Szemelvények egy baráti beszélgetésből (nem folytatása, csupán kiegészítője a Ketten egy szigeten c. korábbi jegyzőkönyvnek)
Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.

CsG (Cseke Gábor): Ne felejtsük el, a népi demokrácia megtelepedése előtt az erdélyi magyar közösségnek önálló tudományos intézményei, gyűjteményei, oktatási egységei voltak, amiket egy tollvonással megszüntettek, archívumaikat zárolták, elhurcolták, részben megsemmisítették. Később a kisebbségi munkatársakat szorították rendszeresen háttérbe a közös intézményekben…
DC (Dan Culcer): Amennyiben a magyarság valamely önálló intézményét kívánja visszaállítani, azt tegye meg saját erőforrásaiból. Ahogyan korábban is történt. Ne állami dotációval. Ha a magyar közösség kíván vizsgálódni történelme és saját helyzete részleteiben, létesítsen saját kutatóintézetet.
CsG: Éppen csak arra gondolok, hogy akik az állam részéről a kisebbségkutató intézet ügyeit igazgatják, talán úgy okoskodhattak, hogy a magyar nemzetiségű kutatók jól-rosszul, valamennyire pótolhatják a magyar nyelvet ismerő román kutatók hiányát. A magyar szakemberek ugyanis, képzésük folytán, beszélik a románt is. S lévén bizonyos fokú román szellemiségű neveltetésük is, talán mégsem befolyásolja őket annyira az elfogultság…
DC: És te azt hiszed, hogy nem létezik elfogultság? Az egyszerűen bele van kódolva az emberbe! Mibennünk is jelen van. Ez az a sajátos valami bennünk, ami miatt azt mondanám, ha szükségét látom, hogy – eddig és ne tovább. Mindent vagy majdnem minden hajlandók vagyunk lenyelni egyik a másiktól, de létezik egy határ, amin túl nincsen pardon!
CsG: Tudom, általános emberi tulajdonság. Másképp látjuk ugyanazt a dolgot. Azt mondom például, hogy a fű zöld. Rendben van, persze hogy zöld, de milyen zöld? És ezen akár össze is kaphatunk, mert az egyik sötétzöldnek látja, a másik világosabbnak, a harmadik kékeszöldnek és így tovább…
DC: Volt egy barátom, aki előszeretettel hangoztatta, ha a zöld került szóba, hogy nagyon fontos megkülönböztetni a füvet a tyúkszartól. Mivel hogy mindkettő zöld színű. Ebben aztán közösek. A fű pozitív, előremutató, ideológiailag kedvező valami, viszont mégis csak a tyúk terméke lesz belőle… Tehát mindig jó különbséget tenni a látszat és a lényeg között. Visszatérve a kisebbségkutató intézetre, átnéztem a kutatási elképzeléseiket és annak megfelelően mondtam véleményt. Amennyiben pusztán csak személyzeti felépítéséről, szerkezetről lenne szó, arról vitatkozhatnánk, hogy mennyien legyenek magyarok és mennyien mások. Ez még nem a lényeg. A döntő az, hogy miféle elemzések készülnek ott. És sajnos, a kutatások egyre csak ugyanazt a nagy adatbázist gazdagítják, amit a Funar-féle politikai korszakról összegyűjtöttek. Példának okáért… És mindegyre magyar értelmezésből. Hol van itt a semleges álláspont? Nem azt állítom, hogy ha több román dolgozna az intézetben, akkor ők biztosítanák a semlegességet. Isten ments! De legalább volna rá némi esély, hogy a szempontokat összevessék és úgy a következtetések is könnyebben levonhatók. Így viszont az intézet nem más, mint egy részben a román állam, részben mindenféle magyarországi és egyéb érdekeltségű alapítványok által fenntartott valami, és semmi több.
