Egy diáktüzér naplója

II.

Egy hónap múlva már jól tudtam járni. Igaz, kicsit húztam a sebesült lábam, csakugyan merev volt térdben, ahogy az első orvos megjövendölte, de nem is ez volt már ekkor a legnagyobb baj. Itt laktam Mátyás bácsinál immár egy hónapja, alvóhelyem volt, kosztom volt, barátságban sem volt hiány, csak éppen azt nem tudtam, mi lesz holnap. Sohasem igazodott ki az ember a kósza hírekből. Ilyet egyre többet hallottam, amikor már kezdtem kijárogatni az utcára. Annyit nem tudtam még gyalogolni, hogy neki merjek indulni Székelyhídnak gyalog – meg nem is nagyon akartam. Mit tudjak otthon csinálni? A seregünk meg itt van valahol a közelben, csak azt nem lehet tudni, hol – annyira már nem húzom a lábam, hogy az ágyúk mellett ne tudnák valami hasznomat venni.
Esténként megbeszéltük ezt Mátyás bácsival, de ő se tudott okosabbat, mint én. Hogy Bem hol van, azt nem lehet tudni. S mit érnénk vele, ha tudnánk is ? Ma itt, holnap amott. Nem jelenti be előre, hová megy. Aztán mindig az ellenség közelében van — ha az ember sánta lábbal, gyalogosan nekiindulna, sokkal könnyebben szaladna a kóborló muszka csapatokba. Más az, ha egészséges az ember: de így…Nem mondta ugyan, de lebeszélt arról, hogy nekivágjak megkeresni a mi seregünket. Kockázatos vállalkozás ez, nem sok haszonnal kecsegtet.
Pedig egyre nehezebben fogott a hely. Estefelé, ha sétálgattunk Mátyás bácsival a hűvösödő városban, láttam, hogy tele van emberrel. Fiatalok, öregek vegyesen. A főutcán meg éppen úgy udvaroltak a fiatalemberek a kisasszonyoknak, mintha nem volna itt a közelünkben a muszka, mintha minden rendben volna. Mátyás bácsi néha szidta a szász boltosokat, mert nem akarják elfogadni a Kossuth-bankót, arany kell nekik.
– Látod, fiam, ezek mind egészségesek — mondogatta. — Aztán így, egészségesen se törik magukat, hogy odamenjenek a hadhoz. Hogy akarsz te menni a sánta lábaddal?
Gondolkozni kezdtem azon is, hogy nem jó, persze hogy nem jó, ha magam indulok el. De hát csak találok ebben a városban néhány embert, aki szintén meg akarja védeni a hazát! Velük aztán már könnyebben indulna el az ember. Több szem többet is lát, meg nem is volnék egyedül, kitéve az út fáradalmainak, annak, hogy nem jutok oda, ahova akarnék.
Igy telt el ez az utolsó hét, amikor egyik nap híre jött, hogy Bem Vásárhely alatt áll, másnapra be is érkezik a hadával.
Aznap egész nap készülődtem. Kikeféltem a ruhám, megigazgattam dróttal még a feslő csizmám is: a talpa lekívánkozott már a fejéről, de megcsinálva úgy ígérte, kitart még vagy két hónapig. Mátyás bácsi a fejét csóválta, de ott sürgött körülöttem szorgalmasan. Két váltás fehérneműt is odacsomagolt nekem a fiai holmijából, legyen mit felvennem, ha mosásba kerül a szennyes, kapcának valókat keresett elő, s még egy jó darab füstölt szalonnát is kerített — nem tudom, honnan, itt éltem az öregnél ötödik hete, de nemigen láttam ilyet a kamarájában.
– Ha megéheznél, fiam…
Botot is tőle kaptam, szépen kifaragott rózsafa botot, bunkója egy ökölbe szorított kezet ábrázolt, a végébe meg hegymászó szeget tűztek.
– Na, fiam, hát csak szerencsével járj… Aztán ha találkoznál valahol Gáborral vagy Ferenccel…
Nem folytatta, legyintett egyet a levegőbe. Kérdezgettem még, hol találkozhatnék velük, de kiderült aztán, hogy másutt harcolnak, Gábor Buda ostromában is részt vett, Ferenc meg a Damjanich hadában volt legutóbb. Hogy került oda, az Isten a megmondhatója: éppen vándorúton volt, amikor kitört a háború, ott állt be, ahol legközelebb esett.
Este már nagyon vártuk a sereget. Felvettem a tarisznyát, kézbe fogtam a botot, úgy mentünk ki a városba. Mátyás bácsi elkísért, mondogatta közben, hogy nem olyan sürgős ez, hiszen ha a sereg csakugyan megjön, annak is kell hálnia valahol, ma este még úgyis meghálhatok nála. De féltem, hátha este jönnek, s reggelre mennek is – aztán jobb az ilyesmit hamar elintézni. Nem úgy megy az, hogy csak beállok a sorba, s megyek a többiekkel. Módja van annak is.
Katonaság még nem volt, hanem annál inkább a híre. A korzón ott voltak, akik eddig, de most kokárdát tűztek a gomblyukakba, volt, akinek a kalapjáról is pántlika lógott. Ahogy ott álltunk a sokadalomban Mátyás bácsival, hát egyszer látom, hogy közeledik az egyik magisztrátusbeli úr, az, aki megvizitálta a kórházat, amikor engem kitettek. Annak is pántlika lógott a kalapjáról, még a sétapálcája nyakán is nemzetiszín szalag csavarodott. Szerettem volna megszólítani, megkérdezni, hogy szolgál az egészsége. Haragudtam most erre az emberre: nem azért, mert betegen kitett a kórházból – hiszen jobban éreztem én magam az elmúlt hónapban Mátyás bácsinál, mint odabenn a kórházban -, hanem azért, mert most ilyen nagy hazafi lett. Bezzeg nem volt akkor, amikor még a sebesült katonákat is le akarta tagadni. S bezzeg nem lenne az, ha puskát nyomnának a kezébe.
Mátyás bácsi köszönt neki, amikor elhaladt előtte, de az úr nem vette észre. Ment tovább nagy beszélgetésben a többiekkel. Nyugodt volt és méltóságos most is. Ahogy utánanéztem, meg kellett állapítanom, hogy illik is a kalapjához a kokárda. Még szebbé tette a ruháját meg az egész embert.
Egész estig a várost jártuk aznap, de a sereg nem jött. Hazatérőben bementünk egy ismerőshöz – régi barátja volt Mátyás bácsinak, varga a templom mellett. Ő is csak olyan foltozóvarga, amilyen foltozó-szűcs a másik öreg — kövér feleségével a konyhában üldögélt, meg is invitáltak bennünket vacsorára. Paprikás krumpli van, de szívesen látnak, ha meg nem vetjük.
A varga csak a városbeli híreket tudta: a szászok bezárták a boltjukat, nem is igen jöttek ki a házból. Néhány mesterlegény elment alkonyat felé – úgy beszélik – betörni a szászok ablakát, verekedés is volt a szász negyedben, diákok is kóboroltak arra, azok is beleavatkoztak. A magisztrátus fél, mert ha nem szolgáltat igazságot a szászoknak, bajt hozhatnak még a nyakára — viszont a verekedőket se lehet bántani, mert azok hazafias érzületből cselekedtek.
— Én azt mondom — szólt pápaszeme fölött nézve ránk -, hogy nincs sok értelme az ilyen hazafiságnak. Aki hazafi, tűzze ki a kokárdát, arról látszik. Ha meg az se elég, menjen el, kérjen puskát, aztán az osztrákot meg a muszkát nyaggassa, ne a városi békéseket.
Ebből nem tudtunk meg sokat. Hazafelé menet találkoztunk néhány részeg garázda emberrel, nagyot ihattak, ezeknek is kokárda volt a kalapjuk mellett, Kossuthot éltették, ahogy megláttak bennünket. Éltettük mi is, s békésen továbbmentünk, bár hisz – ahogy mondtam is az öregnek – mi haszna az ilyen éltetésnek? Azt mondanák inkább, hogy a haza veszélyben van.
– Mégis – kérdezte Mátyás bácsi később — mekkora az a veszély?
Nem tudtam neki megmondani, mert magam sem tudtam. Hogy a muszkák itt vannak, az elég baj. Erdélyre az nagy veszedelem, annyi bizonyos. De hát Buda még a miénk, aztán voltunk már rosszabb helyzetben is, a tavaszon senki se hitte volna, hogy így meg tudjuk emberelni magunkat.
– Persze, persze… – s az öreg bólogatott szigorún – de hát nem ilyen pernahajderekkel győztünk. – Éjszaka alig vártam, hogy pirkadjon. Talpon voltam ismét, nyakamba a tarisznyát, kezembe a botot, indultam búcsút venni Mátyás bácsitól, de az öreg igyekezett, hogy utoljára még megtraktáljon. Szalonnát sütött hagymával, tojást is ütött rá, tejet adott hozzá – ezt sem tudom, honnan szerezte ilyen korán. S még indulás előtt néhány lekváros buktát rakott a tarisznyámba.
– Erzsi nénéd sütötte – intett bizonytalanul a kezével. — Tudod, akinél tegnap voltunk. Azzal adta ide, rakjam be neked… jólesik majd az úton.
Kora reggel indultunk el így is, de a város már olyan eleven volt, mint egy méhkas. Ahogy a templom elé kiértünk, hát láttuk, hogy egy diadalkapufélét ácsoltak, az éjszaka csinálták sebtében. Csupa pirosfehérzölddel díszítve, virággal, szalaggal vegyesen. Csak az a baj, hogy ellenkező oldalra nézett a kapu, mint amerről a hadat várni lehetett, ha jönnek, csak a hátát látják, míg meg nem kerülik. Ez elkerülte a figyelmét annak, aki csinálta, úgy látszik. Néztük a kaput egy darabig, többen is, álldogáltak egész sereggel az emberek. Egy úr meg is jegyezte jó hangosan, hogy hallják a körülötte lévők:
– Hát derék dolog a magisztrátustól, hogy nem sajnált pénzt, fáradságot… Ez igen.
Eltelt vagy egy óra, de senki se ment keresztül a diadalkapun, azt a két szekeret leszámítva, amelyiknek erre volt az útja. A járókelők pisszegtek rá: — Hova hajt, hé-kás, nem magának csinálták azt…- de a szekeresek csak átmentek alatta, még a kalapjukat se emelték meg. S ahogy ott álldogálunk, egyszerre csak jön egy fiú arra, s elkiáltja magát, hogy mit várunk itt, amikor a sereg már régen benn van a városban, csak nem jött egészen be…
– Benn van? Hát ugyan hol van?
— Azt nem tudni, hogy hol van – mondta -, de most jövök amonnan – s a mi negyedünk felé intett -, ott már dobolják, hogy aki katonának akar jelentkezni, azt mindjárt fel is veszik, puskát is kap, meg hó-pénzt előre egy hétre.
— Dobolják. Hol dobolják, te? — Az öreg Mátyás olyan izgalomba jött, hogy nem tudott nyugodtan állni a lábán, izgett-mozgott, mint egy csikó.
— A vásártelepen hallottam.
Elindultunk hát arrafelé, figyelve, hogy nem halljuk-e a dobolást, vagy ha már azt befejezték, hát a dobost jó volna megtalálni, megkérdezni tőle, hova is kell menni jelentkezni…
Jó ideig nem találtunk senkit. Kérdezősködtünk, az emberek vagy tudták, vagy nem, hogy doboltak ilyet, de aki tudta, se maga hallotta, hanem mástól. Amikor a vásártérre elértünk, akkor láttuk az első huszárt. Sovány, kis szürke lovon ült, nagy csődület vette körül, kérdezgették, ő meg a kalandjait mesélte.
– … No hiszen… annyi az orosz, mint a pelyva. Aztán olyan hosszú lándzsával lovagolnak, hogy mire az ember a kardjához nyúlna, már ki is van lyukasztva a hasa. í A hallgatóság álmélkodott: – Hát akkor hogy lehet ellenük harcolni ?
– Hogy? Hát puskával, a szentségit neki. Aztán félre is lehet azt ütni, azt a lándzsát vagy mifenét. Hisz azért ember az ember, hogy ne hagyja magát mindjárt leteríteni.
Közelebb furakodtunk, s egy mondat végén beleszólt Mátyás bácsi is a dologba, tudakolva, hol kell jelentkeznie annak, aki katonának akar menni. Felhördültek mellette mindjárt a közel állók, elmondták vén bolondnak, aki nemhogy otthon ülne a suton, még katonáskodni akar, amikor éppen most hallhatta, milyenek a muszkák.
– Nem én, nem én – védekezett az öreg. – Ez a deák itt, ni.
Erre meg nekem estek, hogy a lábam se jó, hogy akarok rohamra menni? Hiszen el se tudok szaladni, ha üldöznek.
A huszár is fitymálva hallgatta a lováról, megkérdezte, hogy aztán hány éves vagyok, miért akarok katona lenni. Mondtam, voltam én már, tüzér vagyok, az ágyú mellett sebesültem meg két hónappal ezelőtt. Éppen akkor, amikor elfoglaltuk Budát.
Azt mondta, az jól jön, tüzér úgyis kevés van, valamelyik nap is ellőttek három tüzért az ágyú mellől. Annak keletje lesz, hanem ruhát, azt nemigen kapok.
— Sze’ nem lesz ott rossz dolgod… Nem kell gyalogolni legalább, az ágyúra felülhetsz, ha menetben vagyunk.
S magyarázott valamit, hogy hova menjek, de ő maga se tudta. Lehet, hogy a templom mellett, lehet, hogy itt, lehet, hogy mindkét helyen. De a legvalószínűbb mégis az, hogy kinn a város mellett a majorban – ott van a tábornok is, annál kellene jelentkezni, bár hiszen nem ér ő rá arra, hogy minden egyes katonával ő parolázzék le. Majd csak megtalálod, aki útbaigazít – ezzel búcsúzott el, s tovább nógatta a lovát.
Hozzákezdtünk a kereséshez.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész