, szívből kacagott. Úgy éreztem, létrejött közöttünk az a meghitt kölcsönösség, ami az őszinte barátság alapja. És akkor kertelés nélkül bevallottam, hogy én már nem szerződöm Kolozsvárra, se máshová, mert beadtam a kitelepülési kérelmemet, végleg elmegyek Magyarországra, de ez egyelőre titok, kérem, ne mondja el senkinek.
És akkor hirtelen megdermedt körülöttünk a levegő, mint a kocsonya. Én csak pislogtam benne. Gizi mereven, megváltozott arckifejezéssel sokáig nézett a szemembe. Muszáj volt visszanéznem rá, nemcsak állnom a tekintetét. Koromfekete volt a szeme, és olyan mély bánat kavargott benne, mint egy örvény, azt hittem, ott menten beszippant és örökre eltűnök. Egy kis csend után végül mégiscsak helyrebillent a háziasszony-vendég improvizációs jelenetünk egyensúlya. Az ágyazással, vekkerfelhúzással a dramaturgia szabályai szerint sikerült valahogy levezetni a feszültséget. Mondtam, ne keljen fel reggel, megiszom a kávét, becsukom az ajtót és rohanok a reptérre, majd jelentkezem… Mindenáron bemutatom a Zuhanásokat – majd beszélünk… Puszilom Kobakot!
Romániában nem mutattam be a Zuhanásokat, és ott Gizivel sem beszéltem többé. Nem is volt telefonunk.
1976 szeptemberében Pécskára, Köröskisjenőre, Dettára, vagy nem tudom, hová indultunk éppen tájelőadásra. Mielőtt felléptem a buszra, Koczka Gyuri hozta a hírt, hogy Szisz öngyilkos lett. Mintha bekapcsoltak volna egy sztrohoszkópot, olyan élesen villantak fel előttem a másfél évvel korábbi Gizivel való bukaresti találkozásunk foszlányai. Gondoltam, amint lehet, Bukarestbe utazom. De Gizi már nem volt Bukarestben. A Pszichiátriai Intézetben kezelték — Budapesten.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 

Forrás: Parnasszus folyóirat, 2017/ 3. szám, ősz. Hervay Gizella-összeállítás és emlékezés (Redivivus)