CsG: Ennek dacára nem kerülhetjük meg a közös intézmények működésében tapasztalható méltánytalanságokat, áldatlan állapotokat, megalázó helyzeteket, amelyekből 1989 decembere előtt bőven volt részünk mindannyiunknak. Közös iskolák, közös egyetemek, közös kultúrelőadások, közös színházak, közös ünnepélyek, még akkor is, ha a résztvevők saját közösségükön belül, meghitten, anyanyelvükön szerettek volna megnyilvánulni. Minden egynemű volt és nagyjából egynyelvű. Torokszorítóan kilátástalan helyzet volt. Olykor a belső feszültségek fölösleges torzsalkodáshoz vezettek, a viszályokban az emberek úgy érezték, nem az igazságuk győz, hanem valakiknek a hatalma, és ez legtöbbször a román intézményvezetők, a párttitkárok hatalmát jelentette. Valakinek pedig mindig be kellett húznia a farkát, mert kisebbségben maradt. Van-e rá esélyünk, hogy megszabaduljunk végre ettől a belharctól és viszálytól? Az intézmények működése olykor erről is szól: a közös munkáról, a közös esélyekről…
DC: Véleményem szerint a nemzetiségek közötti kapcsolatok vizsgálata igenis szükséges. Enélkül csak a benyomásokra támaszkodhatnánk, az impressziók pedig mindegyre az irracionalitás álarcát öltik magukra. Ezért aztán a benyomásokra alapozó következtetések használhatatlanok, ha konfliktushelyzetekben kell józanul tájékozódnunk. Az említett kutatóintézetre tehát szükség van…
Az egyik vitás területe együttélésünknek a történelmi szembenállás. Hogy ez ne maradjon így, míg a világ, azt javasolnám, hogy egész Romániában, és ne csak Erdélyben olyan történelemtankönyvek forogjanak közkézen, amelyek a világtörténelmet tárgyalják, különös tekintettel Kelet-Európára. vagyis, a craiovai vagy a szatmári román diákok is tanulják csak ugyanazt az egyetemes történelmet, pontosabban Magyarország, Szerbia, Ukrajna, Bulgária, Oroszország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia történelmét. Mert amit erről az övezetről ma tudunk, az bizony édeskevés. Egy példát mondok. A román polgárok tulajdonképpen nem ismerik Bulgária történelmét, azon kívül, hogy elvesztettük a Kadrilaterként is emlegetett Dél-Dobrudzsát. De hogy min mentek keresztül a bolgárok a történelem folyamán, a török uralom alatt, hogy a bolgár kommunisták vagy anarchisták miként tudtak megbújni nálunk, hogy szövetségesei voltak-e a németeknek és miért, vagy hogy mért nem irtották ki a saját zsidó lakosságukat, mint mások stb., ezekről vajmi keveset tudunk. Újra csak az ismeretek, a tudás kérdésénél kötünk ki, annak a szükségességénél, hogy  növekednie kell azok számának, akik a szomszédságok nyelvét beszélik. Magyarországon jártomban alkalmam volt számos olyan magyar állampolgárral találkozni, akik beszéltek lengyelül, csehül, horvátul, szerbül stb. és akik szakértő közvetítői voltak a különböző lapoknál az illető irodalmaknak, tanulmányok és műfordítások szerzői voltak… Romániában még ezen a szinten sincsenek jóformán szakembereink. Amikor annak idején a Vatra folyóiratnál szervezni próbáltam a szomszédos országok irodalmából való fordítások projektjét, a műfordítók akut hiányába ütköztem. Itt valami ferde összpontosítás működik a román kultúrában, sajnálatosan már 1848-tól jobban érdekelt bennünket Franciaország vagy Olaszország, esetleg Oroszország, mint maguk a szomszédaink. Akikről pedig szívesen elmondjuk, hogy függünk tőlük. Mindig léteztek külső erők, nagyhatalmak, amelyek elrendezték közöttünk a dolgokat. Pedig igazából a szomszédokkal adódnak a közvetlen problémáink, kevésbé a németekkel vagy az olaszokkal. Velük mindenesetre nincsenek területi vitáink.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 

1. Nászta Katalin:
   2018. január 22. 04:23

   „Amennyiben a magyarság valamely önálló intézményét kívánja visszaállítani, azt tegye meg saját erőforrásaiból. Ahogyan korábban is történt. Ne állami dotációval.”(DC)
   Adót se fizessenek. Íme, az önállósodás útja. Kalapra pedig dísznek azt választunk, amit akarunk..
   Sokat veszít a empátiámból, ahogy mélyebbre merül a témában.