(Részletek Pulszky Terézia emlékirataiból)

Bécs 1848 nyarán

Olyannyira megkedveltem a vidéki életet, hogy csak ritkán adtam fel egy pesti látogatás kedvéért, s néha-néha vállalkoztam hosszabb utazással járó bécsi kirándulásra. 1848 telén a véletlen mégis Bécsbe vetett, ahol mindenki meghökkenve értesült a februári párizsi forradalom híreiről.
Abban az időben férjem számos országgyűlési képviselő barátjával együtt Pozsonyban tartózkodott. Március 1-én tért vissza Bécsbe, és azzal a hírrel fogadtam, hogy Párizsban kitört a forradalom, amire higgadtan felelt: „Tudom, Thiers és Odilon-Barrot a kormányzó miniszterek.”
„Nem, egy republikánust javasoltak, és Ideiglenes Kormányt hoztak létre. Nos, ehhez mit szól?” – szögeztem neki a kérdést.
Válasza így hangzott: „A következő ősztől földjeinket nem fogják robotban művelni; a feudális intézmények eltűnnek Európában.”
Hasonlóan beszélt másokkal is, Bécsben azonban okfejtését túlzónak találták.
Jól emlékszem arra az estére, amelyet a későbbi galíciai kormányzó házában töltöttünk, akinek egyik bátyja azóta már miniszter lett. A franciaországi hírek képezték beszélgetésünk tárgyát. A társaság férfitagjai aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy Franciaország támadást intéz az európai monarchiák ellen. Férjem erre nem látott esélyt, s véleménye szerint Franciaország nem lépi át határait; valószínű, hogy Németországban a trónt és a közbékét fenyegetés érheti. A társaságban senki sem adott hitelt ezeknek az elképzeléseknek, de néhány nap elteltével már Bécsben is egyre feszültebbé vált a hangulat. Schmerling és Bach urak, báró Doblhoff és Stift, gróf Breuner és Montecuccoli, professzor Hye és Endlicher másokkal együtt, akik akkor már miniszteri hivatallal vagy egyéb magas funkcióval bírtak a kormányban, rosszallásuknak adtak hangot Metternich herceg rendszerét illetően. Zsófia főhercegnő nyilvánosan is az ellenzék liberális nézetei mellé állt, s ami korábban alig volt tapasztalható, az most egy csapásra morális erőként szolgált.
A minap kitört francia forradalom eloszlatta a titkosszolgálat minden félelmét, és attól a pillanattól kezdve, amikor az emberek szabadon hangoztathatták véleményüket, egyértelművé vált, hogy a társadalmi osztályok nagyobb része alapvetően elítéli Metternich elnyomó politikáját. Kossuth az országgyűlés előtt március 4-én tartott beszédében félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy a magyar alkotmány mindaddig nem menekülhet az osztrák politika orvtámadásai elől, amíg Ausztria valamennyi tartománya nem egyenlő módon élvezi az alkotmányos jogokat; mindez csak olaj volt a tűzre az amúgy is felajzott bécsi közhangulatban.
Az üzleti tennivalók hazaszólítottak bennünket. Március 9-én hagytuk el Bécset, úgy, hogy fikarcnyi elképzelésünk sem volt arról, mit hoznak az elkövetkező napok.
17-én férjemnek a birtokunkkal kapcsolatos ügyek miatt Pesten volt dolga. 16-án este egy Pestről érkező férfi hozta a bécsi felkelés és a pesti utcákon zászlós felvonulásba torkolló tömegmegmozdulás hírét. Férjem elutazását ez még inkább siettette. Pesten már hallott a március 13-i bécsi forradalomról, Metternich bukásáról és meneküléséről; arról, hogy az országgyűlés küldöttséget menesztett az uralkodóhoz, annak 15-i Bécsbe érkezéséről s a küldöttségnek elvben garantált engedményekről.
Pesten nemzetőrséget állítottak föl, és a sajtó cenzúráját de facto megszüntették. Mérhetetlen politikai felindultság uralkodott az egész városban. Egy bizottság irányította a város életét, és vállalta a hatóságokhoz a közvetítést. Az utcák telis-tele voltak emberekkel, akik politikai kérdésekről vitatkoztak, különösen nagy jelentőséget tulajdonítva a zsidók emancipációjának és annak, hogy vajon be kell-e vonni őket a nemzetőrségbe vagy sem. A német lakosság barátságtalanul viselkedett irántuk, de a magyarokban nem volt ellenséges érzés, s mindent egybevéve a fiatalság nagyobb része elfogadta a zsidók teljes emancipációját.
Eleinte ez a kérdés váltott ki nagy izgalmat. Hirtelenjében a köz érdeklődése fordulatot vett. Az országgyűlés ezalatt Pozsonyban úgy folytatta munkáját, hogy nem tudhatta maga mögött a mindent megmozgató felbolydulás erejét. A sajtótörvényt a párizsi forradalom előtti javaslat szellemében vitatták meg. Az óvadékrendszert kívánták fenntartani, egy bizottság pedig szabad kezet kapott volna súlyos büntetések kiszabására olyan esetekben, amikor az indokoltnak látszott. Pesten ezeket a bírságokat súlyosaknak tekintették, a napisajtó munkáját akadályozó nehézségek pedig számolatlanok voltak. Ennek hatása egyre jobban érződött, hiszen az abban az időben Bécsben megjelentetett osztrák ideiglenes sajtótörvény valamelyest liberálisabb volt, ezt azonban a diákság az utcákon darabokra tépte, amikor is a kormány – félve a közhangulat ilyetén megnyilvánulásától – eltörölte a rendelkezést.
Pest lakói férjemmel petíciót menesztettek Pozsonyba, ahol sikerült módosításokat keresztülvinnie a sajtótörvényben. Gróf Batthyány Lajos (akit akkortájt már miniszterelnöknek neveztek és az uralkodó kormányalakítással bízott meg) ekkor értesült férjemtől a pesti események részleteiről. Ezek következményeként a nádor (István főherceg, az uralkodó unokatestvére) arra kényszerült, hogy lépéseket tegyen a rend helyreállítására.
Az új kormány megszületését várva a volt központi hivatalokat nem látogatták már az emberek, az új hivatalnokok azonban mindaddig nem léphettek hivatalba, amíg a király nem szentesítette a törvényeket, amire azonban a hagyományokhoz híven csak az országgyűlés bezárása után került sor. Éppen ezért a nádor egy ideiglenes bizottmányt hozott létre az ország rendjének helyreállítására, amiben mind polgári, mind katonai személyek képviseletet kaptak, s megbízatásuk egészen addig szólt, míg az új kormányt életre hívták.
A bizottmány tagjai a következők voltak: Klauzál Gábor (később kereskedelmi miniszter), Szemere Bertalan (Batthyány alatt belügyminiszter, majd Kossuth alatt miniszterelnök), férjem és Nyáry Pál. Ez utóbbi azonban nem tudta bizottmányi feladatát ellátni, minthogy Pest megye alispánja volt, és sok tennivalója akadt e nagy területen a megbízottak döntéseinek végrehajtásával. Ennek ellenére gyakorta közreműködött az üléseken, hasonló módon Csány Lászlóhoz, aki az említett uraknak nagyra becsült barátja volt.
Rövid idő elteltével azonban tengernyi csapás érte valamennyiüket. Az elsőt betegség láncolta ágyhoz, kettőt száműztek, egyet pedig bebörtönöztek, közülük az utolsó, aki hű volt hazájához és elveihez, mártírként bitófán végezte. Az őt ért igaztalan rágalmak ellenére neve örökké úgy él majd, mint a legnemesebbek egyike, aki az igazságért és szabadságért életét adta.
Májusban férjemet államtitkárrá nevezték ki Bécsben. Esterházy Pál herceg volt a felettese a kormányban, akit a magyar és az osztrák miniszteri tanácsok közötti közvetítés feladatával bíztak meg.

A szerző portréja * Wikipédia

Annak ellenére, hogy az osztrák kormányban egymást követték a személyi és elvi váltások, azon egyértelmű és tagadhatatlan tény ellenére, hogy a bécsi kormány a Biztonsági Választmány, az egyetemi hallgatóság és a közhangulatot szító lázítók szűnni nem akaró hatása alatt állt, mindennek ellenére az osztrák miniszterek rendkívül lekezelően bántak a magyar kormánnyal. A magyar fél kérdéseire mindenkor kitérő válaszokat adtak. Amikor a magyar és osztrák miniszterek összeültek, az utóbbiak folyton-folyvást arra hivatkoztak, hogy nincs utasításuk a magyar javaslatok elfogadására, és semmilyen kérdésben nem áll módjukban határozni. Ha azonban az osztrák kormány látott bármilyen okot panaszra, akkor, mellőzve Pestnek minden előzetes bejelentését, hosszú cikkeket jelentetett meg az újságban, és az országgyűlésben az ügy támogatóin keresztül, akik célzatos kérdéseikkel befolyásolták a minisztereket, olyan válaszadásra nyílt módja, hogy az sértse a magyar érdekeket. A személyes beszélgetésekben az osztrákok nagy előzékenységet tanúsítottak a magyarok iránt, azonban titokban támogatták a szerbeket, wallachokat, horvátokat, valamint az erdélyi szászokat, voltaképpen mindenkit, aki ellenségeskedést, békétlenséget szított a magyar kormánnyal szemben. Kezdetben úgy tűnt, hogy az udvar elfogad egy új rendszert, és hajlandó a szövetségi elvek figyelembevételével létrehozni az osztrák monarchiát. Ezek szerint a magyar koronához tartozó megyéknek önálló minisztériummal, illetve független felelősséggel kell rendelkezniük a pénzügy és hadügy vonatkozásában. Az osztrák részen az osztrák adminisztráció, míg a harmadik területen, az olasz provinciákon a saját nemzeti szervek irányítottak volna.
Látszólag összhangban ezekkel az elvekkel, áprilisban a magyarok ellen felbújtott Jellačićot júniusban hivatalosan lefegyverezték. Ezen túlmenően János főherceg személyesen jelentette az angol nagykövetnek, lord Ponsonbynak, hogy az uralkodó kész garantálni a lombardok nemzeti függetlenségét, a velenceiek szövetségi alkotmányát. Két dolog azonban megakadályozta az elgondolás keresztülvitelét, melynek megvalósítása két véres háborútól, kiszámíthatatlan csapásoktól és az osztrák monarchia morális összeomlásától mentette volna meg a birodalmat. Ez a két dolog az osztrák adósság és az osztrák katonatisztek esprit de corps-ja volt.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész,