Egy diáktüzér naplója

III.

Dél lehetett, mire a református iskolánál rátaláltunk a toborzóirodára. Voltak ott katonák is, őgyelegtek szájtátók is sokan, ‘ egy-két legény úgy ment el már tizedszer a kapu előtt, hogy mégis be kellene menni, aztán továbbhaladtak tizenegyedszer is. Mátyás bácsi megszorongatta még egyszer a kezem, aztán bebocsátott.
– Megvárlak itt kinn, fiam, hadd tudjam, mire végzel.
Az udvaron kérdezősködtem, beküldtek egy iskolaterembe. Itt már voltak négyen, akik katonának akartak jelentkezni, s velük szemben egy számvevő őrmester huszárcsákóban. Láthatólag bosszantotta, hogy neki ilyennel kell töltenie az idejét. Nem is nagyon törődött velünk, hanem inkább azokat szidta, akik nincsenek itt: ekkora város, és senki se akarja megvédeni a hazát.
,.. – Nem szégyenlitek magatokat? -mondta nekünk, akik itt voltunk.
Később kezdte sorba venni az embereket, két parasztfiú volt meg három mesterlegény. Felírta a nevüket, s azt mondta, álljanak csak hátrább. Én mondtam, amikor rám került a sor, hogy diák vagyok, ez nem tetszett neki.
— Miért sántítsz?
— Megsebesült a lábam.
— Tán az eperfáról estél le?
— Nem, golyó érte.
— Miféle golyó?
Mondtam neki, hogy voltam már katona, igaz, csak egy hónapig, az ágyú mellett szolgáltam, éppen kitüntetés előtt sebesültem meg, aztán itt ragadtam a kórházban. Nézegetett maga elé, láthatólag nem tudott mit csinálni, amikor bezuhant a terembe egy magas rangú tiszt, ezredes, ahogy hir-telenében láttam, díszes, szép huszáregyenruhában. Olyan egyenruhában, amilyenben Mátyás bácsi mindig elképzelte, hogy a fiai majd hazajönnek. Csörgette a kardját a padlón, s sietősen azt mondta:
– Te, Mészáros, kellene nekem egy ügyes legény.
S mielőtt még felelhetett volna bárki, elkezdte szidni a legényét, buta móc, a fene ette volna meg, valahol az alvégen szerzett neki szállást egy koszos szobában, elcsapja, lehúzatja. . . – Egy ügyes fiút, akinek van érzéke a széphez.
– Itt van ez a diák — mutatott rám az őrmester.
Az ezredes rám nézett:
– Diák vagy?
– Az, parancsára. De már tüzér is voltam.
– Na, annál jobb, legalább ismered a regulát. A lábadnak mi baja? 
– Megsebesültem, most gyógyultam fel.
– De járni már tudsz?
– Azt igen.
– Helyes, legalább nem töröd magad a haddal. írd fel, Mészáros, hogy magammal viszem a fiút.
Én tiltakozni szerettem volna, nem tisztiszolgának jöttem ide jelentkezni, hanem katonának. De a tiltakozásnak úgyse lett volna foganatja, meg nem is nagyon figyeltek rám. Az őrmester a mellette lévő fonott kosárból kikeresett egy katonasipkát, a fejemre illesztette, kicsit nagy volt, de legyintett: jó az egyelőre. S az ezredes már intett az ajtóból türelmetlenül, gyerünk, gyerünk.
A kapuban éppen csak oda tudtam mentemben kiáltani Mátyás bácsinak egy isten-hozzádot, az ezredes sürgetett, alig tudtam a sánta lábammal követni.
— Először is — magyarázta —, ha ismerős vagy a városban, egy félórán belül szállást kerítesz nekem. De ne valami csizmadiánál. Menj csak be nyugodtan a magisztrátushoz, mondd, hogy szoba kell azonnal. Nem tudom, meddig maradunk itt, lehet, hogy csak holnapig. Akkor is legyen. Mihelyst meglesz, keress fel engem, odahurcolkodunk.
— Hol találom meg, ezredes úr?
— Hol? Hm, hát azt magam se tudom. Hanem mindenesetre menj el a mostani szállásomra, ott van a lovam, a tisztiszolgám — fürkészve nézett rám, gyorsan hozzátette —, ne gondold, hogy téged tisztiszolgának vettelek magam mellé. Arra ott van az a félkótya Ábrahám. Lovat pucolni, ruhát rendbe tartani az is jó.
Nem tudtam mit szólni.
– Szóval elmégy oda – körülményesen elmagyarázta a helyet, mert a címet már elfelejtette -, átszállíttatsz minden holmit az új helyre, s aztán. . . aztán kezdj hozzá megkeresni. Na! Elvégre nem akkora város ez, hogy engem meg ne találj. Fehérváry gróf vagyok, még nem is mondtam a nevem.
– Igenis.
— Akkor már indulhatsz is. Hová mégy először?
– Az jó. De megpróbálhatod, hogy egyenesen bemenj valamilyen úriházhoz, mondd, hogy lefoglalod a szobát. . . úgyse mernek szólni, meg vannak ezek mind ijedve, sok disznóságot csináltak. Eredj, aztán intézd ügyesen.
Kezet nyújtott, s elcsörtetett. Rosszkedvvel maradtam ott az utcán, nem tetszett az új beosztásom se, az ezredes se. Bár nem lehet rossz katona, legfeljebb huszonöt éves, és máris ezredes. Amellett tudja is a módját, csinos, fess, ahogy egy huszártiszthez illik, s nagyvárosokat is bejárhatott, kesztyűt hord, magas kérgű csizmát, elegáns ember. Persze gróf. S magyar gróf, régi jó magyar neve van: Fehérváry.
Még egyszer utánanéztem az ezredesnek: messzebbről katonásabbnak látszott, mint közelről. Furcsa, keskeny, finom, fehér keze volt, nehezen tudtam beleképzelni a kardmarkolatot, ahogy vág. Inkább azt, hogy a magasra emelt kardját megvillantja: rohamra.
Elmentem szállás után nézni.
Eleinte legalább olyan nehezen ment, mint amikor engem dobtak ki a kórházból, s magamnak kellett volna szállás. Hogy menjek én be egy idegen házba azzal, hogy szoba kell? Hiszen nem nekem kell, az igaz, ne én szégyenkezzem miatta. Aztán nem is akárkinek, egy huszár ezredesnek, aki méghozzá gróf is – ennek biztosan örülnek majd a vásárhelyiek. Valamelyest megnyugtatott a gondolat, hogy én tulajdonképpen csak követségben járok, s megzörgettem egy nagy ablakos ház kapuját. Csak jussak be, majd megy valahogy.
A kaput nem nyitották ki, hanem az ablakon nézett ki egy úr, megismertem mindjárt, az a délceg, büszke magisztrátusbeli, akit a kórházban is láttam, s tegnap a korzón, pántlikával a kalapján.
– Mit akarsz?-kiabált ki.
— Szállást néznék — kezdtem bele a mon-
danivalómba. De nem folytathattam, hogy Fehérváry ezredesnek, mert máris rám ordított.
– Takarodsz, vagy hívatom a városőrséget. Parancsban van kiadva, hogy a katonaság nem fosztogathat a városban.
– Ki akar fosztogatni? — vágtam vissza dühösen.
– Takarodj, mert elvitetlek. S mi is vagy te tulajdonképpen? Honnan vetted azt a katonasapkát? Ezzel a. bottal akarsz a musz-kára menni? Elmenj, vagy a hátadon töretem szét a botodat.
Azzal becsukta az ablakot.
Néztem a csukott kaput, s gondoltam már, hogy máshol is így járnék. De ha már követségben vagyok, az ezredes követségében, hát nem ijedek meg ettől az úrtól: az én gazdám most nagyobb úr, míg itt van a hadsereg. A botom vastagabb végével hát ráhúztam vagy hármat a kapura, de olyat, hogy kongott tőle az egész ház. S kiáltottam is:
– Hé! Nyissák ki!
Egy perc, és újra kinyílt az ablak. Megint az úr hajolt ki rajta, de most már pisztoly volt a kezében. Rám fogta.
– Eltakarodsz, vagy lelőlek, mint egy kutyát. Adta garázda bitangja. Fényes nappal fosztogatni jön be a városba.
Nagy hangja volt, látta, hogy nincs nálam fegyver.
– Nyissa ki az úr — mondtam neki —, vagy baja lesz. Én nem a magam kedvéért jöttem ide. Fehérváry huszár ezredes uramnak kell lakást szereznem, ez a parancsa. Majd vele legyen ilyen nagy legény.
Elhallgatott, behúzta a pisztolyt, aztán más hangon kérdezte:
– Hol van az ezredes úr?
— Délutánra beköltözik.
– Hm, Hát jó – bökte ki kis hallgatás után. ~ Csinálunk akkorára helyet. Te vagy a tisztiszolgája?
– Én nem – mondtam -, a tisztiszolgája majd vele jön. Én tüzér vagyok, csak most
betegállományban. S ismerem is a várost. Ezért bízott meg engem vele.
Kicsit égett az arcom a szégyentől, hogy így kell magyarázkodnom ez előtt, s akárhogy is magyarázkodok, a vége mégis az, hogy a Fehérváry tisztiszolgája vagyok. Olyan, akibe az ilyen szállásadó nagy úr beletörölheti a kapcáját.
— Na, eredj, mondd meg az uradnak, hogy készen várja a szállás. Hány ló van?
— Kettő. – Gondoltam, biztonság okából jobb, ha többet mond az ember.
— Mehetsz. Aztán azt is mondd meg az uradnak, hogy máskor jobb modorú embert küldjön hozzám. Szaladj.
Becsukta az ablakot.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész,