(Kisregény)

Tovább indult. Libák nyújtogatták feléje a nyakukat átható sziszegéssel. Sietni kezdett, de ebben a pillanatban egy nagy deszkakapu nyílt ki mellett, borzadva nézte a fekete halottas­kocsit, jobban mondva hintót, előkészítve a lószerszámot és a fakeresztet. A nevet nem tudta elolvasni, csak az évszámot: 1953.

“Ezerkilencszázötvenhárom? Mi volt akkor?” – töprengett. – “Akkor nem voltam itt. Egy­általán nem jártam erre?”

Választ azonban nem kapott. Hogyan is kaphatott volna, ha csak saját magát kérdezte.
– Te, ugye, tudsz kötni? – csipogta a láthatatlan.

János már természetesnek vette ennek a jelenlétét, ezért nyugodtan felelt:
– Tudok… nagyon, nagyon régen volt… ágyban feküdtem, sokáig nem mehettem iskolába – mondta elgondolkodva, közben lépkedett tovább. A libák már nem kergették, csak néhány kutya ugatta meg, de azokkal nem törődött. Pulik, farkaskutyák, komondorok kísérték egy darabig, de lassan elmaradtak tőle. Bebizonyosodott most is, hogy a kutyák nem bántják azt, aki nem fél tőlük, vagy legalábbis nem mutatja ki a félelmét. Pár macska végignézett rajta, majd komótosan átsétált a kocsiúton, ahol semmi sem járt.
– Micike, merre csatangolsz? – kiáltotta a nő, akit az imént látott a konyhában. – Megijedtél? A gyerekek nem bántanak.

János megfordult, de a nőt nem látta, és a macskák is eltűntek. A falu piacterén találta magát, nem messze a kúttól, ahonnan szinte mindenki kannákban hordta haza az ivóvizet. Az öreg­ember meg a kisfiú is éppen a kannákat töltötték teli tiszta friss vízzel. Körben kacsák csip­kedték a füvet, és sorban ereszkedtek le a békalencsés kis patakhoz, ami inkább csak csator­nának tűnt.

Hirtelen élénk gyereksivításra lett figyelmes.
– Mit csináltál? Miért löktél bele? – jajgatott egy pici kislány.

Egy, nála alig valamivel nagyobb kisfiú próbálta kiráncigálni a fehérruhás, de már csupa sár és békalencsés húgát.
– Figyelmeztettelek, hogy vigyázz, mert belecsúszol.

János odaszaladt, hogy segítsen a gyerekeknek, de a vízen csak saját tükörképét látta.
– Milyen meleg van! – hallotta saját hangját.
– Meleg volt akkor is, nagyon meleg! – hallja megint a nő hangját. – Sietnem kellett. Nagyon siettem.

János megint körülnéz. Verőfényes nappal van. Látszik a falu utcáin, hogy az emberek el vannak foglalva. A férfiak biztosan aratnak, a nők az ebédet főzik, a gyerekek pedig vagy az állatokat legeltetik, vagy a folyóban úszkálnak, napoznak.
– Honnan tudod? – kérdezi az a valami belülről, az agyából.
– Érzem.
– Voltál itt?
– Nem, nem voltam.
– Miért hazudsz önmagadnak is?
– Nem voltam itt! – kiáltja János. – Nem, sohasem jártam erre.
– Hazudsz! – mondják egyszerre többen is, habár senkit sem lát. – Hazudsz – ismétlik meg közelről is, messziről is.

János figyelmesebben körülnéz. Elgondolkodik. Lehajtja a fejét, az utat lesi.
– Ez… – csodálkozva emel fel a földről egy gombot – ez az én kabátomról esett le – tapogatja a testét. – De hiszen nincs is rajtam kabát… És milyen hideg, havas.
– Még sok helyre el kell mennünk – hallja egy férfi hangját, és amint megfordul, csodálkozva vesz észre egy negyvenöt év körüli férfit egy tízéves kisfiúval.
– Ez nem a te gombod? – lép oda hozzá János. – Itt találtam a földön.
– Tényleg. Köszönöm – mondja a kisfiú. Amint egymásra néznek, mindketten összerezzennek.
– Apu, ki ez a bácsi? – hallja János a távolodó gyerek hangját.
– Nem ismerem, nem idevaló.
“Persze, hogy nem vagyok idevaló, azt sem tudom, hogyan is kerültem ide” – gondolkodott el a tekintetével követve a távolodókat. – “Itt mindjárt be kell fordulniuk, majd bemennek abba a házba… Tényleg bementek.”

János lopva utánuk ment, bár nagyon fázott a rövid ujjú ingben.
– Nem is gondoltam, hogy eljöttök – örvendett egy égimeszelő nő. – Még sohasem jártatok ilyenkor minálunk.
– Idén most kaptam szabadságot – mondta a férfi, és hátrafordult, mert megérezte, hogy János ott áll mögötte. – És őneki is most volt ideje – folytatta, de még csak egy biccentéssel sem hívta fel a háziasszony figyelmét a gyerekre. Az mintha észre sem vette volna a kisfiút, csak a férfit nézte, őhozzá beszélt.

János megcsóválta a fejét.
– Kik ezek? Kik?
– Nem ismered meg őket? – kérdezte egy teljesen feketébe öltözött öregasszony. – Gyakran itt vannak. Hozzám is el-eljártak… Igaz, már rége találkoztunk… De te hogy megöregedtél! – hajolt közelebb Jánoshoz. – Szinte meg sem ismertelek… Akkor még…

Nagy szél kerekedett, és az arcukba csapta a hópelyheket.

Részeg legények jöttek ki a szomszédos házakból. Viháncoló lányok kísérték őket, de azonnal szaladtak is vissza a melegbe.
– Ilyen időre még nem emlékszem. Áprilisban hófúvás!?
– Nem április van, hanem nyár – jegyezte meg János, de őt senki sem hallotta.

Jánosnak melege volt, annak ellenére, hogy nagy pelyhekben hullott a hó. Hamarosan mindent fehér lepel fedett, de alig tett pár lépést, a hó és a jég birodalma eltűnt.
– Itt mindig ekkora a por? – fordult egy nőhöz, aki vele szemben lassan jött kerékpáron.
– Por? – kérdezte az meglepetten. – Por? – ismételte meg. – Az a gyermekkoromban volt, és ha az eső esett, majd térdig érő sárban gázoltunk, de most már mindent leaszfaltoztak.
– Csak a piactér környékét és a két országutat, ami a falun halad át – védte János az igazát. A nő csak megvonta a vállát, vágott egy grimaszt és ment tovább.

Gyerekek szaladtak ki az útra, bundában, kucsmában, és nevetve néztek végig Jánoson:
– Bácsi, nem fázik? – szedte össze egyikük a bátorságát. – Honnan került ide rövid ujjú ingben? – majd ránézett a barátaira. Mindegyik hangosan felnevetett.
– Hol a temető? – kérdezte János egy idős férfitől.
– Már elfelejtetted? – értetlenkedett az. – Minden nyáron ellátogattál a nagyanyád sírjához. Tavaly is voltál itt – mondta még és nyomtalanul eltűnt.

János szeretett volna elbeszélgetni vele, megtudakolni tőle, hogy hol is van, de egyszerre semmi sem volt körülötte. Mintha sivatag közepén állna – sehol egy fa, sehol egy fűszál, csak homok és homok. Se állatok, se madarak hangját nem hallja, nem is beszélve az emberekről. Megremegett. A távolban felbődült egy teve és hangos arab beszédfoszlányokat sodort feléje a szél, a homok gomolyogni kezdett. A férfi lebukott arccal a földre, hogy a homok ne tömje el a szemét, száját, fülét és az orrlyukát.
– Mit hever a sárban ez a részeg? – hallotta maga fölött lányok hangját.
– Nem vagyok részeg, és nem sárban fetrengek. Csak homokban. Nem látjátok? – kiáltotta felháborodottan.

Egy kisgyerek szalad feléje, miután feltápászkodott. A gyerek kezében kopott könyv, néhány lap kiesik belőle. A kisfiú valamit mormol az orra alatt. János fülel.

– Ich bin, du bist, er ist…
– …sie ist, es ist, wir sind, ihr seid, sie sind – folytatja.

A kisfiú meglepetten néz rá. Megtorpan.
– Maga is most tanul?
– Sok évvel ezelőtt tanultam. Ugyanígy ismételgettem az udvaron, az utcán, mint te – mondja János meglepetten a hirtelen feltört emlékképtől, amint jobban a könyvre néz. – És… és… add csak ide – mondja és nyúl a könyvért, amit a kisfiú kelletlenül nyújt csak át neki. – És… pont egy ilyen könyvből – lapozza a könyvet. – Nem, nem egy ilyen könyvből, hanem ebből… éppen ebből a könyvből!
– Az nem lehet, ezt a könyvet apu nemrég vette nekem – kiált fel a kisfiú kikapva János kezéből a könyvet. – Ő akarta, hogy tanuljam meg ezt a nyelvet.
– Az apád? És mit mondott?
– Valamikor ő is tudta ezt a nyelvet. Ezen a nyelven újságot olvasott, de jött…
– …jött a háború, és nem volt ideje a nyelvvel foglalkozni – szakítja félbe János. – És utána megszűnt az újság.
– Igen, ezt mondta. Pontosan ezt. De honnan tetszik tudni? – kérdezi a gyerek csodálkozva.
– Nem tudom. Érzem – mondja János a gyerekénél is nagyobb csodálkozással. – Sőt emlék­szem.
– Emlékszik? Mire?
– Ezekre a szavakra.

A gyerek még pár pillanatig értetlenül bámulja, majd indul tovább.
– Ich war, du warst, er war…

János még sokáig hallja a kisfiú hangját, habár már sehol sem lehet látni.
– Jaj, de régen voltál itt! – kiált fel megint valaki megpillantva Jánost. – Mintha csak az apádat látnám!
– Félrebeszélsz – mondja a másik öreg. – Az anyjára jobban hasonlít.

---

(Folytatjuk)

Előzmények:1. rész / 2. rész / 3. rész / 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