Nincs pardon

Kapusnál ver az eső a nyitott teherautóban, valaki aggódik, mert ilyenkor megnő a barlangban a vízállás.
Réven besötétedünk, háromnegyed kilenckor aztán megérkezünk a sonkolyosi kastélyhoz. Mihály bácsi fogadja a társaságot, most is, mint mindig, évek óta. Ő a kastély gondnoka. Az utolsó ember, aki látja a barlangászokat -leszállás előtt, s az első, aki -köszönti őket a kijáratnál.
Valahol, még Bánffyhunyad környékén hallottam, hogy csoportokra oszlunk. Az első csoport félórás előnnyel indul, hogy kötélpályát készítsen a Nagyteremnél, a szakadék fölött. Így engedjük le majd a csomagokat. Középen indul a csapat zöme, ketten pedig megvárják Moravek Lacit, az aranyosgyéresi gépészmérnököt, aki egy későbbi vonattal érkezik.
Az első csoporttal indul Bányai, dr. Coman, Fábián Sándor és Szilágyi Árpád. – Veletek mennék – mondom Bányainak.
Árpád, az örök ellenzéki, nyomban magyarázni kezdi, hogy ez rohamcsoport, hogy időelőnyre kell szert tennie, mert amíg kötélpályát készítenek s leeresztik a szajrét, az legalább egy óra, úgyhogy. . .
– Jöhet – mondja Fábián.
Ő beszél a legkevesebbet. Időnként hosszan méregeti az embert, nem nagyon kérdez, tőmondatokban szól, de akkor oda kell figyelni. Rövid ismeretségünk során másodszor érzem, hogy számíthatok rá. Ezután sokszor tapasztalom!
Később, augusztusban történt, hogy vigasztúrára vittük az asszonyokat, hálából, amiért elnézték, hogy nem velük töltöttük május elsejét, hanem a lyukban.
Indulás előtti napon beszélek Fábiánnal, kölcsönkérem a bányászsisakját.
— Ha nem megyünk Besztercére halászai – mondja -, kapod a sisakot. Majd indulás előtt felszaladok hozzád.
Nem szaladt fel.
A nagy kapkodásban, készülődésben megfeledkeztünk a sisakról, csak Sonkolyoson jutott eszembe, hogy nincs.
Csillagfényes augusztusi éjszaka, kipakolunk, hogy indulás előtt bekosztoljunk, a barlangban ne töltsük az időt evéssel. A kastély előtti körtefának támasztva motorkerékpár, mellette alszik valaki. A nyüzsgésre felébred, s felénk kiált:
– Lyukászok?
Mi telepedtünk a legközelebb hozzá, tőlem kérdezi:
– Mondja, magukkal jött az az Orbán? Mondom, velünk.
– Miatta nem mentünk Besztercére halászni! Fábián valami sisakot hozott neki.
A pali jócskán beszeszelt, dőlt belőle a szilvapálinka.
– Sanyi hol van? – kérdem.
– Tudja az isten!.. Az este koccintgattunk Mihály bácsival, aztán egyszer csak eltűnt Fábián. Kerestük, nincs. Biztos alszik a sátorban. Ott, a Körös partján.
Bányaival lebotorkálunk a vaksötétben a Körös partjára, Sanyi nincs a sátorban! .. Erre beijedünk.
Fent, a kastélynál Bányai kiadja az ukázt, hogy meggyújtani a lámpákat, beosztja a népet, megindul az emberlánc felkutatni Sanyit: benézünk a bokrok mögé, a sziklák alá, kiabáljuk a nevét, semmi. Bányaival előremegyünk a barlang bejárata felé.
Sanyi a bejáratnál cigarettázik. Visszaordítok a keresőknek, hogy megkerült Fábián, közben Bányai nekiesik Sanyinak, s cifrázza.
– Mit izgultok – mondja Sanyi -, hát nem megígértem, hogy itt lesz a sisak? Néztem az órát, hajnali kettő múlt. Fábiánék másnap a Körösben próbáltak pecázni, amikor kijöttünk a túráról, Mihály bácsi mondta, hogy nem fogtak semmit.
A kastélyban beeszünk. Erő kell az útra. Utána Bagaméri rövid beszédet mond: piát kint hagyni, a fölösleges holmik a kastélyban maradnak. Most pedig meggyújtani a lámpákat.
A tornácon fények lobbannak, mintha szertartásra készülnénk.
Először látok közelről karbidlámpát. Méregetem a fényes kis szerszámot, nem tudom, mit kell azzal kezdeni. Mellettem Fábián Sanyi.
– Hagyd csak – mondja, s elveszi. Karbidot tesz bele, megtölti vízzel a tartályt, s máris lobban a fehéres fény. Pislákol egy darabig, aztán elalszik. Próbálgatjuk csavarni a vízcsapot, nem megy.
Bányai kiveszi a kezemből.
– Fogd az enyémet – s nyújtja a vadonatúj lámpát. Az ő kezében percek alatt ismét feléled a láng. Aztán csendesen bejelenti, hogy indulhatunk.
A fiúk szerencsét kívánnak, s állnak a menedékházzá degradált kastély tornácán, amíg belépünk a sűrű sötétségbe.
Kormos éjszaka, kapaszkodunk. Aztán leereszkedünk egy kőomláson. Megered az eső is. Csak szemerkél, permetezi az arcokat, és síkossá teszi az agyagot a gumicsizma alatt.
Egyszerre megrebbennek a lámpafények, s hideg légáramlat csap az arcunkba. Előttünk vasrácsos kapu, mögötte tábla a felírással: Szelek barlangja.
Párállik a lehelet, a sötét üregdermesztő, barátságtalan légáramlattal fogad.
Bányai kinyitja a lelakatolt vasajtót. – Indulhatunk?
Csend.
Nézem az órát, tíz múlt néhány perccel, amikor átlépjük a bejáratot.
– Nézz vissza — mondja Árpi. Mögöttünk semmi.
Mégis. A bejárat előtt a sötétség függönyén áttetszik egy fa árnyéka: valamivel sötétebb folt a sötétben. Messze, egy felhőcsipke mellett pislákoló pont, olyan, mint a távolba vesző karbidlámpa lángja.
Indulunk.
Mellbe vág a nedves, hideg levegő, hirtelen beleütközünk a csendbe. Néhány csúszós lépcsőfok után egyszerre kitárulkozik a barlang, az igazi, <
Lent a patak. A szorongató csöndben duruzsol, valamiféle visszhangot idéz, amelytől az ember nem mer hangosan beszélni, mintha attól kellene tartania, hogy megzavar valakit.
Itt, az elején, a barlang alján látszik az emberi kéznyom: ösvényt vájtak- a ragacsos agyagba, a járat kitaposott, a falakon ujjak helye.
Nincs idő nézelődésre, Bányai diktálja az iramot. Előre kell meredni, a lábunk elé, a patak menti ösvényre, amely síkos, mindegyre kicsúszik alólunk. Meg kell szokni a hátizsákot, azt, hogy helyenként elszűkül a járat, párkányon egyensúlyozunk, a víz felé húz a hátunkra kötözött teher.
Előttem Karcsi, mögöttem a prof, aztán Sanyi, a menet végén Árpi.
Igyekszünk lépést tartani Bányaival. Nem könnyű. Hosszú lábait egyenletesen emelgeti, időnként gumicsizmája begázol a föld alatti patak vizébe, hogy kikerüljön egy kapaszkodót. Minden lépése, mozdulata kiszámított.
Az iram fullasztónak tűnik, s egyre kevesebbnek a levegő. Ők ismernek már minden helyet, tudják, hol kell megkerülni a göbbenőket a parti sziklán. Mi a proffal tapogatózunk.
Néha eltűnik az előttünk világító lámpa fénye, aztán újra felvillan a kanyar után, egyre távolabbról.
Karcsi előrement, a prof elmarad a többiekkel. Hirtelen magamra maradok.
A járat szűkül. Kintreked a visszhang. A patak az ember fülébe zagyvál, soha nem hallott hangon, valami ijesztő szöveget, amitől meg kell állni… A víz átlátszó, a kövek fehéren és feketén, patyolattisztán villognak… Nincs rajtuk moha! … Bemártom a kezem – mintha hüllőt érintenék. A feltörő kiáltást bennrekeszti a tiszteletet parancsoló csend. Hallgatni kell ezt a duruzsolást, amely idegen az emberi fülnek. Beérnek. Épp idejében.
Tizenegy óra körül, hátulról valaki bejelenti, hogy következik az első kutyaszorító. Hirtelen ellaposodik a folyosó. A mennyezeti mészkőfal közvetlenül a patak vizének szintje fölött vonul tovább, úgy tűnik, hogy az ember nem fér alája.
Karcsi már bent jár, utánavilágítok. Bal kezében a lámpa, könyökkel vonszolja magát bennebb, jobb kézzel mintha a mennyezetet tartaná, így egyensúlyoz. Jobb lába a vízben. Azzal segíti előre magát, s bal térdével támaszkodik.
Mire elhatározom, hogy nyomába indulok, eltűnik a lámpa fénye.
A mennyezeti sziklatömb harminc méteren át szorítja az ember mellkasát, alig lehet lélegzeni, mintha attól kellene tartani, hogy egyszer csak kifogy a levegő… Könyökön, térden szakad a ruha, szerencsére az alsót védi az Árpitól kölcsönzött kezeslábas. A csizma sarka nem tapad, mindegyre belecsobban a vízbe. Ilyenkor hátul csendes káromkodás hangzik. A vége felé már úgy érzik, mintha a párás levegőből kifogyott volna az oxigén.
Aztán fel lehet egyenesedni. Ontjuk magunkból a párát.
Karcsi már kipihente magát, valamit kérdez. Nincs levegő a beszédre, a halántékban a kalapács, és a dobhártyán is dörömböl.
– Rosszul vagy? – kérdi Sanyi.
– Dehogy… – mondom, s leszakítom a kezeslábas elrongyolódott jobb szárát. Sanyi segít, bicskával. A nadrágszárat felakasztom szembetűnő helyre, egy sziklára, s cédulát mellékelek Bagamérinek: „Otthon jobb volt!”
Nem lehet sokáig lazsálni. Mögöttünk már beindulhatott a Bagaméri csoportja. S azért sem, mert a megerőltetett izmok lemerevednek, akkor pedig nehéz felállni s továbbmenni. Amíg ismét fellazul a láb, kínos minden lépés.
Elhagyjuk a vizesjáratot.
Itt szárazabb a barlang. Egy beszakadt, törmelékes részen igyekszünk felfelé, az első emeleti folyosóra. Már előttem jár a prof, Fábián Sanyi is… Hátul marad Árpi, biztosítónak. Időnként fütyül, s úgy veszem észre, hogy unja a cammogást. Néha leül, megvárja, amíg előrehaladunk, aztán beér. És ismét leül.
A professzor gyakran hátranyúl, a megmászott kőhalom tetejéről elveszi a lámpám, hogy ne akadályozzon a kapaszkodásban.
– Köszönöm – lihegem.
Tovább.
Valahonnan hangok lopakodnak utánunk. Elmosódott, de kivehető emberi hangok.
Karcsi azt mondja, ki kell lépni, mert beér a Bagaméri csoportja.
Kilépünk.
Szakad az emberről a víz, a ruhák most már belülről is átnedvesedtek. A hőmérséklet állandó 8-10 fok, a levegő viszonylagos nedvességtartalma kilencvennyolc százalék. Gőzölgünk.
A nagy vízveszteségtől szomjúság gyötör…
Valami oázisról beszélnek, amelyet el kell érnünk, ott lesz víz. Alig értem, miről van szó, csak arra figyelek fel, hogy lesz víz. Átkozódom, amiért a patakban nem szívtam meg magam. Késő bánat.
– Még két óra menetelés az oázisig – jelenti Bányai.
Hajszol. Sok időt vesztegettünk a kutyaszorítónál, amelyre még most is szorongással gondolok. . . Visszafelé jövet Bagaméri a Gályarabok folyosójának nevezte el. Méltán!
Mintha hangok lopakodnának mögöttünk, de nem merek szólni. Azt mondják, hogy a mikroklímához való alkalmazkodáskor hallucinálhat az ember.
A nyelv mindegyre hozzátapad a szájpadláshoz. Arra már nem jut nyál, hogy megnedvesítsem az ajkam. Egy-egy ilyen reménytclen kísérlet után finom agyaghomok kerül a fogaim közé s ropog. Nyitott szájjal kapkodom a levegőt, most már nem bánom, ha látják is. Így sem elég, pihenni kellene, az úristenit, de egyiküknek sem jut eszébe!
Maradék erőmmel a karom felemelem, s az órára nézek, hogy feljegyezhessem megérkezésünket az oázishoz, utána lerogyok a sziklafal mellé. Kikészülhettem, mert eszembe sem jut mosolyogni: az oázis kamrányi, az alján agyagos pocsolya…

Következik: Vörös kérdőjelek nyomában

Előzmények: A vállalkozás /