AZ ERDŐK LEÁNYA (V.)

Egy estve jókedvü czimborák gyültek Darvaihoz, köztük a medvevadász is.
– Elvesztéd fogadásodat czimbora, szólt hozzá a legelső üdvözlet után a házi úr. Az erdei leány nálam van.
– Tartok tőle, viszonzá ez gúnyosan, hogy a vad helyett valami nagyon is szelidet helyettesitél, egyébiránt rajtam áll elismerni: ha valóban ő-e az vagy sem?
– Hogy kétséged annál kisebb legyen, tehát nem csak a leányt fogod meglátni, hanem medvéjét is.
A csodálkozás hangjai szólalnak meg mindenfelől.
– Hogy a leány nem tért az erdőbe vissza, nyomán szaglálva utána jött, egy reggel ott találtam feje alatt fekve. Most vánkosul szolgál számára.
– S nem vagy féltékeny iránta? kérdé egy kötekedő hangon.
– Nem, mert a fenevad fogadott anyja a leánynak. Ő nevelte fel.
A vendégek csak kaczagtak, azután még kiváncsiabbak voltak látni a csodát s unszolák Darvait, hogy a leányt mutassa meg nekik.
– Jertek utánam, mondá az ifjú házi úr, s egy karos gyertyatartót kezeibe véve, végig vezeté vendégeit a folyosón az épület tulsó szárnyába, ott egy keskeny csigalépcső vezetett le egy mélyen fekvő sötétes szobába, melynek tetején volt egyetlen gömbölyű ablaka, az egész terem sötét virágú sárga selyemmel volt behúzva, a szoba mélyén hasonló szinű nehéz függönyök födének el egy tágas alcovent, földig lebocsátva.
Darvai letette egy középen álló asztalra a gyertyatartót, s mig vendégei vigyorgó kiváncsisággal gyülekeztek az alcoven körűl, maga egy hosszú selyem sinort megránta, a függönyöket kétfelé gördité.
A kiváncsiságot önkénytes bámulat váltá fel az arczokon.
Egy gyönyörű nő alak volt előttük, kinek phantasticus nyuszt és hermelinprémes öltözéke alig rejté el bájait, kar és vállak mintha tajtékból volnának faragva, minden mozdulatánál lehete látni az életerős izmok alakulásait, a vörösbársony nyugágyon hosszan hullámzottak végig gazdag hajfürtei. De a mi mindennél megragadóbb volt, az a szenvedélyteljes arcz, mely egy futó pillanat alatt százféle indulatváltozaton ment keresztül; az álmadó epedés, midőn meglepeték, azután a bámuló ijedtség az idegen arczok láttára, majd az indulatos szerelem, midőn azok közt kedvesét meglátta, düh és szikrázó harag, a megbántó szemek tekintete miatt, s a rákövetkező szégyen és kétségbeesés, midőn kedvese arczát is hasonlónak találta a többihez. Keservesen zokogva borult le nyugágya vánkosára, csodás arczát kezeibe temetve. A vendégek ijedve vették észre, hogy e nyugvánkos él, s a mint a leány sirását meghallá, fölemeli fejét s villogó szemeit fenyegető mozdulással hordozza végig a jelenlevőkön.
– Nem fog bántani senkit, biztatá vendégeit Darvai, s visszaereszté a függönyt. Azt véli, hogy a leány sir, pedig csak azért rejté el arczát, mert szemei nincsenek szokva az éji gyertyafényhez.
– Valóban ő az. Mormogá boszúsan a medvevadász, letéve a fogadási dijt, kétszer annyit adnék érte, ha az enyim volna.
A vendégek odahagyták a szobát, fölmentek az ivóterembe, ott sokáig tivornyáztak, ittak a vadászért és a vadért. Egyszer a vendégek egyike ezt a kérdést intézi Darvaihoz:
– Nem vetted észre mennyire hasonlit valakihez ez a leány?
– Valóban. Régóta gyötör magamat is az a gondolat; valakihez kell neki hasonlitania, a kinek neve nem tud eszembe jutni.
A czimbora felkaczagott.
– Semmi csoda hogy elfeledted, – mert első feleségedhez hasonlit.
Darvai arcza egy perczre zavarodottnak látszék, a vendégek mind helyeslék: hogy a hasonlat egyszer kitalálva, csakugyan meglepő. –
– Úgy igazán nem csoda, hogy nem emlékezem rá, viszonzá Darvai, visszanyerve hideg, tréfás arczkifejezését, szegény asszonyt úgy kitaláltam vetni fejemből, mintha soha sem láttam volna, és már most e leánytól is elment minden kedvem. Nem nézhetnék rá többet, a mióta tudom, hogy volt nőmhöz hasonlit.
– Még pedig feltűnőleg.
– Melyitek is mondta csak az elébb, hogy szeretné ha az övé lenne.
Mindnyájan egyhangulag kiáltának fel, mindegyik azt állitá, hogy ő volt.
– Kérem, protestált a medvevadász. Én szóltam, pénzt is igértem érte, le is teszem szivesen.
– Elsőbbséged van, viszonzá Darvai. Pénzedet elengedem, elviheted. Nőmnek semmiféle arczképét sem akarom magamnál tartogatni, legkevésbé egy elevenet.
A medvevadász oda ugrott hozzá. „Kezet rá, mig szavad meg nem másolod”.
– Nem másolom meg, sőt lekötelezesz vele.
– De ha megtalálod bánni.
– Akkor fizetek kétszáz aranyat bánatpénzül.
A társaság ez alku után még egyszer oly vig lett, mint az előtt. Legvigabb volt Darvai, de látni lehete rajta, hogy erőlteti a jókedvet, néha, mikor nem vette észre magát, elmélyedt, elkomorodott, s ha aztán újra föleszmélt, úgy danolt, úgy kaczagott, hogy szinte látszott rajta, mennyire jobb szeretne sirni s a poharakat vendégei fejéhez vagdalni.
Egyszer egyik inasa belép hozzá és jelenti, hogy egy vén pórasszony akar vele okvetlen beszélni.
Máskor kiverette volna házából az ily órában alkalmatlankodót, de most szinte kapott az alkalmon, hogy a társaságot elhagyni ürügyhöz jutott, biztatva társait, hogy rögtön vissza jő, fölkelt s elhagyta a termet. Voltak kiváncsiak, kik megakartak győződni felőle, hogy csakugyan vénasszony-e a kiért kimegy? Percz mulva visszajöttek azzal a megnyugtató válaszszal: hogy vén biz az és rút, mint az éjszaka.
Az ott maradtak elfoglalták üresen maradt helyét, s jól mulattak nála nélkül, s nem vették észre, hogy két hosszú óra mult el, mióta Darvai ki ment a nővel beszélni, a medvevadász felugrott az asztalra, ott tánczolt a poharak között, s mikor épen a huszadik áldomás poharat itta ki új vadja örömére, belép Darvai, a szokottnál komolyabb arczczal s illetődött reszketeg hangon szólva hozzá, átnyújt kezébe egy csomó aranyat: „itt bánat pénzed, úgymond, a leány itt marad…. Mulassatok czimborák…. Én roszul vagyok, lefekszem”. Azzal elment.
– Tudtam! orditá, poharát és pénzét a falhoz vágva a medvevadász.
A czimborák tovább ittak és danoltak.

(Folytatjuk)

Előzmények: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész,