A szökésre magam is sokat gondoltam s gondolok; sőt, annyi elképzelésem van az erőd topográfiájáról, a legrövidebb s legbiztosabb útról a külső bástyáig, ahonnan a tengerbe vethetem magam, hogy találgatásaimat s a tapasztalati tényeket immár nem tudom elválasztani egymástól. Néha olyan pontos, meggyőző tereptani képet rakok össze a föltételezéseimből, hogy gondolatban teljesen szabadon járok-kelek az erőd legkülönbözőbb pontjain; a látottakból és hallottakból összeszedett elemek viszont hézagosak, rendezetlenek, egyre ellentmondóbbak.
Rabságom első időszakában, míg kétségbeesett lázongásaim az élve rothasztó magánzárkába nem vetettek, a börtönrobot lehetővé tette, hogy néhány lépcsőn, bástyán le-föl járkáljak, titkos ajtókon lépjek be, kapualjakon haladjak át; de az emlékezetemben megőrzött s föltevéseim szolgálatában most folyvást elemeikre bontott, majd újra összerakott képek sehogyan sem akarnak egymáshoz illeszkedni, egyetlenegy sem segít megfejteni az erőd alakzatát, s azt, hogy vajon én hol vagyok benne. Túlságosan is háborogtam annak idején — mármint azon, hogy hogyan is pottyanhattam bele az igazságszolgáltatás zord gépezetébe, egyszeriben elveszítve így a szabadságot, én, Edmond Dantès, szegény, de becsületes tengerész – igen, túl sok emésztő gondolat gyötört, semhogy helyrajzi megfigyeléseket tudtam volna tenni.
A marseille-i öblöt s a környező kis szigeteket gyermekkorom óta úgy ismerem, mint a tenyeremet; ráadásul nem hosszú tengerészéletem során mindig innen indultunk, s ide érkeztünk; ám valahányszor föltűnik előttük If sötét sziklaszirtje, a hajósok ijedten kapják el róla tekintetüket, így, amikor egy csendőrcsónakon, bilincsbe verve idehoztak, s a látóhatáron feltűnt ez a szirt s ezek a falak, rögtön tudtam, milyen sors vár reám, és lehorgasztottam a fejem. Nem láttam — legalábbis nem emlékszem, hogy láttam -, melyik mólónál kötött ki a csónak, melyik lépcsőn kellett feljönnöm, s melyik ajtó csukódott be mögöttem.
Most, évek múltán, hogy nem rágódom már a letartóztatásomhoz vezető aljasságok és végzetszerűségek láncolatán, rájöttem valamire: a börtönből való szökést csakis a börtön fölépítésének ismerete teszi lehetővé.

Én csupán azért nem kívánom utánozni Fariát, mert a meggyőződéshez, hogy van kiút, vagy legalábbis ésszerű a keresése, elegendő számomra a tudat, hogy valaki keresi. Igy az abbé ásó, lapátoló tevékenységének zaja gondolataim összpontosításának szükséges kiegészítője lett. Úgy érzem, Faria nemcsak egy rab, aki szökni próbál: részese ő a terveimnek; éspedig nem azért, mert azt remélem, hogy utat tör számomra is – immár annyiszor tévedett, hogy teljesen elvesztettem bizalmamat ösztönös felismeréseiben -, hanem mert a tartózkodási helyemre vonatkozó csekély számú információt kizárólag az ő tévedéseinek sorozatából kaptam.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész /