Splitből a Neretva torkolatánál elterülő Ploceba (Kardeljevo) autóbuszoztunk az adriai magisztrálén. Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk, csak a legszükségesebb holmit vittük magunkkal. Megelégedéssel konstatáltuk, hogy a buszállomás mellett hatalmas park terül el, s csak azon túl kezdődik a kikötő. A gyorsan leszálló estében rövid inspekciót tartottunk a park eldugottabb zugaiban, felmérve a tisztaságot. Találtunk egy csendes ösvény mellett valami különös trópusi fát, aminek az ágai, de főleg hatalmas levelei földig hajoltak, mint egy ernyő. Nagyszerű, örvendeztem, itt fogunk aludni a fa alatt. Villanylámpánkkal bevilágítottunk a fa alá. Nincs szemét, még cigarettacsikk sem, jó vastag a fű, és tökéletesen takar minden irányból, állapítottuk meg. Beköltöztünk lombsátrunk alá, kiterítettük a duplán összefogott hálózsákokat, kishátizsák a fej alá, alvás.
Már az álom és ébrenlét határán imbolyogtunk, amikor a fejünknél lévő lombkoronán kívül, ahol egy keskeny sétány és egy pad volt, megjelent egy pár. A sötétben nem láttuk őket, de hallottuk, amint enyelegnek. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a suttogást, nevetgélést, kuncogást, nehogy megzavarjuk őket. Ki tudja, mióta vártak erre az estére? Viszont az sem lett volna jó, ha ők fedeznek fel minket. Nemsokára csókolózni, majd szexelni kezdtek a padon, alig méterre a fejünktől. Csak a fa ágai választottak el. S ekkor Éva halkan súgta: „Jaj, hogy viszket az orrom hegye!” „Fogd be”, súgtam én. De hiába szorongatta egy ideig az orrát, egyszer csak hatalmas prüsszentéssel kirobbant belőle a viszketés. A pár felriadt, elrohantak.

Ploce látképe az öböl felől

Nem is zavart utána reggelig semmi és senki. Hajnali öt órakor pirkadni kezdett. Máskor is ilyenkor ébredtünk. Irány a szökőkút, mondtam, amit még az este kinéztünk magunknak, mint lehetséges fürdőszobát, amíg megindul a munkába menők áradata. Mindketten meztelenre vetkőztünk, lecsutakoltuk egymást szappannal és jót zuhanyoztunk a langyos vízben. Na, most nézzük meg a tetthelyet – javasoltam Évinek. Visszamentünk a fához a holmink után, de először a padot vizsgáltuk meg. Egy fél üveg vörösbor és egy barna papírzacskó maradt rajta. Vajon mi van a zacskóban, tanakodtunk. Kibontottuk. Egy kiló érett, lila füge volt a zsákmány. Noná, hogy megettük. Akkor kóstoltam életemben először ebből a finom gyümölcsből. A borral kissé más volt a helyzet, mert nem akartunk akárki szája után inni, de meggyőztük magunkat, hogy az alkohol fertőtlenít. Keveset kiloccsantottunk belőle, megtöröltük az üveg száját és megittuk, ami benne volt. Finom, édes vörösbor volt. Ezzel aztán a früstököt is elintéztük. Visszatértünk az autóbusz állomásra, még egy napra kifizettük a csomagok őrzését, aztán: „gyí lovam” Dubrovnikba!

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész,