– Visszaemlékezését két részletben közölve, szeretettel köszöntjük születésnapján a 90 éves szerzőt: az írót, az irodalomtörténészt, a kiadót, az igaz embert! –

Az egész idő alatt összesen kétszer voltam magyarokkal: először György Endrével, aki 1944 előtt a Szövetség Szövetkezeti Központ tisztviselője, a Magyar Népi Szövetségi időkben Bukarestben a belkereskedelmi minisztériumban szövetkezetügyi vezérigazgató volt, s akit – saját állítása szerint – Budapestről adott vissza az ÁVH. Ámulatba ejtő történetei voltak a Fő utcai ÁVH-fogházról, ahol például a börtön könyvtárosa reggelenként kihozta olvasni kinek-kinek a lista alapján általa kiválasztott könyvet, s az illető estig háborítatlanul olvashatott. Többet hírét sem hallottuk, a börtönben sem kerültem össze senkivel, aki tudott volna további sorsáról.
A másik magyar cellatársról, Dobri János teológiai professzorról már említést tettem. Tapasztalt, börtönt próbált ember volt, mint tábori lelkész esett szovjet fogságba, s hazatérése után kétszer is volt letartóztatva, a cserkészmozgalom újraszervezésének kísérlete vádjával. Mindkét alkalommal annyira ítélték, amennyit leült, mert semmi alapja a vádnak nem volt. A börtön közösségi életéből azonban annál több tapasztalatot szerzett – és adott át nekünk, aminek a későbbiekben igen sok hasznát vettem, sőt még évtizedek múlva is mint különböző helyzetekben érvényes életbölcsességeket idéztem. őt 1957 márciusában Dobai István csoportjával tartóztatták le, s a tőlük kapott magyarországi 56-os sajtótermékek olvasásáért és továbbadásáért ítélték el öt évre. Később újra összekerültem vele, amikor 1959 májusában Szamosújvárról kivitték az első munkacsoportokat a Duna-deltába, s szabadulásunk után is jó baráti kapcsolatban voltunk.
De térjek vissza az Árpád úti pincefogdába, amelynek életében a kihallgatások menete a fő ritmusszabályozó tényező, s ahol a kihallgatás nem csak fent folyik, hanem – ősidők óta: emlékeztetni szeretnék Dávid Ferenc és Socino esetére Páskándi Géza darabjában, a Vendégségben – a cellába visszatérve is, erre rendelt „sorstársak” közreműködésével.
Arról, hogy a Szekuritáté pincéiben egy ilyen „háttérintézmény” működik, a kezdet kezdetén fogalmam sem volt. De most, hogy tevékenységükre vonatkozólag már nemcsak emlékeim, hanem – két éve a kezemben lévő „szekusdossziémból” megismert – kézzelfogható bizonyítékaim is vannak, nemcsak a tényt, hanem a működés mechanizmusát, a két kihallgatási forma egymáshoz való viszonyát is mérlegelni tudom.
A következőkben tehát úgy próbálom felidézni a kihallgatási időszak történetét, hogy igyekszem ezt a mechanizmust is rekonstruálni.
Az első jelentésekhez tartozó hátteret már leírtam. Ma azonban az is világos előttem, hogy a Rusu érsekkel buzgón imádkozó Grigorașt a kint történtek iránti érdeklődésében nem csak a rég börtönben lévő ember természetes kíváncsisága vezette.
Én a reggeli „beavatás”, majd a délelőtt lezajlott számbavételi ceremónia (fényképezés, ujjlenyomatvétel, orvosi vizsga) után visszakerültem a 18-asba, őt viszont még a délelőtt folyamán (vagy kora délután) felvitték. Első jelentéséből kiderül, hogy miket tudott meg tőlem. Én abban a hitben voltam, hogy Lakó Elemért is letartóztatták. Elmeséltem azt – röviden le is van írva Grigoraș jelentésében -, ami a temetőben történt, sőt hozzátettem: minket valószínűleg azért tartóztattak le most, mert a pesti ifjúság március közepére a forradalom újabb fellobbantására készül („MUK = márciusban újra kezdjük”), sőt a pesti rádió hírei szerint a Lenin Intézetben és a Műszaki Egyetemen illegális fegyverraktárakra is bukkant a hatóság. A beszámoló jelentés említést tesz még a házkutatáskor nálam talált és behozott papírokról is, amelyeket nevetségesnek tartottam, mint ahogy azok is voltak.
Engem aznap délután vittek első kihallgatásra (jegyzőkönyvem délután 5 és 6 óra között készült), s eléggé meredeken kezdődött. A szokványos adatfelvétel után az első kérdés, amelyet a kihallgató tiszt, Ioan Oprea főhadnagy nekem szegezett: „Mikor találkoztam Nagy Imrével, és milyen utasításokat kaptam tőle?” Emlékszem: akaratlanul is elnevettem magamat, annyira képtelennek tűnt a kérdés. Végül is abban maradtunk, hogy elmondtam: a rokonaimnál laktam, fő célom az aspiránsi éveimet lezáró disszertációhoz szükséges anyag gyűjtése volt, találkozni is szakmabeli irodalomtörténészekkel találkoztam, s azért jöttem haza még október 23-a előtt (tudniillik erre is rákérdezett), mert egyrészt lejárt az útlevelem, másrészt hírt kaptam arról, hogy szeptember 1-jétől kineveztek tanársegédnek.
A második kihallgatásra másnap, március 13-án került sor, szintén délután, de már 5-től 8-ig. Ekkor részletesen be kellett számolnom arról, hogy kikkel találkoztam. A kihallgatási jegyzőkönyvben mint legközvetlenebb Tolnai-kutató kollégáimnak, Rejtő Istvánnak és Gergely Gergelynek a neve szerepel, de beszámoltam arról is, hogy az Irodalomtudományi Intézetben, valamint az Eötvös Loránd Egyetemen találkoztam korábban Kolozsvárt járt kutatókollégákkal: Czine Mihállyal, Varga Józseffel, sőt az ugyanakkor Pesten tartózkodó Jancsó Elemérrel és Varró Jánossal is. A jegyzőkönyv szerint Rejtővel voltam a Magyar Írószövetség tisztújító és alapszabály-módosító közgyűlésén s egy Kerékgyártó Elemér nevű pártfunkcionárius doktori disszertációjának védésén. (Ez nem egészen volt igaz: először is Varróval és Lakóval együtt utaztunk Pestre, s főleg Varró Jánossal és feleségével végig többnyire együtt voltam. A félretájékoztatással azonban valójában védeni próbáltam őt. Rejtő más összefüggésben került a képbe: ő és felesége vonalasan baloldali, párthű gondolkodású egyetemi emberek voltak, így lelkiismeret-furdalás nélkül az ő nyakukba akasztottam az Írószövetségben és az említett doktori védésen történteket.)
Ezek a szakmai vonatkozások láthatólag nem nagyon érdekelték kihallgató tisztemet, annál inkább a politikai természetű beszélgetéseim. Én ekkor már túl voltam a holtponton, s arra gondoltam, hogy mindazzal, amit egy hónap alatt a magyarországi belső helyzetről: a szovjetnek kiszolgáltatott gazdaságról, a Rákosi-klikk törvénytelenségeiről, a lakosság emiatti elégedetlenségéről és az új vezetéssel, Gerőékkel szembeni bizalmatlanságról megtudtam, megpróbálom kihallgatómnak demonstrálni, hogy az elégedetlenség egyrészt jogos volt, másrészt nem a szocialista rendszer, hanem az azon belül elkövetett hibák, visszaélések ellen irányult. Támaszkodtam a XX. szovjet pártkongresszuson elhangzott önkritikára is, ami a Szovjetunió és a népi demokráciák közötti egyenlőség elvének megsértését illette. Akkor még hittem abban, hogy a Hruscsov-beszéd valóban fordulatot jelent a szocialista tábor országainak életében, s hogy az, ahogyan „a szocialista törvényesség ellen elkövetett bűnöket” nem csak a szovjet, hanem utána a román párt is nyilvánosan szóvá tette, biztosítéka annak, hogy ilyesmi a jövőben nem történhet meg. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen abból a nemzedékből, aki valamiféle „peresztrojka” eljövetelében, a rendszer „belső” megújításának lehetőségében reménykedtem. Ennek a gondolatmenetnek a mentén mentem aztán bele a továbbiakban a hazai viszonyokkal kapcsolatban érzett „hiányosságok” szóvá tételébe is.
Kihallgató tisztemet persze mindebből a vádponttá fejleszthető „ellenséges tartalmú” szövegeim érdekelték Ebben a második kihallgatási jegyzőkönyvben már meg vannak jelölve a margón azok a szövegrészek, ahol például arról beszéltem, hogy „…a romániai nemzetiségek jogait törvények és rendeletek jórészt szavatolják ugyan, de kívánnivalót hagy maga után az, ahogyan ezeket a törvényeket és rendeleteket némely intézmények és vezetők végrehajtják”.
Oprea még rákérdezett arra, hogy milyen kapcsolatba kerültem Pesten a Petőfi Körrel – erre azonban nem kapott (nem is kaphatott) őt kielégítő választ. „Őszinteségemben” is volt annyi eszem, hogy az errefelé vezető szálakat homályban hagyjam.
A harmadik nap, március 14-én két menetben is folyt a kihallgatásom: reggel 7:30-tól 13:40-ig, majd délután 5-től 9 óra 30 percig. Közben járt fent cellabeli kihallgatóm is, aki ez alkalommal arról számolt be, hogy megtudta tőlem: Lakó Elemér is szervezett egy csoportot a temetői sírok gondozására, aztán november 1-jén ő is kiment a Házsongárdi temetőbe, sőt kezdeményezéséről beszámolt a dékánnak, Bodor Andrásnak is, aki megígérte neki, hogy ő is kimegy velük, de végül nem ment. „Ezek” – mármint a Szekuritáté (állítólag cellatársammal beszélgetve, így emlegettem őket) – most mindenáron bennünket akarnak felelősségre vonni, holott a dékánon keresztül az egyetem vezetősége is tudott arról, mi készül a temetőben. Az én elmondásom alapján számolt be „lenti” kihallgatóm a temetőben történtekről, hogy t. i. (amint később megtudtam) volt egy elsőéves öntevékeny csoport is (ők nyilván másoktól tudtak arról, hogy a temetőbe készülünk), akik viszont egy „magyar irredenta költő” sírjához mentek el, s ott a verseit szavalták. „Ezek” – hangzik tovább a „lenti” kihallgatási jelentés – jó néhányan feltűnő módon (család és gyermekek nélkül) ott lézengtek a temetőben, persze ott helyben igazoltatták is a verset szavaló diákot, de nem történt semmi azóta, és annak az IMSZ-titkárnak sem lett baja, aki velük volt.
Ugyanaz napról kelteződik egy másik „lenti” jelentés is – bizonyára az én délelőtti és délutáni kihallgatásom között lezajlott beszélgetés alapján, amikor Grigoraștól a délelőtti kihallgatásom hatása felől érdeklődhettek: „Nagyon félénk – állapítja meg -, és azt mondta, hogy kész mindent elmondani úgy, ahogy történt. Ha a dolgok jól mennek, reméli, hogy egy hét alatt végez az egész kihallgatással.” Beszámolt arról is, hogy kértem a kihallgató tisztet, tájékoztasson feleségem állapotáról, akit betegen (harmadik hónapos állapotban, veszélyeztetett terhességgel) hagytam otthon.
A besúgói jelentések mai elemzői többen is foglalkoznak azzal, hogy a beszervezett személy miképpen idomul jelentésében – még nyelvileg, terminológiailag is – beszervezőihez, azok elvárásaihoz. Ma újraolvasva ezeket a jelentéseket, énnekem inkább az az érzésem, hogy a jelentéstevő a saját szavaival mesélte el odafent azt, amit a „célszemélytől” megtudott, a megszövegezés viszont már a tartótiszt közreműködésével történt, ő építette be a jelentésekbe azokat a formulákat, amelyek aztán a velem felvett kihallgatási jegyzőkönyvekben is visszaköszönnek. Egyértelmű, hogy nem én minősítettem Reményik Sándort, akinek sírját az elsőévesek Bartis Ferenc vezetésével felkeresték, „irredenta költőnek”, s a kihallgató tiszt megfogalmazása a második jelentés végén az is, hogy „…a magyarországi események idején az amerikaiak részéről tisztek és orvosok jöttek, főképp vöröskeresztes személyzet, akik részt vettek mindabban, ami ott történt, s akiknek legnagyobb része horthysta magyar volt”.
A „lenti” jelentéseken egyébként nyoma sincs a kihallgatásvezető instrukcióinak, pedig világos, hogy neki a kihallgatások menetétől függően konkrét dolgokra is rá volt irányítva a figyelme.
Március 14-én délelőtt a kihallgatásom úgy folytatódott, mintha közben a temetőben történtekre vonatkozó „lenti” tájékoztató (és nyilván sok más forrásból származó információ is) nem lett volna már a kezükben. Részletesen kikérdeztek arról, hogy miképpen számoltam be magyarországi tapasztalataimról itthon (tanárkollégáknak, diákoknak), hagyták, hogy részletezzem az ottani irodalomkutatásra vonatkozókat, s a „politikai természetű” tájékoztatás részleteit sem feszegették. Én igyekeztem a „legalitás” keretei között mozogni, megemlítve, hogy ajánlottam a diákoknak, ne csak az Irodalmi Újságot olvassák figyelemmel, hanem az Utunkat is.
Aztán a kihallgatás második felében – arra a kérdésre, hogy milyen volt a diákság hangulata – szóba került Tamási Áron 1956. október közepén lezajlott találkozója a Bolyai Egyetem ifjúságával a Marianum zsúfolásig telt dísztermében.
Számomra ez a Tamásival való személyes találkozás egyáltalán nem volt pozitív élmény, pedig novelláit, regényeit diákkoromban olvastam, nyolcadikos koromban pedig mint „választott írómról” róla írtam egy nagyobb dolgozatot, amelyet az udvarhelyi kollégium egy irodalmi estjén magyartanárom fel is olvastatott. Szerettem és értékeltem mint írót – most azonban rendkívül zavart tettetetten fesztelen modorossága. Ez és az elsőéves Bartis Ferenc patetikus felszólalása („Ha visszatér Tamási Áron Magyarországra, mondja el, hogy itt még élnek a székelyek, s hogy nem fajult el még a székely vér”), majd a szavai nyomán kitört fergeteges taps máig negatív emlékem. Nyilván ennek nyomát viseli néhány megfogalmazásom, amelyeket aztán a kihallgatási jegyzőkönyvet leíró főhadnagy a saját jelzőivel „ékesített fel”. Őt az is érdekelte, hogy reagálták le a találkozó hangulatát a jelen lévő tanárok, s külön rákérdezett arra, hogy felszólalt-e Jordáky Lajos. Én akkor nem tudtam, hogy letartóztatásom után nem sokkal ő is bekerült – a Dobai-per kapcsán. (Tófalvi Zoltán 1956 erdélyi mártírjai című dokumentumgyűjteményének III. kötetében olvashatók a kihallgatásai során készült jegyzőkönyvek. Hogy végül mégsem jelent meg a perben, sőt szabadlábra helyezték, annak magyarázatát a kutatásnak ezután kell megadnia. Talán úgy gondolták, alaposabban kompromittálják őt a szabadulását követően kikényszerített önkritikával, mint ha elítélik.)
Március 14-én a délutáni „fenti” kihallgatásomon került sor az 56-os magyar forradalommal kapcsolatos kérdésekre. A témához tartozó háttér-információként el kell mondanom, hogy a forradalom kitörésének másnapján, amikor reggel bementünk az egyetemre, a magyar tanszék tanársegédi szobájában ott találtuk az egyik, szeptemberben kinevezett gyakornok kolléganőnket, akit – saját elmondása szerint – kitettek Ocskó Teréz otthonbeli szobájából, és minden holmijával kénytelen volt ide beköltözni. Ruhái ott lógtak a könyvtárszekrény oldalán, fehérneműje táskákban a bútorzathoz tartozó kanapé végében. S hozta magával a rádióját is, amely attól kezdve kora reggeltől késő estig ment, s bárki, aki oda bejött, hallgathatta a híreket a legkülönbözőbb állomásokról: a Szabad Kossuth Rádiótól Londonig, a Szabad Európáig és Amerika Hangjáig. Menet közben gyanússá vált ugyan ez a költöztetés, s – bizonyára nem alaptalanul – feltételeztük, hogy a Szekuritáté „nadselü gondolata” volt, ilyen módon egy helyre lokalizálni a megfigyelést. A dolog mindenesetre működött (bár a reám vonatkozó iratokban onnan származó információknak semmi nyoma). Én mindenesetre úgy kezeltem ezt a helyzetet, mint amiről a Szekuritaténak pontos tudomása van.
A másik oldala a dolognak az volt, hogy közel fél évvel a forradalom leverése után, amikor már javában működött Kádárék megtorló gépezete, magamban valahogy becstelenségnek éreztem, hogyha megtagadom azokat, akikkel és azt, amivel együtt éreztem a forradalom napjaiban. Tény az, hogy a március 14-én délután négy és fél óra alatt született 12 oldalas jegyzőkönyvben mindaz ott van, ami végül a tárgyaláson a konkrét vád (a temető-látogatás „ellenforradalmi tüntetés”-jellege) háttérbizonyítékául szolgált: hogy mi volt a véleményem a forradalom menetének különböző eseményeivel, fordulataival kapcsolatban. A kihallgatás során csak arra törekedtem, hogy konkrétumokat lehetőleg csak magamról mondjak, s a rádió körül folytatott beszélgetésekből olyanokat emeltem ki, ahol a beszélgető-társ ellenvéleményen volt a forradalom egyik-másik mozzanatának megítélésében.
Aztán sorra kerültek a kihallgatásaim során az 56 október utáni „nacionalista megnyilvánulások”. Ezek a kihallgatási jegyzőkönyvben úgy álltak össze, hogy a tényközlések tőlem származtak, az értelmezés és minősítés a kihallgató tiszttől. Előjött az a tanszéki vita, amely a magyar szakosok számára a magyar történelem mint tantárgy bevezetéséről folyt, szó volt a Szatmárnémetiben lévő Kölcsey-szobor feliratának (a Hymnus első sorainak) visszaállításáról, valamint az 1957. március 3-i nagyszalontai Arany János-ünnepségekről, amelyeknek előkészítésében én is részt vettem (csak feleségem betegsége miatt nem voltam Szalontán). Azt is elmondtam: amikor hírét vettük, hogy a román diákok körében – nyilvánvaló diverziós szándékkal – már a forradalom napjaiban elterjesztették azt a hírt, miszerint a magyar forradalom követeléseinek egyike Erdély visszacsatolása lett volna, kiírtam a magyar egyetemi ifjúságnak a Szabad Kossuth Rádióból hallott 15 pontját, legépeltem, Georgescu Ica segítségével románra fordítottam, és Varróval együtt felvittük Fogarasi Józsefnek, az egyetem párttitkárának azzal, hogy a konkrét dokumentum birtokában segítsen megcáfolni a tudatosan provokatív híresztelést.
Ezt követően, egészen március 25-ig nincs a bírósági dossziémban több kihallgatási jegyzőkönyv. (Nem állíthatom, hogy ezalatt nem is voltam kihallgatáson, de nyoma ezen a helyen nincs.) Viszont ez alatt a tíz nap alatt első „lenti” kihallgatómtól még öt jelentést őrzött meg a CNSAS-dossziém (pontosabban négyet tőle, az ötödiket, március 22-i keltezéssel egy következő cellatárstól, akihez első jelentése szerint 20-án az esti órákban tettek át).
Grigoraș. március 16-i informatív jelentésében tulajdonképpen az ankéton már elhangzottakról esik szó: Bodor Andrásról, aki megígérte Lakó Elemérnek, hogy eljön a temetőbe, aztán nem jött el, és így a diákok egyik csoportja magára maradva, nem volt, aki megfékezze őket. Új információként „lenti” kihallgatóm beszámol arról, hogy az én elmondásom szerint harmadnap a Szabad Európa Rádió már beszámolt a halottak napi házsongárdi tüntetésről, s én feltételeztem, hogy valószínűleg emiatt vannak „ezek” annyira megindulva. Meg hát azért is, mert a MUK jelszava („Márciusban Újra Kezdjük”) a dátum szerint igen aktuális, pedig – amint elmondtam – nem fog semmi történni, mert a letartóztatások miatt visszavonultak az emberek, „ezek” félelme tehát alaptalan. A jelentés szerint a cellában is elmondtam: együtt éreztem a magyar forradalommal, egyet értettem a Nagy Imre-kormánnyal, s ebben a szellemben beszélgettem a diákokkal is. Új információ volt, hogy szóba kerül köztünk: fel kellene venni a kapcsolatot a Babeș Egyetem diákságával, de hogy ebben az irányban történt-e valami, nem tudom. Végül itt is szó esik a szalontai Arany János-ünnepségekről s az ott történtekről, amelyekről Lakó Elemér ígért nekem beszámolót, de engem végül letartóztattak, s erre nem került sor.
A két nappal későbbi, március 18-i keltezésű jelentésben cellatársam Bodor András szerepéről, a Szabad Európa Rádió által bemondott tüntetés-hírről tájékoztatja feletteseit, megtoldva azzal a feltételezésemmel, hogy a hírt – ilyen gyorsan – valaki „ezek közül” továbbíthatta az Európa Rádiónak. Egy második, ugyancsak március 18-i keltezésű jelentésben, úgy látszik, ismét rákérdezett a Szabad Európa Rádió által sugárzott hírre, amellyel kapcsolatban most azt a feltételezésemet továbbította, hogy „ezek” most azt hiszik, közülünk került ki az, aki a hírt leadta, s keresik a rádióadó-készüléket. Kérdezett újra Bodor Andrásról meg Jancsó Elemérről – mondtam, hogy ő az októberi napokban Pécsen volt, s az ottani dolgokról semmit nem mondhat. Aztán ismét rákérdezett a szatmári Kölcsey-szoborra és feliratára, amelynek megtartását én helyesnek véltem, s nagyobb bajnak, ha eltávolítják, mert az mindenféle kommentárokra ad alkalmat. Ezek a visszatérő kérdések nyilván azt a célt is szolgálták, hogy próbálkozzanak, hátha egy másik alkalommal olyan beállításban beszélek a kérdéses dolgokról vagy személyekről, ahonnan aztán a nyomozat tovább tud lépni.
Ennek az utolsó „lenti” jelentésnek a végén olvasom egy kifakadásomat is: „Miért vagyok letartóztatva épp én, amikor a forradalom eseményeit mindenki kommentálta, tehát mindenki egyformán éppúgy tekinthető bűnösnek?”
Grigoraș március 18-iki dátummal fennmaradt második „lenti” jelentése a felzet szerint tulajdonképpen a március 14-ihez tartozik. Ebből az derül ki, hogy meg voltam győződve: Szigeti József is le van tartóztatva, sőt hogy valamelyik szomszéd cellában van. A jelentés szerint próbáltam is kopogtatni a 17-es és a 19-es szoba felé, de válasz sehonnan sem jött. Az októberi magyarországi eseményekről szólva ekkor meséltem el, hogy szovjet katonák is szolidarizáltak a magyar forradalmárokkal, s elmondtam egy esetet, amikor egy tankot át is adtak nekik.
Március 22-én első „lenti” kihallgatóm még ír egy jelentést, noha én akkor már egy másik cellában egy másik „rabtárs” társaságát élveztem. Ebben részleteket mond el a temetői tüntetésről (a diákok fekete szalagot viseltek a ruhájuk hajtókáján, előzőleg több évfolyamon néma felállással emlékeztek a forradalomban elesett diáktársakra). A jelentés szerint cellatársam újból rákérdezett a nagyszalontai Arany-ünnepélyre s arra, hogy Lakó Elemér állítólag „érdekes” beszámolót ígért nekem róla, de most sem tudtam mást mondani, mint hogy a megígért beszámoló letartóztatásom miatt elmaradt. Végül – nyilván nem saját kezdeményezésből – megkérdezte: hogy látom, mint püspökhelyettes fia az egyház helyzetét. Ha az állam békén hagyja az egyházat, hogy végezze a saját dolgát – válaszoltam a jelentés szerint -, akkor békében meglehetnek egymással. Nem most van az ideje annak, hogy a katolikus egyház útját, az „ecclesia militans” útját járjuk.
Március 14-2 5-e között fent nem készült kihallgatási jegyzőkönyv – legalábbis a dossziémban nincs. A 25-én délután 5-től felvett jegyzőkönyvet már új kihallgató tiszt, Harasztosi Pál hadnagy írta, akivel egy viszonylag nyugodtabb hangulatú kihallgatási szakasz kezdődött számomra. Újrakezdett főképp a magyarországi eseményekkel majd az ottani, illetve hazai problémákkal kapcsolatos részleteket, legtöbbször engedve, hogy a feltett kérdésekre szabadon adjam meg a választ, s csak a kihallgatás idejének vége felé állt neki írásban megfogalmazni azt, amit elmondtam. Vele összesen 12 kihallgatási jegyzőkönyv született.
Közben március 22-től egy új cellainformátor jelentései kezdenek sorakozni. A neve itt van a jelentések felzetében: Ștefan L. Scobai, foglalkozása – a jegyzőkönyv szerint – asztalos, 37 éves, és 12 és fél évre van ítélve. Március 22-29. közötti keltezéssel négy jelentés származik tőle. Ezeknek azonban – érzésem szerint – a vizsgálat sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Mint új cellatársnak nyilván elmondtam neki sok mindent abból, ami már jegyzőkönyvbe volt foglalva (s amit ő olykor pontatlanul, máskor felületesen adott vissza). Az összesen 14 oldalnyi jelentésben nem találok semmit, aminek hasznát vették volna.
A kihallgató tiszt a kérdésekkel nyilván a saját céljait – illetve a körvonalazódó vádirat koncepcióját – követte. Például: „Mi volt a fiatalkori előzménye ezeknek a nacionalista-soviniszta nézeteknek?” „Milyen ellenséges tartalmú beszélgetéseket folytatott azokkal, akikkel Kolozsvárról valamely más városba utazva találkozott?” – de amikor a válaszaimat leírta, lejegyezte a kialakítandó képbe egyáltalán nem illő válaszaimat is. Így például az előbbi kérdésre válaszolva a 1940-44 közötti iskolai nevelés olyan vonatkozásairól is beszéltem, mint a román nyelv kötetező tanítása a Horthy-rendszer alatt az erdélyi magyar iskolákban vagy a szocialista rendszerben gyakorlatilag érvényesülő hátrányos megkülönböztetés a magyarság rovására, egy, a magyar nemzeti hagyományokra is épülő hazai iskolai oktatási rendszer haszna az igazi hazafias nevelés szempontjából.
A témák és a megközelítések 1956 tavaszán-nyarán széltében beszédtémák voltak közöttünk, s egy sereg hiba, torzulás szóvá tevése a párt által hirdetett nemzetiségi politika gyakorlatában a magyar forradalom hatására 1956 őszén, hirtelenjében hozott néhány javító intézkedés ellenére sem vesztett időszerűségéből. Én egyet hagytam figyelmen kívül, hogy 1957 márciusában-áprilisában nem egyetemi (szakmai) vagy pártgyűlésen mondom ki mindezt, hanem a Szekuritáté pincéjében, egy politikai per vádlottjaként, tárgyalásra előkészítve.
A vizsgálati dossziémban jegyzőkönyvekkel adatolható kihallgatások összidőtartama közel 55 óra volt, a jegyzőkönyvek összterjedelme 96 kézírásos oldal. Ettől esett kétségbe – amint szabadulásom után megtudtam – védőügyvédem, Tunyogi Gyula, aki végül a május 22-én kezdődött és a június 13-i ítélethirdetéssel végződött tárgyaláson védőbeszédében azzal próbált menteni, hogy a perrendtartásra hivatkozott, amely szerint a vádlott önmaga ellen tett vallomása csak akkor érvényes, ha azt a vád tanúkkal tudja igazolni. Ilyen tanúk és tanúvallomások pedig az én dossziémban sehol sem voltak. A tárgyaláson a temetőügyben két diákom, Koczka György és Kelemen Kálmán tanúskodott, akik csak azt bizonyították, hogy én kezdeményeztem a temetői író-sírok rendbetételét és a halottak napi kivonulást.
Tunyoginak védőtanúkat is sikerült elfogadtatnia (akkor a Szekuritáté és a hadbíróság még megengedte magának a „szocialista törvényesség” színjátékát). Balogh Edgár a bírósághoz intézett levélben vállalta magára a temetői sírok gondozásának ötletét, Márton Gyula, az egyetem akkori prorektora és Szigeti József tanszékvezető tanúsították, hogy a tanszék hivatalosan tudott a kezdeményezésemről. Persze hiábavaló kísérlet volt: amit mondtam, azt „vádként” elejtették, viszont benne maradt az ítélet indoklásában minden, mint a vádlottat jellemző és ellenséges gondolkodását tanúsító háttérinformáció.
Néhány nappal a mi tárgyalásunk előtt mellőlem vitték tárgyalásra Ioan Ganeát, s ugyanoda hozták vissza a tárgyalás után. Az ott történteket így foglalta össze: „Te Dávid, próbálj elképzelni minden rosszat, amit magadról mondhatsz, s akkor a vádbeszédet hallgatva, nem fog csalódás érni a tárgyaláson. De tudd meg, hogy már az anyatej is ellenséges méreggel volt átitatva, amit csecsemőkorodban szoptál.”
Így aztán nem ért csalódás, sőt inkább öröm. Amikor befelé vittek, a kerítésen kívül láthattam szüleimet, kislányomat, a tárgyalóteremben – azt is utólag tudtam meg, hogy két szekus által közrefogva – ott ült a feleségem, ott voltak a barátaim, a munkatársaim. Feleségemmel a tárgyalás után beszélhettem is, láttam-hallottam, hogy egészséges, hogy jövendő fiamnak semmi baja. Mit számított ezek mellett az, amit az ügyész összehordott?
A hét évet sem vettem komolyan, meg is mondtam a kihallgatásvezető századosnak, Gruia Maneának, amikor az ítélet kihirdetése után felvitetett a szobájába, s felajánlotta, hogy „ha okos leszek”, ő elintézi, hogy időnként láthatom a feleségemet, a családomat, és nem is kell leülnöm azt a bizonyos hét évet. Úgy ugrott fel a székéből, mintha darázs csípte volna meg: „Mi az, várod az amerikaiakat?” „Nem, mondtam, maguk fognak engem hazaengedni.”
És nem voltam „okos”. Le is ültem a hét évet. Igaz, két nappal március 12-e előtt szabadultam, mert a „szocialista törvényességhez” az is hozzátartozik, hogy az éveket 365 napban számolják, s az én hét évembe két szökőév esett bele.

Előzmények: 1. rész

Forrás: Dávid Gyula – 1956 Erdélyben és ami utána következett. Magyar esszék-sorozat. Nap Kiadó, 2016. Első megjelenés: Korunk, 2010/7. szám

1. Gergely Tamás:
   2018. augusztus 15. 08:22

   Nagyon érdekes! Ha valaki a teljes szöveget akarja, megvásárolhatja a Nap kiadó könyvét, Erdélyben könyvesboltban, hanem az Interneten

2. Cseke Gábor:
   2018. augusztus 15. 08:33

   Bocsi, a teljes szöveg itt van, az 1. és a 2. részben. A könyvben nem csak ez a visszaemlékezés szerepel, de érdekes a többi esszé, tanulmány is.